Kruesi elkerekedett szemmel bámult a főnökére, és csak annyit mondott: képtelenség. De beszerezte a kért holmikat, majd a műhelyben lévő többi alkalmazottal viccelődni kezdtek „az Öreg” újabb bogarán. Edison azt mondta, fogadjanak egy doboz szivarban, hogy a gép meg fog szólalni. Kruesi és a többiek tartották a fogadást. Edison összeeszkábálta a hirtelen ötletből származó kis alkalmatosságot. A hengerre nagyon óvatosan vékony ónréteget vitt fel, egy tűvel ellátott kör alakú fémdarabot helyezett rá, elkezdte tekerni, majd a tű fölé hajolva egy nagyon ismert gyerekdal szövegének első sorait belekiabálta a gépezetbe:
Mary had a little lamb,
Its fleece was white as snow,
And everywhere that Mary went
The lamb was sure to go.
A műhely alkalmazottainak tenyere ekkor kezdett el izzadni, mert Edison a tekercs elejére vitte a kerek fém alkalmatosságot, fölé illesztett egy közönséges tölcsért, ráhelyezte a finom ónréteggel bevont hengerre a tűt, és újra elkezdte tekerni a masinát. A munkások tátott szájjal, megbabonázva álltak a kis törékeny gépezet előtt, mert az sercegve, ropogva, de világosan kivehetően megismételte a kis dalocskát.
– Uraim, jönnek nekem fejenként egy doboz szivarral! – mondta a munkatársaira nézve Edison.
Megszólalt a világ első hangfelvétele. A szerkezet a keresztségben a fonográf, azaz „hangíró” nevet kapta.
Az eredeti Edison-felvétel nem maradt fent, de az aggastyán feltaláló egy kevéssel több, mint negyedperces felvételen így emlékezett vissza 1927-ben az ötven évvel korábbi történelmi pillanatra:
Minden mai fonográfgyűjtő zsolozsmája a kis gyerekdal, mikor bemutatják gépüket:
Edison a következő évben szabadalmaztatta találmányát, és igen kifinomult szerkezetté fejlesztette, amely készen állt a gyári előállításra.
A hangfelvételre ma már elsősorban zenei értelemben gondolunk, de érdekes, hogy Edison számára ez a sok felhasználási lehetőség közül még csak nem is a legfontosabb volt. Jellemző, hogy a segéd elképedt kérdésére az volt a válasza, hogy beszélőgépet fog összeállítani, és nem azt mondta például, hogy zenelejátszót. Ebben persze az is közrejátszott, hogy Edison nem volt muzsikus, nem is érdeklődött különösebben a zene iránt, és erre bizony jó oka volt, ugyanis erősen nagyothalló volt, mondhatni, majdnem süket. A fonográf felhasználási körét későbbi visszaemlékezéseiben a következő listába szedte össze:
„A fonográf felhasználásának alkalmazási lehetőségei a következők:
Just for the record – ahogy az angol mondja.
Edison ötleteiben benne rejlenek a modern kommunikáció és hangfelvétel-technika legelemibb formái: a hangoskönyv, a hanglemez, a zenélő játékok, az oktatási hanganyagok, a személyes, privát hangfelvételek, a telefonos rögzített hangátvitelig szinte minden, gondoljunk csak a már divatjamúlt telefonos üzenetrögzítőre. Az már más kérdés, hogy mindezeket a feladatokat a későbbiekben egészen más eszközök látták el: a gramofon, majd a lemezjátszó, a magnetofon. De ezekre az elvekre épülnek mai, digitális hangtechnikai eszközeink is. A fonográf a későbbi korokban végül csakugyan mindenre képessé vált, csak akkor már nem fonográfnak hívták.
A haldokló személyek utolsó szavainak megörökítése azért, valljuk be, meglehetősen morbid ötlet Edisontól: képzeljük csak el, hogy szegény haldokló nagypapa szája elé rakja a fonográfot negyedik kisunokája, és eközben tekeri a masinát…
Ha esetleg Edison fontossági sorrendbe állította ötletbörzéjét, akkor a legelőkelőbb helyet az irodai alkalmazás foglalja el. Féltek is a fonográftól a titkárnők! Az 1920-as évektől szintén tömeggyártásúvá váló írógépeket ugyan nem fenyegette a fonográf, de a titkárnői munkák jó részét igen: a gyorsírást, a főnök naptárának rendben tartását és még sok egyebet. Érdekes módon azonban az irodai alkalmazás hamar kifulladt, talán a cégvezetők nem akartak sokat bíbelődni a masinával, hogy felmondják rá a napi teendőiket.
A hangoskönyv későbbi találmány, és a zenével együtt a nagy riválishoz, a tíz évvel később született Emile Berliner–féle gramofonhoz köthető fejlemény, ahogy az oktatási segédanyagok is. Azok a szerkezetek pedig egyáltalán nem jöttek divatba, amelyek közlik a tulajdonossal, hogy „kedves Jenő, ideje volna asztalhoz ülni!” vagy „indulj, mert lekésed az utolsó buszt”. Kétségtelen, okostelefonjaink alkalmazásai között ilyenek is megtalálhatók, de erre a célra nem állítottak elő órákat a fonográf történetében. A családi emlékezet hangzó anyagai pedig igazán csak a II. világháború után a magnetofonnak köszönhetően jöttek divatba, és a tökéletesedés révén a diktafonban találták meg a legmegfelelőbb formájukat.
Bármily meglepő is, a beszélő babákat sorozatgyártásban készítették, a kis fémtestekbe miniatűr fonográfot helyeztek el, és a gépezetet, akárcsak nagyobb, eredeti társát, egy kulccsal lehetett felhúzni. Azonban az új játék nem aratott sikert. Bennük alighanem a horrorfilmek első hangjait üdvözölhetjük.
Zenére a fonográfot a legismertebb formában a népdalgyűjtésre használták fel: Vikár Béla gyűjtései a legelsők a 19. század végén, hogy aztán a legnagyobb magyar gyűjtőpáros, Bartók és Kodály tegye halhatatlanná mifelénk a fonográfot. Tökéletes volt a célra: kicsi, könnyen kezelhető, lejátszási ideje ugyan rövid, alig két perc, de ez elég volt arra, hogy a rövid dalok néhány versszakát felénekelje a nép fia, lánya. Hasonló célra csak a magnetofon lesz majd alkalmas közel fél évszázaddal később.
Amire nem fordított sokáig kellő figyelmet Edison, az éppen a zene volt. Mikor a zenei reprodukcióra sokkal alkalmasabb gramofon megjelent a piacon, és a fonográfhoz képest lényegesen jobb minőségű felvételek visszaadására volt képes, Edison a fejéhez kapott – már csak üzleti megfontolásból is. Ekkora veszteséget nem viselt volna el, és gyorsan összeszedett rézfúvós bandektől kezdve country zenészeken és népszerű operaénekeseken át mindenkit, akit csak tudott, hogy a fonográfot versenybe állítsa a nagy riválissal.
Egyetlen adu ásszal tudott előállni, ez pedig minden zenegépek őse, az egy centes fonográf-automata volt, amelyből több százat elhelyezett az észak-amerikai nagyvárosok bevásárlóközpontjaiban. A terv bevált. A korai fogyasztói társadalom fáradt vásárlói nagy örömmel kerestek egy kis felüdülést a két perces zeneszámok hallgatásában a zsúfolt nagyáruházakban.
A zeneileg képzetlen és ráadásul hendikepes Edison nem tudta igazán, hogyan ragadja üstökön a zenei reprodukciót. A stúdiók őseiként számontartott helyszíneken manufakturális módon előállított hengerekkel jelent meg a piacon, azaz valamennyi felvétel egyedi volt, ugyanis a törékeny hengert nem lehetett sokszorosítani, szemben a gramofonlemezekkel. Másfelől végig kitartott a hengeralak mellett, pedig Emile Berliner zseniális módon eszelte ki a lapos, tányér formátumot, amelyet könnyűszerrel lehetett préseléssel sokszorosítani. A fonográf sok mindenre jó volt, a gramofon csak egyetlen dologra: a zenei felvétel sokszorosított terjesztésére. Végül ez lett a veszte a fonográfnak. A gramofon a sokszorítási eljárásnak köszönhetően alkalmas lett majdnem minden olyan feladatra, amelyet Edison eredetileg a fonográfnak szánt, kivéve a saját készítésű hangfelvételt. Erre a későbbiekben csak a magnetofon volt alkalmas. Így aztán Edison kénytelen volt beadni a derekát, ugyan Berlinert és csapatát perrel is fenyegette, de végül átállt a gramofonlemezek és lejátszók készítésére. Az 1910-es évek végére a rivalizálás kimenetele eldőlt, a zenehallgatás dolgában győztesen került ki a gramofon, majd 1924-ben, az elektronikus hangfelvétel megjelenésével a fonográfnak végleg bealkonyult. Az új technikát már ki sem próbálták a fonográfon.
A fonográf-felvételeknek mégis nagyon sokat köszönhetünk. A legkorábbi zenei bejátszások, amelyek még mai is meghallgathatók az előző századforduló tájékán születtek. A kor nagy dívái és énekes sztárjai közül nem egy állt a tölcsér elé, hogy elviselve minden zenei rendező ősének ráncigáló mozdulatait hengerre énekelje művészetének legjobb számait, tudva, hogy nem lesz soha olyan tökéletes a visszahallott eredmény, mint az eredeti, de mégis ez ismertté teheti azok között is, akik csak a nevét hallották eddig. Ilyen nagy énekes volt Nellie Melba vagy Enrico Caruso.
Melba
Caruso
De a kor nagyjainak beszédeit is rögzítették a fonográf-hengerek. Befejezésül álljon itt talán a legnevezetesebb magyar vonatkozású felvétel: Kossuth Lajos beszéde 1890. szeptemberéből.
