Mint az a róla idén megjelent születésnapi kötetben is szerepel, a kerület fotósa nem a szavak embere. Mondanivalóját inkább képeken keresztül fogalmazza meg.

Annyit azért elárult a róla szóló könyvben a „kerület krónikása”, hogy gyerekkorában igen szűkös körülmények között éltek szüleivel és három testvérével.

Sokáig Tahiban laktak egy ismerős családnál, akik egy szobát bocsájtottak a hattagú família rendelkezésére. Telente jobb volt a helyzet, mert akkor a tulajdonosok beköltöztek Pestre, így ők használhatták az előszobát és a konyhát is. Miután kijárta a nyolcadik osztályt, esztergályos tanulónak jelentkezett, az első évben az Óbudai Hajógyárban tanonckodott.

Első munkahelye a BMG – azaz a Szentendrei úton működő Budapesti Mezőgazdasági Gépgyár volt, ahol 1962-től egészen a gyár bezárásáig, 1976-ig dolgozott. Az első négy év esztergálással telt, mígnem felfedezte magában az elhivatott fotóst.

Kezdetben csak a közös kirándulásokon vette elő fényképezőgépét, majd az üzemei lapnak is dolgozni kezdett, és egy idő után főállássá vált a fényképezés.

Munka mellett végezte el a fényképész szakmunkásképzőt, és le is érettségizett. Mivel az üzemi lap mellett egyre többet dolgozott a kerületi újságnak is, számára nem volt kérdés, hogy amikor a gyár befejezte működését, az akkori óbudai újság munkatársa legyen. Annyira ragaszkodott a kerülethez, hogy bár hívták a Magyar Távirati Iroda fotórovatához, ő inkább itt maradt. Immár negyven éve tehát, hogy az Óbuda Újság képes krónikásaként járja a kerületet.

– Rengeteg neves ember megfordult az óbudai eseményeken, sokan közülük itt is éltek. Fotósként természetesen valamilyen formában én is kapcsolatba kerültem velük. Volt köztük olyan is, akivel szinte barátsággá fejlődött a munkakapcsolat. Ilyen a kiváló festőművész, Tenk László, akivel legalább húsz éve ismerjük egymást. Gyakran fotóztam a kiállításain, aztán így alakult. Én senkinek a barátságát nem kerestem, de aki engedi, azzal igyekszem jó viszonyt ápolni – emlékezik Antal István. – Hetvenhatban léptem ki a gyárból, amikor megszűnt a BMG, de már korábban is dolgoztam az Óbuda Újságnak, ami akkoriban havonta egyszer jelent meg. Abban az időben végigfotóztam az összes óbudai gyárat, üzemet, de sajnos az akkori felvételek közül nagyon kevés maradt fenn.

Amikor bezárt a gyár, egy hölgy közölte velem, hogy a cég tulajdonát képező fényképezőgépek mellett a fotóarchívumomat is ott kell hagynom.

Nem vitatkozhattam, ott hagytam a negatívokat. Sajnos nem becsülték meg a gyűjteményt – pár évig őrizgették a filmeket, fotókat, negatívokat, aztán egyszer csak kidobták az egészet. Arra se vették a fáradságot, hogy felhívjanak. Azóta már a gyártelepet is ledózerolták. A textilgyárról és a pamutnyomóról, illetve a gázgyárról is sok régi képem van abból az időből, amikor ezek az üzemek még termeltek. Ha érdekli a muzeológusokat, biztos találnának nálam olyan dokumentumértékű fotókat, amiket tudnának használni. Fekete-fehér filmre készültek ezek a régi felvételek, de a jelentős részüket már digitalizáltam.

Negyedik munkahelyen dolgozom huszonhét év alatt, de ugyanabban a házban. Az Úttörőházba léptem be, kisvártatva Ifjúsági Központ lett belőle, aztán Művelődési Központtá nevezték át, most pedig Kulturális Központ néven működik. A változások során ott is több doboznyi filmem veszett el – egy darabig talán Békásmegyeren pakolgatták, aztán az is eltűnt. Az maradt meg, ami nálam volt. Az se kis mennyiség, fogalmam sincs hány képről lehet szó, de a hetvenes évek elejéről vannak filmtekercsek felcímkézve, dátumozva. Ha valamit nagyon keresek, most is megtalálom, ha rémlik, hogy fotóztam valamit.

Embert, eseményt és helyszíneket is szívesen örökítek meg – meséli Antal István, de akad olyan téma, amit ma már hiába keres. – Régen, amíg még voltak gyárak, nagyon szerettem a munkás témájú képeket.

Gázgyári munkások, esztergapadnál dolgozók. Ilyen témák ma már alig akadnak – változik a világ, nekünk is változnunk kell vele együtt.

Fotóztam persze a Festo gyárban is – alig vannak emberek a csarnokokban, automaták dolgoznak, ez is izgalmas téma. Jó dolog a robot, nem sztrájkol, nem cigizik, nem tart ebédszüneteket. Amíg meg nem hibásodik, csinálja, amit kell. Szerencsére fotóriporter robot még nincs.

– Végigfényképeztem Óduda legújabb kori történetét, de én egyszemélyes vállalat vagyok – válaszolja, amikor megkérdezem, hogyan rendszerezte hatalmas képanyagát. – Nem úgy archiváltam a képeimet, hogy végig vezettem volna a kartotékot. Ráadásul két nagy anyag is elveszett, amiről korábban beszéltem. Tudom, hogy vannak olyan helytörténeti fotósok, akik tudatosan dokumentálják a változásokat. Amikor én elkezdtem a fényképezést, nem ilyen szemmel készítettem a fotókat. Ha valamit keresek, azért mindig megtalálom.

Szeretem a munkámat, és amíg lehet, csinálom. Elmúltam hetven, s már bizony nem vagyok olyan fürge, mint pár évvel ezelőtt. Sokáig jártam robogóval, de két évvel ezelőtt elestem vele, össze is tört az egyik kezem, azóta nem motorozok – meséli.

A gyerekeimből nem lett fotós: a fiam alkalmazott matematikus, a lányom pedig angol nyelvet és irodalmat tanult az ELTE-n.

Az unokáimat is más érdekli. Én szerencsére végigfényképeztem a saját családomat is. Fiatal koromban vékony voltam, sűrű barna hajam volt – most meg nézz rám! De nem baj, én úgy szeretek mindenkit, ahogy van. Az embert szeretem.