Egy főváros megszülethet egy természetes folyamat során – a földrajzi elhelyezkedés, népességnövekedés, közigazgatási, gazdasági és kereskedelmi szerep okán –, és lehet politikai döntés produktuma. Budapest létrejöttére mindkettő igaz. A korábban három önálló város – Pest, Buda és Óbuda – évszázados fejlődése során számos kisebb települést olvasztott magába, ami a terjeszkedés és bővülés természetes velejárója. A három város egyesítése – a politikai és gazdasági érdekek mellett – erősen ambivalens aktusnak számított, ugyanis az addig különálló városok egyike sem rajongott az ötletért, hiszen ez a lépés addigi önállóságuk végét jelentette (ez Óbudára csak részben igaz, mert fejlődése szempontjából óriási lehetőségnek számított).
Pest, Buda és Óbuda ugyan egy tömbben fekszik, fejlődésükben és működésükben sok azonosságot találhatunk, de mindegyik településnek megvolt a saját társadalmi és gazdasági váza, amely meghatározta szuverenitását. Értelemszerűen az egyesítés valamilyen formában ennek a feladásával járt, ami nem ment zokszó nélkül. Óbuda mezőváros első polgármestere, Harrer Pál arról írt visszaemlékezéseiben, hogy „a három város fekvése tette szükségessé a törvényes egyesítést”. Ez átvitt értelemben jelentheti a települések földrajzi predesztinációját – amely megállapítás részben igaz is –, de itt elsődlegesen a politikai és gazdasági törvényszerűség volt az indok.
A testvérvárosok közül Óbuda rendelkezett a legrégibb „fővárosi” státusszal, hiszen az itt fekvő Aquincum a 2. század elejétől Alsó-Pannónia (Pannonia Inferior) fővárosa, majd a 13. század közepéig fejedelmi és királyi központ volt. Ez mai értelemben nem fővárost jelentett, hanem olyan települést, ahol az év során hosszabb ideig tartózkodik az uralkodó udvarával együtt. A tatárjárást követően a jobban védhető Buda átvette ezt a szerepet a mai Várhegyen. Buda városa a török uralom idején (1541–1686) megtartotta vezető szerepét, mint a Budai vilajet és az egész magyarországi oszmán hódoltság központja. Óbuda ezzel párhuzamosan elvesztette politikai és részben gazdasági jelentőségét, amely változás nem pusztán a város szerepét érintette, hanem a benne lakó közösség életét is átformálta. Pest alapvetően kereskedők által lakott település volt, jelentős és dinamikus fejlődése csak a 18. század elejétől indult el. Budapest megszületésének előtörténete a 17. század végén, az oszmán török uralom végével kezdődött, amely jelentős változásokkal járt a három városra nézve a közös jövő szempontjából.
Egy nagyváros kialakulásának megvannak a lépcsőfokai. Ezek végül elvezetnek azokhoz a keretekhez, amelyek feltétlenül szükségesek működéséhez. Az említett politikai és gazdasági indokok mellett a feléledő és a korszellemet mélyen átható hazafias attitűd nagyban hozzájárult a városok egyesítésével Budapest létrejöttéhez. Miután 1686. szeptember 2-án a keresztény hadak bevették Budát, csak lerombolt, felégetett és elhagyott települések maradtak hátra. Ugyan katonai szempontból nem volt biztonságos a visszaköltözés a három településre, mert félő volt, hogy a törökök ellentámadásba lendülnek – ezért meg akarták várni Székesfehérvár visszafoglalását, de arra csak 1688-ban került sor –, azonban a betelepedési folyamat már 1686 őszén megkezdődött. Várostörténeti szempontból ezzel indult el az a közel kétszáz éves eseménysorozat, amely a Duna menti magyar főváros létrejöttét eredményezte. Budára a csekély számú magyar mellett főleg németek és délszlávok – szerbek és horvátok – költöztek, Pest is ebben a korszakban vált soknemzetiségű településsé, ahol a németek mellett egyre nagyobb arányban a magyar népesség dominált. Óbudára először a korábban is ott élő, de a harcok miatt elmenekült negyven magyar család költözött vissza, akik megkezdték a porig rombolt város újjáépítését. Az óbudai uradalmat 1659–1766 között birtokló Zichy földesurak nagy számban telepítettek be németajkú csoportokat, illetve befogadták a Budáról és Pestről elüldözött zsidó lakosságot.
Gazdasági szempontból erőteljesen hatott a főváros kialakulására a testvérvárosok centrális földrajzi elhelyezkedése, a fontos kereskedelmi útvonalak keresztezése, a Duna folyó által biztosított lehetőségek kihasználása, illetve a hazai és a külföldi piac találkozása. Ez a tényező épp olyan súlyú volt, mint a politikai szándék. A reformkori magyar politikai elit jelentős része úgy gondolkodott, hogy a magyar főváros messzebb legyen Bécstől, mint Pozsony, amely jóideje az ország központjának számított. Érdekes módon ehhez az első lépést pont a Habsburg-kormányzat tette meg, amikor 1784-ben Budára helyezte át a Helytartótanács székhelyét Pozsonyból, amely azonban megmaradt az országgyűlések helyszínének. Habsburg József főherceg mint Magyarország nádora (1795–1847) szintén Budára költözött. Nemcsak tisztségéhez és rangjához méltó székhelyet kívánt felépíteni, hanem egy új kormányzati központot is. Sokat tett tervei megvalósításáért. Az általa alapított Szépészeti Bizottság (1808) munkájában olyan építészek vettek részt, mint Hild János és Pollack Mihály. Magyar részről elsősorban Széchenyi István gróf volt az a vezető személyiség, aki felismerte a városegyesítés fontosságát és előnyeit, és hogy az ország érdekeit szolgálná Budapest megszületése. Az új főváros elnevezése is Széchenyihez fűződik, aki az 1830-as években folyamatosan jelentetett meg cikkeket a témában. Az általa megálmodott és megvalósított Lánchíd is ezt a célt szolgálta, igaz, a Habsburg adminisztráció támogatásával.
Az egyesülés folyamatában kiemelt szerepe van az 1848–1849-es forradalomnak és szabadságharcnak, mivel a politikai és katonai eseményeiben Pest-Buda már valóban központi jelentőséggel bírt. A magyar célkitűzések alapjául szolgáló 12 pontban évenkénti országgyűlést követeltek Pesten és felelős minisztérium felállítását Pest-Budán. A Szemere Bertalan vezette kormány 1849 júniusában elrendelte Pest, Buda és Óbuda egyesítését, de ennek végrehajtása elmaradt, viszont a forradalom leverését követően rendészeti okokból egy közigazgatási egységbe vonták a három települést, valamint 1850-ben Óbudát Buda városához csatolták. A következő két évtized alatt – amit Bach-korszaknak vagy a passzív ellenállás időszakának szoktak nevezni – nem állt le a városfejlődés, amely leginkább a gazdaság és a kereskedelem területén volt eredményes. Számos új köz- és magánépület épült ebben a korszakban, és sokat javult az utak és a közüzemek állapota is. Az európai politikai viszonyok alakulása és az egyre mélyülő belső problémák végül kiegyezésre kényszerítették a Habsburg udvart (1867), létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, amelyhez egy Béccsel egyenrangú magyar főváros illett. Ennek legfőbb szószólója és szervezője gróf Andrássy Gyula magyar miniszterelnök lett.
Andrássy rendkívül elkötelezett volt abban, hogy az európai értelemben vidékiesnek (provinciálisnak) tekinthető három város az egyesítést után valódi modern metropolisszá váljon. A miniszterelnök nem kisebb várost, mint Párizst tekintett példának, ahol a szabadságharc leverése után az emigrációs éveit töltötte, amivel azt a szándékát is jelezte, hogy a magyar főváros még Bécsnél is stílusosabb legyen. Ennek érdekében rengeteg szervező és előkészítő munkára volt szükség, illetve elő kellett teremteni az igen jelentős fiskális feltételeket. Az előkészítő és tervező munka oroszlánrészét az 1870-ben létrehozott Fővárosi Közmunkák Tanácsa végezte, illetve ebben az időszakban kezdődött el a törvényi előkészítés is. Ergo adva volt egy politikai elhatározás, de hogyan viszonyultak az egyesítéshez a városok?
Finoman fogalmazunk akkor, ha azt mondjuk, hogy Pest és Buda városvezetése korántsem volt boldog az ötlettől, nekik teljesen más elképzelésük volt a magyar fővárost illetően; ők egyedül is alkalmasaknak tartották magukat erre a feladatra.
Az ekkor főleg németek lakta Budán mintegy 54 ezren éltek. A település mindig is kormányzati központnak tartotta magát. Fejlődésének elakadását a földrajzi terjeszkedését gátló szőlőföldekben és a Budai-hegységben látták. A város élén Házmán Ferenc, az önálló Buda utolsó polgármestere állt. A 200 ezer lakosú Pest rendkívül gyorsan fejlődött az élet minden területén. A városfalakat már rég lebontották, további terjeszkedésének nem volt természetes akadálya, legfeljebb a lecsapolandó mocsaras területek. Pest volt az ország kereskedelmi és egyre inkább gazdasági központja, ahol a nagyszámú német etnikum mellett főleg magyarok laktak. A település vezetői szerint – Szentkirályi Móriccal az élen – még gyorsabb fejlődését Buda és a még elmaradottabb Óbuda csak gátolná. A szintén túlnyomórészt németajkúak lakta Pest-Pilis-Solt vármegye közigazgatása alá tartozó, rendezett tanácsú Óbuda mezővárásának 16 ezer fős lakossága volt, amely elsődlegesen az intenzív szőlőgazdálkodásból élt. A település irányítói bölcsen látták, hogy bár csökkenni fog önállóságuk, az egyesítés a fejlődés egyetlen módja és útja. A történeti felsorolásból gyakran kimaradó Margit-sziget a Habsburg főhercegek tulajdonában volt, akik lelkesen támogatták az egyesítést. Végül Pest és Buda is engedett az álláspontjából, amelyben nagy szerepe volt a leendő fővárosnak széleskörű autonómiát ígérő kormányzatnak. Az elkészült törvényjavaslatot Házmán Ferenc Buda polgármestere és Wahrmann Mór lipótvárosi képviselő terjesztette be a magyar országgyűlés elé. A javaslatot mindkét ház megszavazta, és 1872. december 22-én Ferenc József szentesítette. Nem csoda, hogy a városegyesítést sokan a Habsburgok karácsonyi ajándékának tekintették.
A főváros működésére vonatkozó konkrét ügyrendi tárgyalások a három városból delegált 34 tagú bizottságban zajlottak, amelyet Széher Mihály pesti képviselő vezetett (Pest 20, Buda 10, Óbuda 4 főt küldött a bizottságba). A közel egy esztendeig, különböző albizottságokban zajló tárgyalások kiemelt feladata volt a közigazgatási és választókerületek meghatározása. Budapest főváros alakuló közgyűlése 1873. október 25-én ült össze a Vígadóban, ahol Ráth Károlyt főpolgármesterré (ő képviselte a várost a kormány felé), Kamermayer Károlyt polgármesterré választották. Az első önálló budapesti tanácsgyűlésre 1873. november 17-én került sor, amely a főváros általánosan elfogadott születésnapja lett. Ez egyben azt is jelentette, hogy Pest, Buda és Óbuda önállósága megszűnt, területüket besorolták a tíz fővárosi kerületbe, amelyek élén már nem polgármester, hanem elöljáró állt. Mit jelentett ez Óbuda életében, milyen előnyökkel és hátrányokkal járt a városegyesítés?
Óbuda 1872-ben megválasztott első és sokáig utolsó polgármestere, Harrer Pál visszaemlékezéseiben röviden így írt erről: „Igaz ugyan, hogy a közigazgatás mindenben a kisvárosias Óbuda viszonyainak nem volt czélszerű, azonban annak egységesnek kellvén lenni, ezen tekintetben kivételt tenni nem lehetett úgy, mint más külsőbb városrészekben sem; azonban daczára ezen körülménynek Óbuda az egyesítéssel kétségtelenül nyert.” A német telepes, szőlőtermelő családban született Harrer Pál élete szorosan egybefonódott Óbuda történetével, hiszen 1848–1885 között viselt közhivatalt a településen. Szorgalmának és elhivatottságának köszönhetően lett városi írnokból Óbuda polgármestere, azé a településé, amely a törökök kiűzését követő időszakokban több átalakuláson ment át. Elsődlegesen közigazgatási értelemben volt megfigyelhető az átalakulás, hiszen Óbuda a Zichy család földesurasága (1659–1766) után kamarai mezőváros lett, majd rövid időre Buda szabad királyi városhoz csatolták, illetve 1861-től vármegyei fennhatóság alá került. Az 1871. évi községi törvény szerint rendezett tanácsú város lett, ahol polgármestert és saját tanácsot választhattak. Az 1872. november 10-én tartott választás alapján lett Harrer Pál a település vezetője. Ennek értelmében ő vezette azt a delegációt, amely Óbudát képviselte az egyesítést előkészítő bizottságokban. A két másik városhoz képest sok mindenben elmaradott Óbuda életében ez nagyon jelentős fejlődési opció volt, amelyet Harrer következetesen képviselt és végül kiharcolt. A két legfontosabb pont a házadó mértéke és a regáléjogok (a koronát illető javak) kérdése volt, amelyek komoly anyagi terhet jelenthettek volna a település lakóinak. Végül alacsonyabb besorolásba került az óbudai házadó, mint Pesten és Budán, valamint a regáléjogok minden megváltás nélkül az egyesített fővároshoz kerültek. Harrer Pál 1873 után is vezető tisztségben maradt, mint a III. Kerületi Elöljáróság jegyzője, majd erősen megromlott egészségi állapota miatt 1885-ben végleg nyugdíjazták.
A településen zajló fejlesztések és a filoxéra pusztítása szinte egy időben történt, és ez gazdaságilag és társadalmilag is átalakította Óbudát. A városegyesítés idején Óbuda lakosságának 60%-a németajkú, 25%-a zsidó volt, de pár évtized múlva, a magyar népesség növekedésével jelentősen megváltoztak az arányok. Rövid idő alatt az agrárjellegű falusias mezővárosból Budapest egyik szegényes munkás külső kerülete lett. A hajdani óbudai parasztpolgári réteg eltűnt, helyette jelentősen megnőtt az ipari munkások száma, akik már nem a szőlőföldekre, hanem gyárakba és üzemekbe jártak dolgozni. Ugyan a falusias kép és hangulat egészen a 20. század második felétől kezdődő szanálásokig megmaradt, közelebbről szemügyre véve mégis releváns változásokat találhatunk.
A modernizáció leglátványosabb elemei a sorra nyíló gyáregységek voltak, illetve ebben a korszakban (1873–1914) alakultak nagyvállalattá a már korábban itt működő iparüzemek (pl. Óbudai Hajógyár, Goldberger és Spitzer Textilgyárak, a Bécsi úti téglagyárak). Kevésbé látványos, de a helyi lakosság szempontjából kiemelten fontos és időszerű volt a közművesítés, a csatornázás és a vízellátás problémáinak, valamint hiányosságainak a megoldása, kiépítése. Ennek keretében épült meg a Fővárosi Vízművek újlaki gépháza 1882-ben, a Lajos utca és a Vörösvári út közötti csatornarendszer, elindult a közvilágítás kiépítése (részben gázlámpák és petróleumlámpák világítottak az utcákon), rendszeressé vált a tömegközlekedés Óbuda központja és a főváros távolabbi pontjai között (lóvasút, majd 1896-tól villamos), a forgalmasabb utcák korszerű útburkolatot kaptak. Új középületeket emeltek, amelyek a településen élőket szolgálták; 1897-ben megnyílt a Szent Margit kórház a Bécsi úton és az Óbudai rakparton a Kisfaludy Színház, 1906-ban átadták az új városháza Barcza Elek tervezte épületét. (Barcza tervezte a Szent Margit kórházat is.) Megnyitotta kapuit a Kórház utcai, a Raktár utcai, a Kiscelli utcai és a Szentendrei úti iskola. A javuló lehetőségek miatt megnőtt a városrész lakosságszáma is, az első világháború kitörése előtt (1914) már közel 50 ezren éltek Óbuda-Újlakon.
Óbuda jelentős infrastrukturális és egyéb hátrányból indult a városegyesítésnél. Elindult a gazdasági – ipari – fejlődés, de egy szinten megrekedt, amelyből nem tudott továbblépni. Hiányzott a híd a pesti oldal és Óbuda között. A lesajnált mostohatestvér vagy akár a kolonc szerepe jutott a két másiknál jóval régebbi történelemmel bíró településnek. De egykori önmagához – agrárprofilú mezőváros – képest igenis sokat változott, főleg az infrastruktúra területén. Hogy ezen változások mellett mennyire maradt meg a hajdani büszke óbudai identitás, az sok kérdést vet fel. Talán a tragikus sorsú óbudai író, irodalomtörténész Halász Gábor sorai jól érzékeltetik ezt a folyamatot: „Jött már a tizenkilencedik század és a méltóságos Buda, szárnyaló Pest mellett Óbuda csak a hamupipőke szerepét játszhatta. A történelmi események elkerülték és a nagyvárosi láz is nyomtalanul suhant el felette. A biedermeier csak a Császárfürdőig jutott, megteremtve a platános udvart, dámák kedvenc sétahelyét; az óbudai földszintes házak közé nem került többé műemlék. Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket. A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a milléniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának. Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe.”
