Egy település ipartörténete több korszakra bontható, amelyet különböző megközelítésből vizsgálhatunk. Óbuda esetében – leszűkítve a kort a 20. századra – két releváns időszakra bonthatjuk a helyi ipar históriáját: a II. világháború előtti, illetve az azt követő pártállami szakaszra. A két eltérő politikai és gazdasági struktúrájú korszak szociális attitűdjéről szólva évtizedeken keresztül elfogadott narratíva volt, hogy a Horthy-korszakban kizsákmányolták a munkavállalókat, ezzel szemben a szocialista időszakban javultak a munkakörülmények és munkásjólétet teremtettek. Az igazság ennél jóval árnyaltabb, de annyi bizonyos, hogy a gyári munkásokról való szociális gondoskodás, az egyes vállalatok által biztosított munkafeltételek jelentősen változtak az idők során, jellemzően pozitív irányban. Sok eltérés volt a különböző iparágakban tevékenykedő üzemek közt, de az alapok nem tértek el. Nem volt ez másként a textiliparban sem, amelynek országos értelemben meghatározó bázisa volt a főváros III. kerülete.
Később ezekből fejlődtek ki a nagyobb textilmanufaktúrák, majd gyárak, ahol egyre nagyobb számban dolgoztak kétkezi munkások. A szőlők kipusztulásával párhuzamosan felépülő gyárak tárt karokkal várták a munkájukat vesztett, főleg hajdani napszámos munkaerőt. A szakképzetlen munkások zöme valamely textilgyárban tudott elhelyezkedni. A két világháború között a Goldberger, a Fürst-féle Magyar Pamutipar (egykori Spitzer), a Magyar Textilfestőgyár, a Filatori Textilgyár (Filtex), a Guttmann Fekete Harisnyagyár (GFB), a Columbia Harisnyagyár, valamint a Magyar Fehérítőgyár volt a legfontosabb képviselője az óbudai textiliparnak.
Valamilyen formában mindegyik textilgyárban létezett az ún. szociális háló, de releváns eltérések voltak. A háborút és az államosításokat követő évtizedekben az új politikai struktúra alapvetése volt a nagyfokú szociális gondoskodás a munkásokról, de itt is megfigyelhetünk különbségeket. A textilipari munkások – zömében nők – kemény fizikai munkát végeztek, cseppet sem ideális munkakörülmények között. Minden gyárban létezett egyfajta hierarchia, a vezérigazgatótól a segédig, egyszerű bérmunkásig. Minél alacsonyabban helyezkedett el valaki ebben a rangsorban, annál kiszolgáltatottabb volt. Ezen a helyzeten az adott gyár vezetése (tulajdonosa), az állam által hozott törvények, a munkás érdekképviseletek vagy egy rendszerváltozás tudott leginkább változtatni. Ezt a változást vizsgáljuk meg, illetve hasonlítjuk össze a legmeghatározóbb óbudai textilgyárak kapcsán.
I.
A Goldberger Textilgyár – amely hosszú története során több néven működött – termékei nem pusztán Óbudán vagy az országban voltak ismertek, hanem lényegében világszerte. A joggal kiérdemelt nimbusz rengeteg ember megfeszített munkájának volt köszönhető, akik generációkon át sokszor a megbecsülés teljes hiánya mellett végezték a rájuk bízott feladatokat. Amíg az 1784-ben alapított kicsiny kékfestőműhelyben csak páran dolgoztak, addig a XX. század második felében már több ezer munkás vette fel a munkát nap mint nap a „Goli” valamelyik telephelyén. Az idők során a gyorsan fejlődő cég nemcsak a Lajos utcai „dédházat” nőtte ki, hanem Óbudát is, ezért a távoli Kelenföldön létesített újabb gyáregységet. A központi iroda és a tervező részleg a belvárosban, az Arany János utcában működött. A dolgozók munkakörülményei csak lassan és fokozatosan javultak, amely folyamat szintén kisebb szakaszokra bontható.
Az első ilyen szakasz az alapítás és az 1860-as évek közé tehető, amelyet semmilyen vagy csak minimális munkásokról való gondoskodás, illetve munkavédelem jellemzett. Az óbudai kékfestő műhelyekben a főleg külhoni mesterek mellett szakképzetlen munkások, főleg szegény napszámosok dolgoztak. A munkaidő napkeltétől napnyugtáig tartott – szezonális jellege miatt november és március között szünetelt a kékfestés –, amely a csekélyke fizetés mellett fizikálisan erősen igénybe vette a munkásokat (elsősorban nőket és akár nagykamasz gyerekeket).
Ezzel szemben a külhoni mesterek és szakmunkások jóval nagyobb törődésben részesültek; magasabb bért és a fizetésen kívül szabadságot is kaptak, illetve orvosi ellátás és felmondási idő is járt nekik. Az 1848–1849-es szabadságharc meghozta a munkásöntudatot az óbudai textilműhelyekbe is, amely a szervezett kiálláshoz vezető első lépés volt. Ennek eredményeként jöhetett létre az első segélyegylet Óbudán, amelyet hosszas ellenállás után 1852-ben engedélyezett a Helytartótanács. Ebben a betegsegélyező szervezetben kaptak helyet a Goldberger és a szomszédos Spitzer Gyár formavésnökei, tehát kimondott szakmunkások és nem a többségi munkaerő, akiknek továbbra is rossz volt a helyzetük. Ezt megelégelve történt meg az első kisebb sztrájk a Goldbergerben 1868 tavaszán, amikor a kartonnyomók jobb munkakörülményeket és bérrendezést követeltek. A vitát békés tárgyalással sikerült rendezni, megszületett egyfajta munkarend, amely mindkét félre vonatkozott. A megállapodás nem tartott sokáig, mert azt a gyárvezetés nem tartotta be, ezért újabb sztrájk következett, de eredmény nélkül zárult. Problémát jelentett a gyárban dolgozó gyermek munkaerő kérdése – voltak 14 éven aluliak is közöttük –, gyerekek, akik nem jártak iskolába a gyári munka miatt (ez más üzemekre is igaz volt). Az ügyben a Helytartótanácsnak kellett eljárnia, amely rendeletben szabályozta a kérdést; biztosítani kell a gyermekkorúak iskoláztatását, illetve a 14 éven aluliak csak 8 órát, a 14–16 évesek este tíz óráig dolgozhattak és nem vállalhattak éjszakai műszakot. Ebből a rendeletből nagyon keveset tartottak be, pedig a korszakban Óbuda erős és egyre jobban szervezett munkásréteggel bírt, amelynek legfőbb jele, hogy 1869-ben megalakult az Óbudai Általános Munkásegylet.
Az 1860-as évek és a II. világháború közötti időszakban sorra születtek olyan állami és gyártulajdonosi döntések, amelyek valós szociális segítséget biztosítottak a gyár dolgozóinak. 1881-ben megalakult a Goldbergerben a Munkás Segélyező Egylet, amelyből bő tíz év múlva Betegsegélyező Pénztár lett, átlagosan 5-6 ezer pengős alappal. Az önszerveződő szervezet nem minden esetben nyújtott védelmet és segítséget a tagjainak – egy meghatározott összeget kellett befizetniük a bérükből –, hiszen a krónikus betegek, gyáron kívül vagy ittasan balesetet szenvedők, illetve a szifiliszesek kimaradtak belőle. Viszont a tagjai ingyenes orvosi ellátásban részesültek (a gyár orvosa végezte a vizsgálatokat), szülészeti gondozás járt, ingyen gyógyszert és táppénzt kaptak. Haláleseteknél pénzsegéllyel támogatták az özvegyeket és a kiskorú gyermekeket. Amennyiben kifogyott az éves összeg a kasszából – elvileg – a gyár vezetőségének kellett kipótolnia kamatmentes hitelből. A Goldberger család ugyan pénzadománnyal támogatta az 1890-ben megalakult rokkantpénztárat, de igazából akkor segítették a munkavállalóikat, ha arra konkrét törvények kötelezték őket. A XX. század fordulóján tíz és fél óra volt a hivatalos munkaidő, egy órás ebédidővel (6:30-tól 12-ig és 13-18 óráig). A kor szokása szerint hetente fizették ki a bért, általában szombatonként.
Az I. világháború és az azt követő forradalmak óriási létszámleépítéssel, majd a termelés leállásával jártak. A Bethlen-féle politikai konszolidáció és az önálló hazai gazdaság talpra állítása a textilipar gyors felfutását eredményezte, a textilgyárakban újra megindult a munka és egyben a fejlődés is. Az óbudai gyár Goldberger Leó vezetése alatt meg sem állt a világhírig, ez számos újítással és megváltozott munkakörülményekkel járt. Az igazgató nagyon kemény ember volt, sokat követelt és a maximumot várta el mindenkitől
Ettől a korszaktól már szinte presztízs volt a munkások között a Goli dolgozójának lenni. A gyár és a munkások életében a legnagyobb változás a kelenföldi új üzemegység beindulása volt 1923-ban. A Budafoki úton a fonó- és szövőüzem működött, majd onnan szállították át Óbudára a textilt a festő-, nyomó- és kikészítőgyárba. Így a Goldberger Textilgyár egy vertikális ipari egységgé vált, amellyel párhuzamosan javult a munkavállalók szociális helyzete is. Ennek egyik lépéseként épültek fel az első munkásházak a kelenföldi üzemegység mellett, ahol főleg középvezetők és családjaik kaptak lakást, plusz ingyen áramot és évi harminc mázsa tüzelőt. Óbudán a Pacsirtamező utca és a mai Dévai Bíró Mátyás tér sarkán álló bérházban biztosítottak lakhatást szintén a mesterek és a középvezetők részére. 1928-ban megalakult a Goldberger Sportegyesület, amely mindkét gyáregységben toborzott tagokat a különböző szakosztályaiba. A gyár vezetősége 40 ezer pengővel támogatta az egyesületet. A gazdasági világválság (1929–1933) évei alatt nem javultak a textilmunkások szociális körülményei, sőt, a kelenföldi részlegben bevezették a hírhedt bedó-rendszert (a munkaerőt a végsőkig kihasználni igyekvő magas teljesítményátlagból kiinduló bérrendszer Bedeaux francia mérnökről kapta nevét – a szerk.). Ezzel sokak bére jelentősen csökkent.
Az 1930-as évek végétől ismét javultak az általános munkakörülmények, illetve a szociális viszonyok. Bevezették a nyolcórás munkaidőt, a fizetett szabadságot és a minimális órabért (beosztástól függő összeggel), valamint a gyermekek után fizetendő pótlékot. Létrejött a gyárgondozói munkakör, amely különféle (pl. higiéniás) tanácsadással segítette a dolgozókat (Óbudán csak a Filtexben működött). A Goldberger egységeiben üzemi konyha működött, ahol kedvezményesen ebédelhettek a dolgozók, illetve lépéseket tettek a komfortosabb és egészségesebb munkakörnyezet kialakítására, kibővült az üzemorvosi ellátás.
Kelenföldön felépült egy hetven személyes leányotthon és csecsemőotthon, elkészült a klubhelyiség, megnyílt a könyvtár, napközit biztosítottak, különböző tanfolyamokat és ipari iskolát szerveztek a dolgozóknak. Óbudán komoly kultúrcsoport működött (zenekar, dalkör), Horányban és a Dunakanyarban víkendtelep és üdülő épült. A vállalat dolgozói kedvezményesen jutottak textilanyagokhoz, selejtes termékekhez.
A zsidótörvények bevezetésével és a besorozásokkal csökkent a munkáslétszám, de a vállalatnak így is mintegy háromezer munkavállalója volt. Zsidó származása ellenére Goldberger Leó maradhatott a gyár élén – egészen 1944. március 19-ei letartóztatásáig –, mert kormányzati felmentést kapott a törvények alól (ez Horthyval való jó viszonyának volt köszönhető). A háború komoly törést okozott a család és a gyárak életében egyaránt. Goldberger Leó koncentrációs táborban halt meg, a gyárépületek és a munkagépek súlyos károkat szenvedtek. Mindezek ellenére hamar megkezdődött a helyreállítás és valamiféle termelés a megmaradt anyagokból, amely az egykori és visszatért dolgozóknak volt köszönhető, akik lényegében szinte ingyen dolgoztak a vállalatnak. Munkásbizottságok alakultak, amelyek párbeszédre törekedtek a vállalati vezetőséggel, és ez számos konfliktust eredményezett. A vitát végső soron a gyár államosítása zárta le 1948 márciusában, amivel új élet kezdődött a vállalat és a dolgozók életében; beköszöntött a pártállami időszak.
A Goldberger szocialista időszaka – egészen a vállalat megszűnéséig – szintén számos átalakulással járt, ami nemcsak a gyárak nevében (Magyar Pamutnyomóipari Vállalat, Budaprint, valamint a kelenföldi gyár levált az anyacégtől és önálló üzem lett Kelenföldi Textilgyár – KELTEX néven), hanem a dolgozók szociális ellátásában is tetten érhető. A háborút követő pár évben, illetve a Rákosi-korszakban nyomasztó volt a légkör, illetve rosszak voltak a munkakörülmények. Besúgói jelentésekből tudjuk, hogy általános volt a dolgozók között az a vélemény, hogy a Goldbergerék alatt is jobb soruk volt, ami nemcsak a silány fizetésre, hanem a munkakörülményekre is vonatkozott. Bár a háborút követően történtek bizonyos szociális intézkedések a vállalat támogatásával: újraszerveződött a kulturális és a sportélet, megjelent az első gyári újság, a Cséve, 1948-ban átadták a balatonföldvári munkásüdülőt, bölcsőde és óvoda működött, de jelentős változások csak az 1960-as évektől történtek, amelyek párhuzamban voltak a kormányzati intézkedésekkel és a textilipar meghatározó jelentőségével. A 60-as évektől általánossá vált a dolgozók tanulásának támogatása (általános iskola, dolgozók gimnáziuma, technikum vagy magasabb képzés), bővült az üdültetési lehetőség, munkásszállásokat biztosítottak, megszületett a kollektív szerződés, segítették a gyárból nyugdíjba ment dolgozókat, majd 1969-ben átadták az új kultúrházat és a Monostori úti lakótelepen lakáslehetőséget biztosítottak kedvezményes hitellel. A korábban általánossá vált szociális intézkedések és lehetőségek – bölcsőde, óvoda, üzemi étkezés, sport, kultúra, üdülés – tovább bővültek, hiszen jogsegélyt, különböző szociális támogatást, oktatási és utazási támogatást és rehabilitációs hozzájárulást is igénybe vehettek a dolgozók.
II.
Bár a Budapesti Harisnyagyár közvetlen története 1951-ben kezdődött, több fővárosi és vidéki üzem összevonásával, közvetett jogelődje Óbudán működött. A Bogdáni és a Szentendrei út sarkán álló épületkomplexumban eredetileg a korábban már említett Filatori Textilgyár működött 1925-től. Az államosítás után változott meg a gyár profilja, és lett az üzem a hazai zokni- és harisnyagyártás központja. Óbudán korábban – a két világháború között – működött a Columbia Harisnyagyár a Lajos utcában és a honi harisnyagyártás vezető vállalata, a Guttmann és Fekete Harisnyagyár (GFB) a Vihar utcában, amely később Óbudai Harisnyagyár néven üzemelt a Budapesti Harisnyagyár berkein belül. A GFB vezette be Magyarországon a selyem- és műselyemharisnyák gyártását, valamint a minőségi pamutharisnya-gyártást. Miután Guttmann Béla 1925-ben kivált a cégből, Fekete Jenő vezette a céget kiváló hozzáértéssel és sikeres üzletpolitikával. Ennek szerves része volt a betanított munkások megfelelő munkakörülményeinek biztosítása és a korszakban is kiemelkedő szociális gondoskodás. Ezt már az üzem építésénél is figyelembe vették, hiszen ekkor alakították ki a bölcsődét (később óvodát is) és építettek egy négyemeletes lakóházat a dolgozók részére.
Emellett gondot fordítottak a dolgozók állandó képzésére, amelynek komfortos feltételeit – a munkaidő keretén belül zajlott – szintén a cég biztosította. Fekete Jenő Budapest ostroma idején meghalt, de a gyár a háborút követően gyorsan talpraállt, a megmaradt munkaerő pedig felvette a munkát. A szociális érzékenység továbbra is jellemző volt, aminek egyik bizonyítéka, hogy Fekete Jenő özvegye új kultúrházat és napköziotthont adott át 1948-ban. Egyben ez volt a régi vezetés hattyúdala is, hiszen ez a gyár sem kerülhette el az államosítást, ami az önállóság végét is jelentette.
Kezdetben komoly problémát jelentett a légkör, hiszen a több helyről érkező dolgozók között állandó belső feszültséget jelentett, hogy ki honnan jött. Ezt az egészségtelen hangulatot azonban hamar felváltotta a gyárra egészen a bezárásáig jellemző miliő, amit az összetartás és a szinte családias közösség, kollektíva jellemzett. Ebben óriási szerepe volt a gyár vezetőségének, illetve a különféle gazdag programok szervezőinek. Méltán volt büszke a gyár – a keresett termékei mellett – arra folyamatra, hogy náluk is egész dinasztiák, generációk dolgoztak. A kemény, három műszakos munka mellett nagy segítséget jelentett a dolgozóknak a széles körű szociális támogatás. Volt vállalati bölcsőde, támogatták a sport- és kulturális tevékenységet, rendszeresen szabadtéri és kultúrházi programokat szerveztek, különböző tanfolyamokat szerveztek, és az iskolai tanulást is biztosították, volt gyári üdülési és étkezési lehetőség, valamint segítették a lakáshoz jutást. Kiemelt szerepe volt a bizalmi rendszer bevezetésének, amellyel tovább erősítették a munkásképviseletet és javították a hangulatot, nem kevésbé a termelékenységet. A rendszerváltozás és a megváltozott piaci viszonyok ezt az egykor meghatározó gyáregységet sem hagyták talpon, ma már csak az üzem Duna-parton álló téglaépületei és az éppen szétbontás alatt álló vezetőségi tömb emlékeztet a múltra.
