Régről ismerjük egymást, és nem is akarok úgy tenni, mintha ez nem így lenne, hiszen a történetünk része a szakmai élettörténetednek: 2010-ben neked adhattam át a Prae.hu művészeti portál Gyerek rovatát. Milyen viszony fűzött akkor a gyerekirodalomhoz?
Csodálatos feladatot bíztál rám! Nagyon hálás vagyok érte, hogy kipróbálhattam a rovatszerkesztést. Az egyetemi és a doktori évek alatt leginkább kortárs és latin-amerikai irodalommal foglalkoztam, rendszeresen írtam kiritkákat, és irodalmi programokat szerveztem, de amikor 2006-ban és 2008-ban megszülettek a gyerekeim, értelemszerűen beköltöztek az életembe a gyerekkönyvek is. Mivel 2010 körül a magyar gyerekirodalom már megkezdte szárnyalását, írni kezdtem róla, többek között épp a te felkérésedre.
Egyre többen és több helyen kezdték komolyan venni ezt a korábban kicsit lenézett területet, a magas színvonalú írások pedig rámutattak, hogy attól még, hogy gyerekeknek írják a szövegeket, ugyanúgy szövegek – vagyis a maguk jogán lehetnek jók vagy rosszak, és szakmai szempontokból elemezhetők. Nagyon élveztem ezt az időszakot, mert „komoly” (vagyis eddig főleg felnőtt irodalommal foglalkozó) kritikusokat sikerült a rovatba csábítani, például Szolláth Dávidot, Sz. Molnár Szilviát, L. Varga Pétert, Lovász Andreát, Rácz I. Pétert, Pompor Zoltánt, és fontos elemzések és tanulmányok születtek.
A rovatvezetést hamar felváltotta egy másik vezetői szerep: egy év után a frissen induló Kolibri kiadó főszerkesztője lettél. Mennyiben kellett szemléletet váltanod? Úgy értem, az addigi alapvetően bölcsész hozzáállásodat kereskedelmi megfontolásokkal kellett ötvöznöd – ez könnyen ment?
Igen, nagyon hamar jött a váltás lehetősége, de olyan izgalmas kihívást jelentett, hogy szinte azonnal igent mondtam. A kettőt együtt pedig nem tudtam volna üzemeltetni, mert összeférhetetlennek éreztem: szerintem nem lehetsz független kritikus, miközben piaci szereplő vagy. Persze eléggé megszeppentem, amikor egy Prae-s kerekasztal-beszélgetés után, ahol épp életem első Bolognai Könyvvásáráról számoltam be, odalépett hozzám Halmos Ádám és Sárközy Bence, és elmesélték, hogy új kiadót indítanak, amihez gyerekkönyves főszerkesztőt keresnek. A felkérés azért is szívmelengető volt, mert a nagyszüleim könyvkereskedők voltak, én pedig minden sulis délutánt náluk vagy az üzletükben töltöttem, így már gyerekkorból hoztam magammal a kiadók munkája iránti mély tiszteletet. Ugyan külsős szerkesztőként régóta dolgoztam kiadóknak, de még az is egészen más jellegű feladat, hiszen nem kell dönteni piacképességről, illusztrációról, nem kell költségekkel kalkulálni, nyomdába adni, saját ötleteket fejleszteni… Szóval igen, kellett hozzá a szemléletváltás, de az nem volt ellenemre. Viszont a főszerkesztői munkához szükséges könyvszakmai tudással sem rendelkeztem még. Ádáméknak azóta is nagyon hálás vagyok, hogy meglátták bennem a lehetőséget, és a támogatásukkal kitanulhattam a szakmát.
Az irodalomelmélet és a kritikaírás nemes és szellemileg izgalmas feladat – de gyorsan beláttam, hogy egy kiadóval „mérhetően” hathatunk a közönségünkre, alakíthatjuk az ízlését, és, ha jól csináljuk, fenntarthatjuk az olvasási kedvét. Az egyik legizgalmasabb kihívás főszerkesztőként az, hogy a könyveink egyszerre legyenek anyagilag sikeresek, szakmailag magas színvonalúak, és mindig maradjon hely a szerelemprojekteknek is.
A kezdeti bölcsész-főszerkesztő szerepkör egyik legviccesebb találata a kiadó egyik első könyve volt, ami azóta is a piacon van. Még 2011 őszén, a Frankfurti Könyvvásárról kapott katalógusokat lapozgatva láttam meg, hogy a világhírű Jo Nesbø gyerekkönyves jogai szabadok itthon. Rögtön lecsaptunk rá, és fél év múlva, a könyvfesztiválon ez volt az egyik első kiemelt könyvünk: a Doktor Proktor pukipora. Most meg itt ülök a Central Kiadói Csoportban, Nesbø felnőtt regényeinek szuper sikeres kiadójánál, ahol akkor nem akartak a krimiíró gyerekkönyveivel is foglalkozni… Van ennek egy kis pikantériája, nem?
Most tehát mint a Lampion Könyvek főszerkesztőjét kérdezhetlek. Hogyan indult ez a kiadó? Mit jelent, hogy a Central Kiadói Csoport tagja?
A Central Kiadói Csoport kezdetektől fogva ad ki gyerekkönyveket, hiszen például Gryllus Vilmos generációkat boldogító CD-s könyvei és Berg Judit Lengemese-sorozata is itt jelent meg. Amikor 2021 nyarán felmondtam a Libriben, Szemere Gabi, az akkori kiadóvezető azért hívott a csapatba, hogy erre a remek alapra építsek fel egy komplex, minden korosztályt és műfajt lefedő gyerek- és ifjúsági részleget, találjunk ki egy új nevet hozzá, és szülessen egy új brand.
Közben Gabi nyugdíjba ment, és Marosi László lett a kiadóvezető, de vele is nagyon jó a közös munka. A Central Kiadói Csoport ugyan a Central Médiacsoporttal – amelynek tagja többek között a 24.hu, a Nők Lapja, az nlc.hu vagy a National Geographic – szoros kapcsolatban áll, de önálló cégként működik. Ráadásul a kiadónknak idéntől már három jól elkülöníthető brandje lett: a skandináv krimikről, Harry Potterről és a szórakoztató irodalmi címekről ismert, nagy múltú, idén 35 éves Animus; a gyerek- és ifjúsági könyveket kezelő Lampion; és a vadonatúj, ismeretterjesztő könyveket kiadó BookLab (Budaházy Árpád vezetésével).
Az Animus Kiadóról talán még a laikusok is tudják, hogy nekik köszönhető, hogy a Harry Potter-sorozat magyarul is olvasható. Van köztetek együttműködés? Volt esetleg olyan, hogy egy kézirat sorsán hezitáltatok olyan értelemben, hogy animusos vagy lampionos könyv legyen-e inkább?
Hogyne, rengetegszer téma ez, különösen most, hogy a romantikus fantasyk annyira népszerűek lettek, és különösen sok ún. New Adult, vagyis fiatal felnőtteknek szóló (nagyrészt erotikus) könyv tört a sikerlisták élére. Gyakran küldünk át egymásnak ígéretes kéziratot, például, ha kiderül, hogy túl sok benne az explicit tartalom – akkor biztosan nem a Lampionban jelentetjük meg. De van átjárás is, hiszen például Yuval Noah Harari felnőtt könyvei az Animusnál, a gyerekkönyve nálunk jön ki. Egyébként hiába vagyunk nagy kiadó, évi százhúsz címmel – és ez most csak nőni fog az új, ismeretterjesztő brandünk révén –, azért mi még mindig családias hangulatban működünk. Az Animus és a Lampion közös térben dolgozik, ráadásul a kereskedők és marketingesek is ott ülnek velünk, hogy akadálytalanul áramoljon az információ. Az új csapattal együtt tartjuk a hétindító értekezletet, és rendszeresen beszámolunk egymásnak az könyveinkről, a külföldi vásárokról, teszteljük egymáson a címötleteket és a borítókat. Sőt, sokszor az induló sorozatcímeket is bedobjuk a közösbe. Például a kezdő olvasóknak szóló Lampion Start sorozatnevet épp a Harry Potterért felelős kolléganőmnek, Kukucska Zsófinak köszönhetjük. Valójában igazi mázlisták vagyunk, mert nemcsak könyvekkel foglalkozhatunk, de mindezt szuper jó társaságban tehetjük. A kötelezően bejárós napok egyetlen hátránya, hogy túl sokat röhögünk munka közben…
Az új kiadóhoz új szerzőket is fel kellett fedezned?
Igen, azt kifejezetten kérte a vezetőség, hogy erősítsek rá a magyar szerzőkre a kiadóban, gyerek és felnőtt vonalon egyaránt. De én nem is tudok másképp gondolkozni. Nagyon hiszek a magyar alkotókban, mert ők ismerik a legjobban a kulturális, szociális környezetünket, ráadásul nagyon sok tehetséges alkotó él – még mindig – itthon.
Persze, amikor felmondtam az ország egyik legnagyobb gyerekkönyv-kiadójánál (elég fájdalmas, de szükségszerű döntés volt otthagyni 10 év után egy semmiből felépített, szép portfóliót, sok remek szerzőt, kollégát és sorozatot), arra készültem, hogy a Centralnál meglévő alapra építve, mindent elölről kell kezdeni. És ez a gondolat nem volt ellenemre.
Bár Bajzáth Mária népszerű sorozata, a Népmesekincstár futott a Kolibrinél, mégis veled tartott, ha jól látom.
Amikor végighívtam a szerzőket, hogy elköszönjek tőlük, jó páran azt mondták, hogy jobban ragaszkodnak a közös gondolkodáshoz és munkához, mint a kiadó nevéhez. Akik a könyvszakmában dolgoznak, tudják, hogy a (fő)szerkesztővel való munka mélyen bizalmi alapú; de óriási kockázatot is vállal egy alkotó, amikor a személyes kötődése miatt egy ismeretlen közegbe/kiadóba ugrik. Bajzáth Mária még ebben az elköszönős telefonban, azonnal rávágta, hogy velem tart, pedig akkor még azt sem tudta, hova megyek. Ezt a felemelő pillanatot és a hirtelen döntését azóta is sokszor emlegetjük, és minden egyes új könyvének a megjelenése közös ünnep…
De ugyanígy velem tartott Sárvári Györgyi, Schmal Róza, Mikó Csaba és Tittel Kinga is; Szűcs Ádám, Simonyi Cecília és Simon Réka pedig a kéziratát habozás nélkül küldte el az új címemre. M. Kácsor Zoltán szintén nehéz helyzetet vállalt a közös munka érdekében: nagysikerű, még javában futó Zabaszauruszok-sorozatát menet közben, a közlésjog meghosszabbítása helyett folyamatosan költözteti át a Lampionhoz. Ez fantasztikus erőt adott nemcsak a Lampionnak, de nekem személy szerint is. Így történhetett, hogy a Centralnál már meglévő szuper címek mellé rögtön további remek magyar szerzők csatlakoztak.
Lehet rólad tudni, hogy szentendrei lakos vagy, és szeretsz is Szentendrén élni. Már régen is csodáltalak, amikor arról meséltél, hogy hajnalban kelsz, hogy munka előtt úszni járhass – és a munkába járás is „beutazást” jelentett Budapestre, szóval igen korán kezdődött a napod. A Lampion Könyvek székhelye Óbudán van, tehát a mai napig HÉV-ezel, ha jól sejtem. Vagy változtak a szokásaid?
A gyerekekkel együtt indulunk reggel: ők iskolába, én a kiadóba – és még mindig HÉV-vel. Nagyon szeretem, ahogy végiggördül a szerelvény a mezőn, a lovarda és a tavak mellett. Ráadásul a bambulós ébredezés mellett így marad időnk dumálni vagy olvasni, tanulni is. Hazafele pedig a HÉV-ezés a lecsendesedés helye. A városi és munkahelyi pörgésből a hegyek és a közeli erdő felé haladni segít az üzemi hőmérséklet csökkentésében. De a korán kelés is megmaradt: hétvégén az erdőbe járok futni, és heti kétszer-háromszor a Kolosy térnél lévő edzőteremben kezdem a napot.
Milyen a viszonyod Óbudához, azon belül Újlakhoz?
Nagyon szeretem ezt a környéket! Régen kirándulni jártunk ide, a sok közeli kilátó és barlang miatt, de mostanában gyakrabban megyünk a Római-partra. Nem mellesleg pont a Felliniben ünnepeltük a fiunk 18. születésnapját, csodás hangulat volt… Ráadásul a békási Montessori oviba járt mindkét gyerek, most pedig az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, a Raktár utcában zárták kitűnőre az évet. De Újlakhoz is kötődöm: édesapám féltestvérét a háború alatt egy időben a Kolosy téren bújtatta egy csodálatos ember, és ezért örökké hálás leszek én is. Persze Újlak munkahelyként is ideális: kellően közel van a belvároshoz, mégis épp eléggé a szélén. Imádom, hogy a HÉV-megállótól tíz perc sétával beérek, ráadásul majdnem végig illatozó hársfák, jázmin- és rózsabokrok szegélyezik az utat. Ha fontos külföldi ügynökség jön hozzánk, a kiscelli erdőn keresztül sétálunk fel egy közeli étterembe, és hát egy csoda ez az erdő itt mellettünk! A kiadó teraszáról egész Óbudát belátni, de elénk tárul az Országház, a vár, a hidak, a városligeti hőlégballon és a Margit-szigeti víztorony is. Ezen a teraszon már sok szerzővel ücsörögtem új könyvekről beszélgetve. A kiadóvezetővel, Lacival pedig időnként nagy sétára indulunk a környéken, hogy a kiadóról és az új ötleteinkről beszélgessünk. Nincs is jobb helyszín a gondolatok szabadon engedésére, mint az erdő!
