Mi volt az első emléked Csillaghegyről?
Kislányként tisztán emlékszem a HÉV üléseire. Fából készültek. Fényesek voltak, olyanok, mint a régi villamosokon. Egy barna-egy sárga csík, szép lakkozott fa. Nagyon magasra kellett föllépni, magas kocsik voltak, még a mostaninál is magasabbak. Csobánkán laktunk, és amikor néha bejöttünk a városba, Pomázig busszal, onnan a HÉV-vel mentünk tovább. Volt olyan szerelvény, amelynek nyitott peronja meg kézzel csukható ajtaja volt. A HÉV nem vonat, nem is villamos, inkább a kettő között. Falusi kislányként minden ilyen utazást nagyon élveztem. Ez az egyik meghatározó emlékem. A másik, hogy felfigyeltem az állomásokra, ahogy jöttünk Pomázról: két Budakalász, az egyik mögött gyár volt, aztán a következő Békásmegyer, ahol az állomás egy vörös kőből rakott épület, hatalmas rózsalugas omlott rá. Ma is megvan a régi állomás, elhanyagolt, de még mindig előhozza az emlékeimet. Nem világraszóló emlékek ezek, csak éppen az enyémek. A soron következő állomás: Csillaghegy. Tetszett ez a név, különlegesnek éreztem csillag… Csillaghegy. Mitől csillag, és hol a hegy? A HÉV ablakából nem láttam hegyet. Kicsit később, amikor már naponta utaztam az iskolába, bejáró lettem, így mondtuk. HÉV-vel jöttem a Margit-hídig, akkor az volt a végállomás.
Például mindig akadt egy-két hölgy kalapban, a kalap és a táska színéhez passzoló dzsörzé kesztyűben, emlékszem, még horgolt kesztyűs kezet is láttam a kapaszkodón. Zsabós blúz, gyöngyház gombok – ez tűnt fel azokon az utasokon, akik Csillaghegyen szálltak föl. És észrevettem a kézzel kötött pulóvereket a fiúkon, a svéd mintás sapkákat, a lányok szép fonalból kötött sáljait. Valahogy a Békáson meg a Budakalászon felszállóknál ilyet nem észleltem. Anélkül, hogy az a régi diáklány, aki én voltam, bármit is gondolt volna, mégis éreztem itt a régi polgári világ nyomait, ahol a nagymamák és az anyukák kötnek, horgolnak, régi pulóvert fejtenek föl, ahogy valaha én is tartottam a motringot, amíg anyu gombolyaggá tekerte a fonalat. Így lett nekem a Csillaghegy szó a békés, rendezett kisvárosi létnek valami egyértelmű lenyomata.
Úgy tudom, a csillaghegyi strandon tanultál meg úszni tizenhárom évesen. Milyen érzés visszagondolni erre?
Drukkoltam, hogy vajon menni fog-e. Azt hiszem apunak volt az ötlete, hogy ide jöjjek úszni tanulni. Kislányként már gyakoroltam Temesváron a Begában. Egy bádogdobot szereltek a hátamra, ott azzal tanították a gyerekeket. Két khaki színű tartály volt, szíjjal kötötték rám. Egy kicsit megtartottak. Megtapasztaltam, hogy milyen érzés fönnmaradni a vízen. De a csillaghegyi strandon ért az élmény, hogy fönnmaradok dob nélkül, ha úszom! Nem emlékszem, hogy ki tanított, de hamar rájöttem a technikára. Ugyanaz a rádöbbenés volt, mint a biciklizésnél, hogy egyszer csak ment, mindenféle erőlködés nélkül. Akkor már nem féltem az eleséstől, mint előtte. Ugyanez volt a vízben is. Nem volt bennem félelem.
Milyen volt a strand akkor?
Ha jól tudom, egy Elkán nevű család volt a tulajdonosa és az építője a csillaghegyi strandnak. Igényes, szép és elegáns fürdőhelyet terveztek, és az is lett. Előttem vannak a szépen faragott, kényelmes kőpadok, két oldalukon imitált állatfejek, a pad rózsa mintás vagy csigavonalas díszítéssel. És a fenyők, az ezüstfenyők, a sok-sok zöld! A régi strandon három medence volt, az egyik széles lépcsőin napoztunk. A kabinsor nagy kihívás, a vagányok a tetejéről ugráltak a vízbe, pedig volt trambulin is. Egy másik világ kezdődött, amikor strandra menet leszálltam a HÉV-ről. Árnyas fasor alatt ért az ember a bejárathoz. A járda fölé hatalmas fák borultak, vadregényes volt egy kislánynak ez az egész. Szép volt, erős nyomot hagyott bennem. A fasor előtt állt meg a HÉV. Megvan a régi megálló épülete. Most Várónak hívjuk, pénztár nincs benne, legfeljebb szomjat lehet oltani, a megálló odébb került.
Azóta láttál archív fotókat az akkori strandról?
Sokkal később, amikor már itt laktunk, a strandtól nem messze. Annyira nem messze, hogy nyáron, zárórakor áthallatszott a Pancsoló kislány éneke. A Csillaghegyi Polgári Kör kiadott egy gyönyörű képeslap-sorozatot Csillaghegy régen címmel. Ott nagyon sok fotó jelent meg a strandról is. Akkor tudtam meg, hogy Johnny Weissmuller, a Tarzan filmek főszereplője is járt itt a strandon. Amit szintén később hallottam, de ma már tudom, hogy Csillaghegynek kiváló forrásvize van, a stranddal szemben lehet is vásárolni.
Visszajársz még?
Nagyon régen voltam. El vagyunk kényeztetve. Tibor, a férjem a vízműveknél dolgozott, és a békásmegyeri Duna-parton van egy gyönyörű üdülő, hatalmas parkkal, feszített medencével. Évek óta oda járunk, a gyerekek már ott tanultak meg úszni.
És a Dunában fürdés?
Dunai faluban születtem, Ercsiben. Minden délután lementünk a Dunára, egészen kicsi voltam, babakocsiban tolt az anyukám. Emlékszem, ahogy döcögtem a Kastély utcán lefelé, a domború macskaköveken.
Oldalt gyalogszeder, mellette málnabokrok! Paradicsomi idők! Azt sem felejtem el, amikor anyu meg a többi fiatalasszony fölültek a dombra, egy kicsi, löszös dombocskára, ott beszélgettek, időnként lenéztek ránk, mi meg négykézláb csúsztunk, másztunk. El is vitt egyszer a víz! Nem nagyon, mert egy csöndesebb öbölrészben tanyáztunk. Ez volt az első nagy Duna-élményem. Meg az, hogy apukám átúszta a Dunát. Át tudta úszni! Pedig ott elég széles. Nagy győzelem volt! Meg a kocsi dinnye! Fogadtak, ki mennyi görögdinnyét tud megenni. Beleálltak a Dunába – ne legyen gond! – és ették-falták a mézédes dinnyét, míg egy sem maradt a kocsin.
Úgy tűnik, sohasem távolodtál el a Dunától. Mintha egy láthatatlan szál összekötne vele.
Én is így érzem. Csillaghegyen, bár tilos, mégis úsztam a Dunában. Napfüggő vagyok. A parton van egy jókora kavicsos szakasz. Odaviszem a kis hordozható nyugágyamat, borzalmas neonzöld színe van, törülköző, papucs, és csókolom, megyek is! Nekem otthonos a csillaghegyi Duna-part, mert ugyanazon az oldalon vagyok, mint Ercsiben. Ha például átmentem a túloldalra, Gödre, ahol a férjem szülei laktak, ott is ott volt a Duna. Sokat úsztunk benne. Van egy kis sziget, amit árvízkor elönt a víz, de a homokos magaslat nagyon hamar kiemelkedik. Ezen a holtágon át lehet gyalogolni, néha térdig, néha combig, néha csak bokáig ér. Amikor ott vagy a gödi homokon, az olyan, mint a Riviéra. De a parton nem találtam a helyemet órákig, nem tudtam mi zavar. Hát, mert a Duna másik partján voltam! Gödön jobbról folyik a Duna, nekem pedig mindig mindenütt balról folyt lefelé.
Vízpart mellett, vagy közelében élni, azt gondolom, privilégium.
A Duna nem hagy el. A legkisebb lányunk, Fanni Kisorosziban lakik, a szigetnek azon az oldalán, ahol a Duna megint balról folyik. Jön Visegrád felől, a Dunakanyarból lefelé, s megint a „jó parton” vagyunk. Csoda jó, hogy a kicsi unokám ugyanúgy, mint én, a Duna vízében nő fel! Fanni a várandóssága utolsó napján is úszott a Dunában.
Mióta vagytok óbudai lakosok?
1975-ben költöztünk a Bécsi út/Vörösvári út sarkán lévő ház hetedik emeletére. Tizenegy évig laktunk ott három gyerekkel, megvolt a varázsa, a szépsége, a nehézsége. Örültünk, hogy lakásunk lett, de később – úgy mondták –, jogosultak voltunk egy nagyobbra. Négy évig kerestük az új otthonunkat. Egy ideig nem volt sürgős, de a negyedik évben jött a kis Fanni. Szólt, hogy most már döntsük el. A négy év alatt rengeteg lakást mutattak nekünk, olyat is, amit szerettünk volna, de végül nem lett a miénk. Azt tudtuk, hogy mindenképpen Óbudán szeretnénk maradni, de lehetőleg nem házgyári házban. Gondoltuk, lehet régi lakás is, minket nem zavar, rendbe hozzuk. Ezt főleg a férjem, Tibor mondta, aki építész technikus volt, nagyon jó gyakorlati érzékkel megáldva. Amikor a csillaghegyi címet megkaptuk, az esti órákban jöttünk megnézni a házat. A kapukat akkor még nem zárták. És mi megláttuk a gyönyörű fenyőfákat.
Kiderült, hogy egy U-alakú társbérlet, aminek a padlója nagy, tölgyfa csillag parkettával volt kirakva és egy régi cserépkályha állt benne. Feljöttünk és láttuk, hogy minden elhanyagolt, rémes, az ablakok is el voltak rohadva. De akkor azt mondtuk, hogy nem baj. A felújítás fél évig tartott, és ahogy beköltöztünk, egy hétre rá megszületett Fanni. Ő a negyedik gyerekünk. Azóta negyven év telt el, azóta lakunk itt. Pont negyven éve.
A ház Csillaghegy egyik legöregebb háza. Mikor épülhetett?
Az 1890-es évek végén. Nem műemlék, pedig lehetne. Úgy tudom, Csillaghegy másodiknak épült háza. Vannak fényképek, ahol látható, hogy az utcasoron mindössze két ház áll, ez az egyik. A padláson talált névjegyekből kiderült, hogy Thold villának hívták. Majd ők eladták egy Selyeby nevű családnak. Volt itt a padláson tőlük is névjegy, aranyozott kis koronával. Az épületek jórészt a fővárosból kijövő, tisztviselők nyaralótelepének házai voltak. Ha végigmegyünk Csillaghegyen, nagyon sok egyedi épületet láthatunk, érdekes kis kiugrókkal, tornyocskákkal, kis fönti erkélyekkel. Ezeknek a részleteknek kedves játékossága van. A mi házunk gyönyörűen rakott klinker téglákból épült, innen valók az egyik téglagyárból, a Péterhegyről.
A ház sok történetet őrizhet…
Regényt tudnék írni a házról! Vincze bácsi lakott fölöttünk, egy öntőgyári munkás, intelligens, olvasott ember volt. Három nyelven beszélt. Sajnos tönkrement a zaklatásoktól. 56-ban megválasztották az üzemi tanács elnökének, onnantól nem volt nyugalma. Akkor már iszogatott. Viszont nagyon jó volt vele beszélgetni. Alattunk lakott a szemüveges Eszter néni. A várban volt jegyszedő, mindig este ment munkába. Ő volt a legrégebbi lakó. Sok macskát etetett, de ezek mind a szomszédságokból jöttek vacsorára Eszter néni ablaka alá. A másik oldalon lakott Bartos bácsi, akinek még egy-két tyúkja is volt. És itt lakott Marika, egy valahai rendőr lánya, tulajdonképpen a ház szívében, két szinten, alul-felül egy-egy nagy terasszal. Sokszínű, hangos életet élt. Őrzök tőle egy templomi rézcsengőt. Rám tukmálta. De mára megszerettem. A kocsimban van, ha gyorsan vezetek, rosszul kanyarodom, mindig megcsendül.
Életed nagy része barangolásokról szól. Sokszor mentél el és mindig ide tértél vissza.
Hálás is vagyok a családomnak. Hogy elengedtek, és mindig visszavártak. Fanni épp mostanában talált meg a papájától egy kicsi levelet. Ők nagyon jóban voltak, és nagyon sokat voltak együtt. Azon a kis papíron, ezt írta Kolozsvárra, ahol tanult, hogy: „Fannikám, élvezd az egyedüllétet, hogy nincs szülői terror, és minden jót kívánok!” És viccesen ez volt még odaírva: „A mama megint az Alföldön csavarog.” Tényleg sokfele mentem, az írások miatt.
Mert hozzájuk tartozott az a környezet, ahol éltek, ahol örvendtek, ahol csalódtak – s ott egészen másképp lehetett beszélgetni. Szilvalekvárfőzésre Szatmárba mentem, Túristvándiba. Ott vettem a rézüstöt, és ott vettem a vitorlát hozzá. Megírtam, megtanultam. Volt is itt nálunk Csillaghegyen szilvalekvár-főzés a kertben. Ma is emlegetjük.
Hogyan szivárgott be Csillaghegy az írásaidba, tudatosan, vagy néha észrevétlenül?
Itthon nagyon sok élmény ért, onnantól kezdve, hogy az egyik déli ablakunk pontosan ránéz a szomszéd ház északi ablakára. Két kis novellát írtam arról az ablakról, arról amit ott láttam. Van egy meggyfa a másik ablaknál már legalább tizenöt éve, ott, ahol a gépemen dolgozom. Micsoda élet van azon a fán! Madáretetők vannak a sufniknál, meg a meggyfán is. Télen átlátok az ágain, három méter sincs az ablak és a fa között. A madarak kéznyújtásnyira. A párkányra néha cinkék jönnek. Nekem ez a látvány bearanyozza a napomat. Sokat ad. Sokszor a cinkékkel kezdem az írást. Hogy például ma reggel ők mentettek meg. A jó kedvük. Egyszer kimentem teregetni a teraszra, és nézem, mitől mozog ennyire a fenyőfa ága? Hát galambfészek készült. És akkor végignéztem egy fészeképítést. Ott bámultam egy jó órát, vagy másfelet, nem is volt kedvem bemenni. Azt is végignéztem később, ahogy a galamb a begyéből eteti a kis galambot, visszaöklendezi a megemésztett táplálék egy részét, az a reggelije.
Ezért jó Csillaghegyen élni?
Igen. S azért, mert már ismerős minden. Otthonos. Tudom, hogy hol van a bucka a járdán. S a szombati termelői piacon kitől veszem a paradicsomot, kitől a sárgabarackot. Az utcán sokan rám köszönnek. És én is köszönök sokaknak. Mosolyognak a Csillaghegyi Megállóban, azaz a kis kávézóban, ha belépek. De nem csak rám, mindenkire mosolyognak. Ma a napsütésben egy kislány ült a kávézó lépcsőjén, és önfeledten színezte a füzetét. Egy fiatal lány megdicsérte. Olyan jó volt látni. Sok az új arc, az emberek cserélődnek, de valahogy mégis van, tartja magát egyfajta összetartozás, valami finom bizalom. Főleg a régi csillaghegyiekben. De az újak is bele fognak ebbe simulni. Mert az alapvető értékek megmaradnak. Nem megy másként. A télen eltört egy kedves idős tanárnőnek, Emesének a lába. A hegy alatt lakik. Kiderült, hogy a másik utca végén lakó Judit járt hozzá. De Kati is, aki közelebb lakik. Amikor az én lábam tört el, akkor Judit idejött, és kérdezte, kell-e valamit segíteni. De a szomszédok már megelőzték. Persze jöttek a gyerekeink is. Mondják, hogy a hosszú élet egyik titka a megtartó közösség. Amiben élünk.
Milyen közösségi élet folyik most Csillaghegyen?
Jó pár éve lett egy kis termelői piac. A Csillaghegyi Polgári Kör hozta létre, mint ahogy sok mindent ők kezdeményeznek és tesznek. Visszatérő eseményeik a kolbásztöltő fesztivál, a tél végi kiszebáb-égetés és a hozzá kapcsolódó makarázás. Nagy siker a halászléfőző verseny. A gyapjú nap, a havi érdekes előadássorozat. Ősszel a mustfokolás.
Van egy kis műhely, ahol Sáringer Zsóka – ő is egy ős-csillaghegyi, bár a hegyről való, a Hármashatárhegy aljából – szövőtábort, gyapjútábort, kosárfonást, könyvkötészetet, papírmerítést, hímzést tart évtizedek óta. Zsóka egy intézmény, úgy szoktam hívni, a csillaghegyi Mary Poppins. Télen-nyáron biciklivel jár, horgolt kis kalapka van a fején és szoknyát hord. Néha gyönyörű, a régi viseletekre emlékeztető ruhát. Nadrágban – miközben rengeteget dolgozik – azt hiszem, nem is láttam.
Mi a legemlékezetesebb közösségi élményed?
Az első három évben a Csillaghegyi Polgári Kör találta ki, hogy legyen szemétszüret, azaz utcai nagytakarítás. Végigtakarítottuk az utcákat, s utána hoztak hozzánk ide, a kertbe egy üstházat, benne üstöt, s a pingpongasztal mellett Soós Gábor egy felejthetetlen bográcsgulyást főzött. A szárítókötelekre mindenki fölcsíptette a régi csillaghegyi képeket, kinek mije volt. Sokan akkor ismerkedtünk össze.
Volt egy nagy akció, meg kellett menteni a strandot, be akarták zárni. Akkor is sokan összeálltunk. Aztán a már említett Zsóka csinált egy hatalmas kiszebabát, amit innen, a mi utcánkból végighordoztunk a főutcán. Nagy kolompokat vittük, láncosbotot, és beköszöntünk minden üzletbe. Mondtuk, hogy mindjárt égetjük a rosszat, akasszák rá a bánatukat a babára. Színes szalagok képében bárki ráaggathatta, amitől meg akart szabadulni: betegséget, családi viszályt, rosszindulatot, bármit. Volt, aki hajlandó volt rá, volt, aki nem. Amikor elértünk a Fodros utcai iskolához, a gyerekek körbeállták, a bábu már tele volt aggatva mindenféle bánattal. Akkor este a közösségi ház udvarán elégettünk minden rosszat. Ez azóta is a farsang utolsó hangoskodása, a téltemetés.
Nekem úgy tűnik, mindig képes vagy megragadni a jelen pillanat szépségét. Benne lenni, úgy igazán. Ez nagy adomány, amivel – írásaidon keresztül, az olvasótalálkozókon és a hétköznapi életben is – megtámogatod mások életét. Lázár Ervin írta a könyvedről: „Segít élni.”
Nemrég volt a közösségi házban egy mesélős est. Már nem is előadást mondok, csak azt, hogy mesélek. Történeteket mondok, sokszor a magam életéből. Sokan voltunk. Hol sírtunk, hol nevettünk. Anya-lánya kapcsolatról meséltem, s arról, hogyan éltük meg anyukámmal az utolsó három évét.
Annyian köszönték az estét. S én is éreztem, hogy ezeknek a mindennapi dolgoknak, ha hallják az emberek, hogy más is küzd mindezzel, nagy megtartó erejük van. Még énekeltünk is. És hosszan szólt a taps. És boldogok voltunk. A hallgatóság és én is. Ez a legcsodálatosabb dolog, amikor adhatok és kaphatok. Igen. Ebben semmilyen kérdőjel nincs, egyszerűen csak egy áramlás, ami mintha az élet lényege lenne.
