Harapác király, a korábbi haspók, és ínyenc és igazi pufizsák úgy nagyjából körülbelül 100 éve nem evett semmit. Falatot se. Régen nagy volt – ma már kicsi. Egészen pontosan azóta nem falt jottányit se, hogy egy elborsozott krumplipaprikás felett érzett jetinagy dühében világgá zavarta az Avaros várbegyei Harapáciából az összes szakácsot, menzásnénit, cukrászt, lacikonyhást, sáfrányos séfet. A kuktáknak is kakukk volt.
Vagyis beütött a kakukkta.
A kakukkta az a helyzet, amikor nem lesz többé a szakácskönyvet kívülről fújó, lábossal fekvő és fakanállal kelő, zsírosbajszú, főzni tudó ínyesmester sehol semerre a vidéken.
Nincsenek ízek. Nincsenek illatok.
Vagyis nem lesz semmise.
A kakukktánál nincs szomorúbb. Az ilyen királyságot, országot vagy birodalmat megtámadni sem érdemes. A kakukkta általában azt jelenti, hogy egyedül marad az ember. Ha nincsenek ízek meg mázok meg szaftok meg szagok, akkor minek a királyság? Mit ér az? Minek a tulipán, ha nincs színe, minek a napsütés meleg nélkül? Úgyhogy ment mindenki, az összes népek és alattvalók, jobb- közép és balágyok, valamint a többfejű sárkány, a fele királyság, a troll a híd alól, s az összes igennagyon és kissé kevésbé szegénylegények a menzásnénik, szakácsok, cukrászok, lacikonyhások, meg a sáfrányos séfek után. Vitték magukkal a kondérokat, az ibrikeket, a lábasokat, a bödönöket, a palacsintasütőket, a kasztrojokat, a vájlingokat. Ment az összes minden fűszer és íz. A petrezselyem-szakszervezet köszönte szépen, és a zöldségfélék nevében általános sztrájkot hirdetett – úgyhogy a megnövést és a terméshozást illetően passzolta a dolgot a paszuly, a föld alatt, gumbundában csucsukált a csicsóka, és a borsóhéja eltiltotta a bandázástól a borsót is szintúgy.
Nem termett a tarhonyaföld. Durcáskodott a spagettifa, megmakkant a makarónibokor.
A Harapác király akkor meg már foghatta a fejét! Dühönghetett hetedhét határon át, fenyegethette a pókot a sarokban meg a porcicát a teljesen kiürült spájz alja mélyén, verhette az öklét a gazdátlanul porosodó, véletlenül ottfelejtett és egyre rozsdásabb bográcsokba!
Rajz: Mayer Tamás
Az persze eszébe sem jutott, hogy ő a hibás. Hogy az ízek nem csupán az ételben fontosak, hanem olykor, akár a habarcs a téglákat a várfalban, királyságot, sőt, sőt: családokat tartanak össze.
És hogy ő ezt elpocsékolta, de el ám.
Nem fogta fel, hogy az ízekben szeretet lakik. Hát hogy érthetné meg ezt valaki, aki annyira buta, mint egy Harapác? Hiszen Harapác király nem volt túl bölcs ember, sőt, még akkor sem volt az, amikor még tele volt illattal, zamattal, odorral és aromával a bőszen és bőven termő, zöldes dimbes-dombos Harapácia. Esze nem volt, csak dühe. És hogy az éhes ember bölcs lenne? Hát olyat még sehol se termett a világ! Az koplalásocskás ember sose az. Nem véletlen, hogy a korgó gyomorra jól rímel a nyomor, a magányra hogy sovány, arra, hogy haragos, pedig az, hogy bélpoklos.
A kakukkta során a bölcsesség igen komoly fogyóeszköz. Olyankor magány van. Egyedül pedig még okosnak lenni is igen-igen nehéz, nemhogy vidámnak, vagy hejehujázóan hujdejófejnek.
És biza egyedül maradt a nagy sótlanságban jegesbeges kőtrónusán a Harapác király. Emésztgette magát, firtyegett és fortyogott. Egyedül csoszogta be fel és alá a bongó-kongó folyósókat a folton foltos és lityilötyi palástjába burkolózva. Aztán egyszer, egy nap arra lett figyelmes, hogy a koronája, puff! a nyakában landol. A vállait üti. Már a fejéből is fogyni kezdett ugyanis, olyan régen nem evett már semmit se.
Ez elgondolkodtatta.
- Ugyan magam vagyok, és habzsolhatok belőle, amennyi csak jólesik – fejtette meg a kétszázadik nap. – de a semmi valahogy sehogyan sem az én felséges fogamra való.
– A síri csendet nem lehet befalni. – jött rá aztán a kétezrediken. – Sőt: az aranytallért se!
– A tegnapi nap ugyanolyan száraz és ízetlen volt, mint amilyen a holnapi lesz. – motyogta maga elé, épp azon a január 25-én, mikor egyszer csak csámcsogás vert visszhangot a jéggé dermedt, szerte üres termekben.
Csám-csám-csám.
– KI NYELDEKEL ITT??? – kiáltott a pókhálós Harapác. – KI MERÉSZELI NEM KÍNÁLNI KIRÁLYÁT A FALNIVALÓ CSÁMCSÁBÓL???
– Mondd, hogy kérem szépen. – mondta a bandukolás meg világcsavargás közben a palotába tévedt, kéttöpörnyi, mezítlábas, holdvilágképű taslimanó a királynak. – Akkor talán adok.
Meresztette a szemét a Harapác király. Észrevette a trónusa előtt, teli tökkel a kezében bambulgató taslimanót. Nézte, mi van a tökben. De hát egy tökben mi lenne? Meg mi másnak lenne olyan finom kapros illata, hogy attól még egy majdnem kővé dermedt uralkodó szájában is összevissza fusson a nyál?
A Harapác király egy pillanatra becsukta a szemét, Szipogta befelé a zamatos tökfőzelékgőzt. Aztán arra gondolt, hogy vajon tanult-e ebből az egész fura, évszázados ügyből valamit? Vajon hatott-e rá a borzalmas kakukkta?
– Egyefene. – gondolta, és belül, mélyen, a szíve alatt, ahol régen a pocakja volt, kicsit el is mosolyodott. – Kipróbálom.
Majd eltorzult arccal ordibálni kezdett:
– …ez TÖKFŐŐŐZELÉÉÉK!!! – rivallta a Harapác király. – MÉGHOGY KÉREM SZÉPEN??? Add ide, de nyomban, PARANCSOLOM! Vagy HADAT ÜZENEK NEKED HARAPÁCIA NEVÉBEN!!!
A taslimanó bámult. A kezében ott gőzölgött a világfinom tökfőzelék. A taslimanó pislogott. Majd annyit mondott:
– Nem én.
És azzal kezdetét vette az I. Nagy Világraszóló és Elképesztően Borzalmas Főzelékháború.
