De azon még inkább meghökkenünk, hogy legföljebb a keretek, a felháborodás okai változnak az idők során.

A sarabande, a közel kétszázötven évig sok formában divatban lévő régi tánc, gyökerei visszanyúlnak a 16. század első felének spanyol ajkú világába, illetve azon keresztül egészen az ókori cadizi (gadesi) mór kultúrába.

Iuvenalis, a nagy római szatíraköltő így ír a gadesi táncról:

Vagy bizony azt várnád, hogy a nők kara gadesi táncot,

vad, buja dalt kezdjen, s tetszésül tapsot aratva

rázza ütemre farát, s fetrengve heverjen a földön,

s asszonyok is lássák mindezt uruk oldala mellett,

melyről szólani is restellene bárki előttük?

(XIV. szatíra, Muraközy Gyula fordítása)

A spanyol aranykor hajnalán moralisták hosszú sora ostorozta az “alvilág gyermekeinek táncát”, a “buja szenvedélyektől átitatott” zarabandát. A spanyol földön és Latin-Amerikában dívó tánc az inkvizíció figyelmét is felkeltette: Pedro de Trejo mexikói költő 1569-ben kapcsolatba merte hozni a Teremtőt és a teremtményt a zarabandával egy úrnapi körmeneten énekelt versében, a püspök pedig maga utasította rendre az eltévelyedett költőt. A jezsuita moralisták szerint e tánc lényege nem más, mint a közösülés utánzása, mely “ördögi mozgásra” készteti a táncost.

Nem mondható emelkedettnek a barokk kor egyik legnépszerűbb és legkifinomultabb táncának eredete. Hiszen ma  legelsősorban  szvitek és szonáták lassú tételeként, illetőleg ezzel együtt udvari és színpadi táncként tartjuk számon a sarabande-ot.

A színpadi koreográfia anyagáról elsősorban Louis-Guillaume Pécour és Raoul-Auger Feuillet a Napkirály két balett- és táncmesterének fennmaradt vázlatai és leírásai alapján kaphatunk képet. a fiatal XIV. Lajos nagy szerelmese volt a táncnak, ezt a rajongást rendezte meg Gérard Corbieau 2000-ben A király táncol című filmjében.

Az itt látható rajz nem vallási jelkép, de még csak nem is tapétaminta, hanem egy sarabande tánckoreográfiája – felülnézetből.

És íme a megvalósult táncleírás:

Igen aprólékos folyamat, hogy az erotikus és tiltott tánc hogyan finomodik és miként lesz udvari műfajjá a 17. század folyamán.

Az énekes-táncos népi zarabanda gitárművekben jelentkezik először,

majd a lanton

és billentyűs hangszereken át

a zenekar világába is beépül.

A színpadi tánc pedig idealizált mintája lesz a társastáncnak, ezért is lényeges a két táncmester hagyatéka.

A mediterráneumban gyorsabb tempóvétel jellemző (ez visszamenőleg némiképp magyarázza az őrjöngő, erotikus eredetet), míg a francia zene ünnepélyes-patetikus jellegűvé stilizálja, és a német barokk szvit-irodalomban már ez válik uralkodó jellegűvé. Ezt hallhatjuk Bach műveiben is.

E zenét hallva már nem gondolunk táncra, ahogy feltehetően Bach számára sem volt már ez meghatározó. A sarabande már csak nevében él,  így ma már hangszeres zeneművek lassú tételeiként hallgatjuk a sarabande-ot. Viszont a régi táncok iránti történeti érdeklődés felelevenítette a társastánc művelését is. Kurzusokon sajátíthatják el az érdeklődök a barokk táncokat, köztük a sarabande-ot is.