Miért esett a választása Csillaghegyre?
Cegléden születtem, kertes családi házban cseperedtem, és a későbbiekben, amikor már Budapesten laktam, ez a gyerekkori környezet, az emlékei tovább éltek bennem. Nagyon kellemes volt Budán a Derék utcai élet, társasházban laktunk a nejemmel, de szerettem volna nagyobb lakást, a képeim és a könyveim már dagasztották a falakat.
Eredetileg hétvégi ház volt, 1910-ben épült. Átalakítottuk, hozzáépítettünk. Az itteni jó levegő is szempont volt a kiválasztásnál, és már elfértek a képeim és a könyveim is. Akkor még.
Ha már szó esett a gyerekkoráról: mikor készítette az első felvételeit?
Cegléden jártam általános iskolába, gimnáziumba. Apám amatőr módon űzte a fotográfiát, kiskoromban már laboráltam a képeit. Gimnazista koromban beléptem a helyi fotószakkörbe. Pályázatokon is részt vettem, és a Fotóújság, aminek Bencze Pál rekord ideig, 1954-től 34 évig volt a főszerkesztője, közölte a díjnyertes zsengéimet. Apámnak jogi doktorátusa volt, anyám tanítónő volt, értelmiségiek, akik Horthy alatt végezték tanulmányaikat – akkoriban ennek a fele is elég lett volna, hogy ne vegyenek föl egyetemre. Jelesen érettségiztem, novellapályázatokat nyertem, de mindez nem volt elegendő.
Hogyan folytatta?
1957 tavaszán behívtak katonának. Mindenki csodálkozására a határőrséghez, ami ugye egy belügyi alakulat volt.
Mitől lett hirtelen az osztályidegen szülők gyermeke a fiatal Kádár-rendszer megbízható embere?
Gimnáziumi nyári szünetben egy rádiós táborban vettem részt, ahol voltaképpen már a katonaéletre próbáltak előkészíteni minket. Nagyon jól megtanultam morzézni, ezt a seregnél tudták, és amikor a fotós múltamra is fény derült, a Határőr újság szerkesztőségébe vezényeltek.
Gondolom, a bajtársai irigyelték, és nemcsak azért, mert a fényképezőgép lényegesen könnyebb, mint a puska.
Minden reggel kijöhettem Adyligetről, a híradós laktanyából, és mentem a Határőr szerkesztőségébe, ami a Nyugati tér sarkán volt. Akkoriban 2 év 3 hónap volt a katonaidő, ami nekem nagyon jó tanulóidőnek bizonyult.
Hamar rájöttek, hogy én amolyan díszkatona vagyok, aki ugyan fotózni tud, de nem igazán alkalmas másra.
Ezt hogy érti?
Azt akarták, hogy propaganda jellegű anyagokat is írjak az újságba, ami nekem nem ment. Később elkezdtem novellákat írni, és ebből úgy gondolták, hogy cikkezhetek a kultúrelőadásokról, amiket szép számban tartottak a határszélen. És sporteseményekről, belügyi bajnokságokról is tudósítottam.
Olvastam, hogy tíz évig maradt a Határőrnél.
Abban az időben volt egy faramuci helyzet, hogy Budapesten annak lehetett lakása, aki már öt éve itt lakott. Ez egy agyrém, mert hát mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?
Az albérlet beszámított?
Igen. Én be voltam jelentve, albérletben laktam huzamosabb ideig az Üllői úton, tehát a lakásra jogosultság érdekében szerencsés volt a Határőrnél maradnom. Az Üllői úton azért is szerettem lakni, mert focimeccsekre jártam hétvégéken a Fradi régi, még első stadionjába. A küzdőtérre is érvényes pályabelépővel rendelkeztem, ami azt jelentette, hogy a kapu mellett ültem a fotós felszerelésemmel, és amíg a túlsó térfélen folyt a játék, Albert Flórival beszélgettem. Amúgy vele később sokszor összefutottam a csillaghegyi HÉV-megállóban, a közelében lakott, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
A Fradi pályára járt fotózni, de a csapat nem a belügyi bajnokságban játszott…
Mint nőtlen, szerettem vasárnap meccsre járni, és a Határőr részére kértem belépőt. Néha azért adtam le képet. A válogatott mérkőzéseken meg a kapus Grosics Gyulával beszélgettem. Született egy felvételem, ami az egyik albumomban is szerepel, 1961-ben a magyar-osztrák mérkőzésen készült a Gyusziról, akit Hanappi – nem szándékosan – ágyékon rúgott, és szegénykém ott fetrengett üvöltve.
Egy fotós a kötelező munkái mellett megkeresi az őt érdeklő témákat, mint ön is a focit, és ha úgy tetszik, saját magának örökíti meg. Gondolom, számos képe született úgy, hogy csak ment, mendegélt, és a téma egyszer csak szembejött.
Egy ilyen öregembernél már mindenre van példa. 1965-ben Szombathelyen egy TSZ-riport készítése közben a Felhő és vonat című képem így készült, hogy úgy mondjam, véletlenül hullott az ölembe. És kerestem is a témákat. Még Cegléden tanultam meg a jazz szeretetét a szomszéd barátomtól, aki dobolt, és eljártam a nálunk fellépő világsztárokat – Louis Armstrongot, Ella Fitzgerardot, Oscar Petersont – fotózni.
Aztán – kicsit előre szaladok most az időben – a Csontváryt forgattuk Sopronbánfalván, egy valamikor szerzetesrendi, hatalmas házban, amit magas kőfalak vettek körül. Állt még ott egy kis kápolna, ami el volt zárva a nyilvánosság elől, és egyszer jött a Huszárik, hogy menjek vele, mutat valamit. Mentünk fel a kápolnában egy sötét lépcsőn, és egyszer csak ott volt előttünk egy freskó. Egy bibliai jelenet, és a kép sarkába egy ördög volt rajzolva, ami Sztálin portréja volt. A freskó így maradt meg, és az eldugott helyről csak néhány beavatott tudott. Huszárik kérésére fotózni kezdtem, megjegyezve, ha ezt a képet meglátják nálunk, felkoncolnak. Csak csináld meg, mondta. Elkészítettem, aztán odaadtam neki a negatívot is, hogy őrizze ő.
Hogyan került a MAFILM-hez a belügyes laptól?
Lőrincz József barátom, akivel együtt kosaraztunk a gimnáziumban, kitűnő operatőr lett. Sokszor találkoztunk, és folyamatosan kapacitált, hogy menjek el a filmgyárba standfotósnak. Törtem a fejem, hogy alkalmas leszek-e arra, mert az egy nagyon speciális feladat. Ő biztatott, hogy könnyűszerrel bele fogok jönni. Néha elmentem filmforgatásokra, például 1966-ban az Aranysárkány című Ranódy-film felvételeire, és ott csináltam Bara Margitról portrét a pasaréti stúdióban. Elkövetkezett 1968 nyara, amikor bevonultunk Csehszlovákiába, én pedig megírtam a Határőrnek a leszerelési kérelmemet.
Nem kezdtek el gyanakodni, hogy akkor ön mégsem egy megbízható ember?
De igen. Azzal indokoltam, hogy az újságban használatos fekete-fehér képek készítése helyett szeretnék színesben dolgozni. És ez igaz is volt. Végül is csak a következő év nyarán engedtek el. Addig rendesen dolgoztam tovább, közben még megnyertem egy fegyveres testületi fotópályázatot. 1969-ben léptem be a filmgyárba.
A fotóriporteri munkája után nem érezte furcsán magát? Hogy a kreativitási lehetőségei beszűkültek azzal, hogy az operatőr és a rendező beállította jelenetekkel kellett dolgoznia?
Ez nagyon érdekes dolog volt. A standfotósnak az jelentette az önállóságot, hogy mondjuk egy másfél perces jelenetből melyik pillanatot kéri. Az ősidőkben nem lehetett a jelentbe belefotózni, mert a kattanás behallatszott.
A jelenet sikeres felvételének elkészülte után jöhetett a standfotós, a kérésére beállított pillanatról megcsinálhatta a képet.
Kőbe vésték, hogy nem lehet eltérni az operatőr látószögétől…
Igen, de néhány operatőr tudta, hogy a fotó szempontjából nem az a fontos, ami folyamatában zajlott le a jelenetben. A fotós be tudja sűríteni egy képbe, ami a jelenetben történt. Azért alakult a dolog másképpen is. Az első munkámban, a Bűbájosokban Lőrincz József operatőr mellett tulajdonképpen azt csináltam, amit jónak láttam. Utána a Krebsz, az Isten című tévéfilmben is eltértem a kötelezőtől. A főszerepet Kállai Ferenc játszotta egy még soha nem látott tonzúrával, tehát fölül körbe volt nyírva a feje, én pedig otthagyva a helyemet, hátulról fényképeztem a színészt, amit ugye nem lehetett kiadni standfotónak. A kötelezők mellett csináltam más szabadon választottat is: oldalról, ahogy a fürdőruhás lányok szaladnak Kállai mellett, akinek az arcélén látszik, hogy az ő. Leadtam az úgynevezett gyári albumot, amibe körülbelül 200 képet kellett tenni, fekete-fehéret és színest vegyesen, és a kötelezők mellett benne voltak a szabadon választottjaim is. Eléggé féltem, mert tudtam, hogy milyen jeleneteket rendeztek már operatőrök, ha a fotós eltért az általuk megálmodottól.
Azért ez jólesett, mert azt jelentette, hogy tetszik nekik. A következő munkáim során már kaptam bátorítást, hogy kötelező mellett lehet saját ötlet is, és én éltem is ezzel. Azért olykor egy-egy operatőr részéről elhangzott, hogy Ferikém, ez egy másik film.
Ön volt az első, saját elképzeléseket megvalósító standfotós?
Nem állítom, hogy ebből a szempontból én úttörő voltam, de talán az elsők között, már az elején csináltam.
Gondolom, az igazi szabadsága a színészportrék készítésében volt.
Forgatáson három kötelezőt kellet teljesítenie a standfotósnak. Jelenetfotók, amik ugye kötöttek. A másik kettő már önállóbb. Színészképek: megtiltotta Aczél György, hogy ezeket sztárfotóknak nevezzük Magyarországon, mert a szó, a sztár, kapitalista csökevény. Aztán a werkfotók, amik a forgatáson, munka közben mutatják a stáb tagjait.
A színészkép vagy portré készítésekor elvárták, hogy az kapcsolódjon a filmbeli karakterhez?
Nem feltétlenül, lehetett teljesen önálló is. Például a Csárdáskirálynőben Anna Moffóval nagyon jóban lettem, bár nem úgy indult. Hozott magával két német standfotóst, akik a filmgyárba lépésétől szinte minden mozdulatát fényképezték. Úgy tíz nap múlva Moffo váratlanul hozzám fordult, hogy megmutatnám-e neki, amiket eddig csináltam. Mindig magamnál tartottam egy dobozban az addig elkészültekből képanyagot, mert a rendező, Szinetár Miklós kérhetett fotót visszamenőleg, segítségül a munkájához.
Csináltunk külön fotós napot. Lementünk a Balatonhoz, kaptam egy komplett cigányzenekart, egy lovasszekeret kelléknek… a végén odaadtam neki egy zsákban az exponált filmeket, amiket kivittek NSZK-ba, mert kellett a színésznőnek a propagandához.
A közismert filmes fotóit nagy számuk miatt felsorolni lehetetlen, a leghíresebbek talán a Szerelem, a Macskajáték és a Csontváry jelenetképei, Darvas Lili és Dajka Margit színészképei, Huszárik Zoltán sárral „sminkelt” arca, a szivarfüstben tűnődő Bárdy György és Fábri Zoltán portréja.
Hadd mondjam el, hogy a fekete-fehér színészképeket, portrékat én laboráltam itthon, a színeseket be kellett adnom az MTI laborjába. És egy számomra kedves érdekesség: a Szerelem fekete-fehér film volt. A forgatáson magánszorgalomból csináltam színes felvételeket is, főleg diára, egy másik géppel.
Még a Szerelem forgatása előtt Makk kérésére készítettem a három főszereplőről portrékat. Leültettem őket külön-külön, sorozatokat készítettem annak szellemében, hogy a filmben mind a hárman várakoznak. Darvas Iván, hogy szabaduljon ki, Darvas Lilike, hogy jöjjön haza a fia Amerikából, Törőcsik Mari is vár, mert a férje börtönben van. Sajnos a képek nem fértek bele a gyári albumba.
A munkája során kialakultak barátságok színészekkel?
Márkus Lászlóval nagyon jóban voltam, Darvas Ivánnal állandó sakkpartnerek is voltunk. Az elején megkérdezte, hogy csipkelődésre sértődős vagyok-e, mondtam, én olyan sakkozótársaságban nevelkedtem, ahol folyamatosan ez folyt.
Vagy: te tudod, Ferikém, hogy eddig a Nimzoindiai védelmet játszottam, de most jön a Darvas-féle eltérés. Ne aggódjál, csak tudj róla, hogy akik ellen én ezt megjátszottam, azoknak parcellája van a Kerepesi temetőben! A körülöttünk álló stábtagok végig dőltek a nevetéstől.
Gondolom, Márkus is tudott hasonlóan vidám perceket szerezni…
Laci egyfolytában bolondozott, ő reggeltől estig színész volt. Talán még álmában is. Mostarban forgattuk az öreg hídnál a Csontváryt. Velünk dolgozott a Jadran Filmtől egy felvételvezető. Na, most ennyire kancsal embert én még nem láttam életemben! Egyszer csak jön Márkus falfehéren, és rémülten magyaráz a kamera mellett álló Huszáriknak, hogy Zoli, ez szörnyű… ez borzalmas! Huszárik bedőlt, és ijedten kérdezte, hogy mi a baj. Márkus a távolba mutatott, hogy nézd, ott az a pasas, háttal áll nekem és fixíroz. De még rajtuk kívül is nagyon sok jó kapcsolatom alakult ki a filmgyárban.
Jó kapcsolatba került képzőművészekkel is.
A hetvenes évek első felében több időt töltöttem képzőművészek körében, mint fotósok között. Egy újságíró barátom interjúkat készített Baska Józseffel, Csík Istvánnal, Aczél Ilonával, Óvári Lászlóval, és engem hívott, hogy csináljak illusztrációkat róluk. Aztán a művészek megkérdezték, hogy készítek-e színes diákat is. Mondtam, hogy persze. Két külföldön élő barátom rendszeresen küldött nekem Agfa és Kodak anyagokat, amik színhelyesek voltak.
Szemben az idehaza kapható Forte és Orwo anyagokkal…
Igen. Aztán a festők kézről-kézre „adogattak”. Kiállítás katalógusokba készítettem illusztrációkat, fotókat. Gerzson Pálnak komplett kiállítási anyagokat. Itthon a szobáink falait a tőlük ajándékba kapott alkotások díszítik. Minden festőművész filozófus. Velük éjszakákat vitatkoztunk át, no meg kortyolgattunk, megvallom. Nem tartották előttem a nyelvüket, mondták a magukét, nagyon jókat mulattunk.
A jó kapcsolatok létrehozása aztán egy teljesen más közegben folytatódott.
Igen, a Baba utcai házban. 25 évig jártam oda, a légzéskárosult fiatalok otthonába.
Hogyan jött az ötlet?
A Tükör című hetilapban olvastam egy cikket László Anna dokumentarista írótól, aki egy éven át járt fel a rózsadombi Baba utcába éjszakánként, beszélgetni a légzésbénultakkal. Ők a gyermekparalízis járványok legsúlyosabb áldozatai, illetve túlélői voltak, mert az orvosok eleinte nem is tudtak mit csinálni velük, két-három évet jósoltak nekik. Miután a gyógyászatban megjelent a vastüdő, javultak a túlélési esélyeik, és megkapták a Baba utcai házat. 27-en lakták akkoriban. A cikkhez nem volt fotó, csak két szájjal-lábbal festő képei.
Felhívtam László Annát, aki felsikoltott: uram, ez nem fotótéma!
Akkor nem fényképezőgéppel a kezében látogatta meg őket először.
Két szájjal-lábbal festő fiúnak kiállítást rendeztek, elmentem a megnyitójára. Megismerkedtünk, és gép nélkül elkezdtem feljárni hozzájuk. Az igazgatónő barátsággal fogadott, eleinte figyelt, káderezett, hogy beengedhet-e engem az ő „gyerekei” életébe. Beengedett. Sokat beszélgettem a társasággal, volt vastüdős, volt gégemetszett lélegeztetőgépen, zúgtak, ziháltak ezek a masinák, ez először nagyon fura volt. Nem szerették, ha betegnek emlegették őket, mondván, hogy ők csak betegek voltak, és élnek, ahogy tudnak. Az egyik sráccal jó barátságba kerültem. Amikor megtudta, hogy fotós vagyok, így szólt: csinálj rólam egy képet! Aztán a többiekről is készítettem felvételeket, és gyűltek a fotók.
Mihez kezdett a képekkel?
Megmagyaráztam nekik, hogy elképzelhető, hogy segítene a helyzetükön, ha megismerné a külvilág az életüket. Aztán egyszer csak mindenki áldását adta rá, hogy közreadjam a fotókat.
Megjelent A Baba utcai ház című fotóalbumom. A fiatalokhoz különböző adományok érkeztek, minden szobába televíziót kaptak.
Közben 1986-ban elhagyta a filmgyárat. Miért?
A nyolcvanas évek közepén már megéreztük, hogy egyre kevesebb film lesz. Fogytak a témák, a nemzetközi stúdió sem hozott produkciókat, a Magyar Televízió kezdett önállósodni. Illés Gyuri bácsi azt mondta, készüljetek arra, hogy előbb-utóbb be fog zárni a fotóosztály. Ekkor kaptam a Film Színház Muzsikától ajánlatot, művészeti és képszerkesztőnek hívtak. Vállaltam. 1991-ben húztuk le a rolót a hetilapnál, majd pár év szabadúszást követően a Reform magazinnál lettem képszerkesztő másfél évig. Közben még visszajártam a filmgyárba egy-egy munkára, például Makk Karcsi filmjében, A játékosban dolgoztam. 1996-ban mentem nyugdíjba.
Ami nem jelentette azt, hogy nyugalomba is vonult.
A Népszabadság működtetett egy fotósiskolát a Bécsi úton, ahol 12 tanítványommal dolgoztam. 2001-től 2006-ig a Sajtófotó Alapítvány kuratóriumának voltam az elnöke. Keleti Éva kolléganőmmel olyan műfajt helyeztünk előtérbe, ami nagyon munkaigényes. Mert nem csak az van, hogy jössz, mész, kattintasz néhányat, és a legjobbat beadod. Ez a munkaigényes műfaj a fotóesszé. A pályázatok értékelésekor nagyon sok kiváló pályaművel találkoztunk.
Két bőrönddel mentem az előadásokra. Szerencsére egy busszal oda tudtam menni, vagy autóval pár perc alatt, nem volt akkora távolság, hiszen itt van a Szentendrei úton a gimi. Azokra a könyvekre, amiket én illusztrációnak használtam, most már nincs szükség.
A digitális átállás a fotózásban hogyan érintette?
Van egy-két analóg gépem, de egyre inkább használaton kívül. Majdnem mindent meg tudok már csinálni a digitálissal. És ha villámgyorsan kell egy képem valahol, és el kell küldeni, akkor már nem várnak. Én nem szenvedek a digitális átállás tudatától – megtanultam. Egyébként nagyon sok ideje már foglalkoztam az elektronikus képrögzítéssel, illetve még előtte a mágneses képrögzítéssel. 1966 óta tagja vagyok az Amerikai Fotószövetségnek, és a lapjuk szakcikkeit én adtam le magyar újságoknak, lefordítva. 2000 táján már sejtettük, hogy a digitális fel fogja váltani az analógot. Elmentünk Hemző Karcsival, Korniss Péterrel és más ismert fotósokkal egy tájékoztatóra, amit a Kodak tartott. Az előadáson mindent megmutattak, használhattuk a gépeket, átírtunk, digitalizáltunk, nyomtattunk. A végén megállapítottuk, hogy most már kimerítettük a tárházat, majd búcsúzóul összenéztünk a kijáratnál, és azt mondtuk: hát, egy picit még várhatunk.
De tényleg csak picit várhattak…
A beépített szekrényeim tele vannak képekkel, negatívokkal, színes diákkal – mindent megőriztem, jó néhányat digitalizáltam már. A szekrényekben őrzött gyűjteményem darabszáma közben picit megfogyatkozott, mert az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tulajdonába átadtam 11 500 fotót, negatívot, diapozitívet, és sok ezret a Semmelweis Egészségügyi Múzeumnak ajándékoztam. Persze az itthoni mennyiség most is jelentős – ha kiállításra válogatok, csak töredéke kerül ki, mint például legutóbb az Esernyős falára.
Manapság is fotózik?
Nagyon ritkán. Van egy laza tervem, ami nem kötődik határidőhöz. Cigány művészeket, zenészeket, képzőművészeket keresek fel. Hogy mi sül ki belőle, képsor, album, kiállítás, még nem tudom.
2011-ben a 75. születésnapja alkalmából életmű kiállítást rendeztek a Mai Manó Házban.
75 kiállított képembe próbáltam belesűríteni a pályámat. A kiállítás kapcsán megjelent szerzői kiadásban egy fotókkal illusztrált albumom Rögzítőshow címmel. Összegzés, számvetés képekben és szövegben. Számot tarthat-e érdeklődésre egy fotográfus élete és munkássága? – tettem fel a kérdést a könyv előszószában.
Az albumban ráleltem kedvenc Markovics-képemre, amit Louis Armstrong budapesti koncertjén készített. Elmesélné, hogyan jutott a maestro közelébe?
1965. június 9-én a Népstadionban lépett fel. A pálya közepére épített emelvényen zenéltek, körbe a füvön is ült a közönség. Oldalról felkapaszkodtam az emelvényre, és a két könyökömön támaszkodva lógtam a levegőben. Miközben a többiek szólóztak, Armstrong néha hátrament a színpad végébe, és egy odakészített fotelben cigizett. Én ott lógtam, szememen a gép… nézzél már hátra!
A biztonsági őr, egy kivénhedt díjbirkózó hangját hallottam: sporikám, ne zavarjuk a művészt! Mivel nem voltam benne biztos, hogy lett kép, ezért éjfél után, amikor a százezer ember már hazament, még ott maradtam, és fölmentem Armstrong öltözőjébe.
De hogy? Csak úgy simán fölsétált?
Senki az utamat nem állta, akadálytalanul fölmehettem. A felesége kicsomagolta nekem a platinatrombitát, miközben Armstrong interjút adott a Magyar Rádiónak. Az interjú után bemutatkoztunk, és megkértem, hogy álljon be nekem. Ja, még közbevetném, hogy Armstrongnak nincs olyan lemezborító fotója, amin belefúj a trombitájába, csak imitálja. Ő nyilván abból indult ki, hogy a fotón úgysem látszik a hang. Na, most néhány felvétel után azt mondtam, hogy legyen kedves, és fújjon is bele. Hátrahőkölt, elnevette magát, és belefújt.
És más lett ez a kép, mint az imitáltak?
Picit más lett az arca. A Fotóriporter című lapnak volt egy jazzkiadása, abban mind a két variációt leközöltük.
