Így állt ezzel Dragomir úr is, Verpeléti Lajos hivatalfőnöke, amúgy mustárszín, rosszul-sovány ember, szájszélre csüggő, konya bajusszal. Becsülte ő Verpeléti urat hibátlan, megbízható munkájáért is, hogy is ne! De hibátlan, megbízható munkát végzett még tíz másik hivatalnoka és hat gépírókisasszonya, akik az Óbudai Dohánygyár kiterjedt levelezését intézték, Verpeléti úrnak viszont egy-egy tepertős katonára vagy spriccerre vetett, gusztustól felszikrázó pillantása reményt és óhajt üzent a legmakrancosabb gyomornak is. Nincs tehát mit csodálni azon, ha Dragomir úr rendre ebéd tájt inspekciózott a levelezésen, s nyájasan bólintott csillogó szemű és ajkú hivatalnoka felé, hogy azután szobájában maga is nagyobb szerelemmel veselkedjék neki aludttejének és savanyúvizének.
Mindezért elnézte Verpeléti úrnak azon megátalkodott szokását is, hogy évről-évre, minden májusban három napot betegeskedett. Sosem többet, és sosem kevesebbet, de annyit mindig. Nem minden évben ugyanazon naptári napokat, olykor egy-egy hét csúszás is mutatkozott a rendes „májusi kór” előző és az esztendei kitörése között, de az megfigyelhető volt, hogy Verpeléti nagybecsű egészségének a felhőtlen, napfényes napok ártottak leginkább. Dragomir sokáig szemet hunyt e különös nyavalya fölött, legfeljebb ebédidőben mutatkozott kissé szekántnak, de egyszer, amikor bizonyos jelek arra intették, hogy több májust nem fog már látni ezen a Földön, fejébe nyomta kalapját, és elindult a San Marco utcába inspekciózni.
Gömbölyded, mosolygós asszony kukkantott ki a csöngőre, szaporán bólogatott, mikor meghallotta Dragomir nevét.
– Persze, a dohányiparból, tudom én. Hát kerüljön csak beljebb, aranyos, tessék, tessék. Mondogattuk ám Lajossal, hogy az egyik májusban biztosan eljön majd beteglátogatóba, azután lássa, csak eljött, ugye-ugye, hogy igazunk lett.
– Csakugyan beteg az ura? – kérdezte, hangját akaratlanul is lehalkítva, Dragomir. Lassan lépegettek a ház mellett a kert felé, és hiába integettek a szédült burjánzásba bódult, élő füvek és fák neki, mégis csúnyazöldre mázolt, kórtermi részvét költözött a szívébe, valami áfiumos vigasz, hogy immár tehát másvalakit is lehet sajnálnia, nem csak magát.
– Dragomir úr! – neszelt fel a hangokra a szenvedő, kikászálódott a trónusából, és udvariasan fejet hajtott. – Van szerencsém!
– Azt látom – viszonozta kissé bánatosan a hivatalfőnök.
– Ó, ezt nem elegendő látnia! Méltóztassék szagolni is – mutatott a két bokorra Verpeléti, azzal térült-fordult, és máris egy másik nyugszéket állított az előző mögé, majd a sajátjával kínálta meg főnökét. – Parancsoljon helyet foglalni.
– Ne inkább egymás mellé? – választotta önkéntelenül százhetvenöt feltüremkedő kérdése közül a leggyakorlatiasabbnak tetszőt Dragomir. Hiába, a jó hivatalfőnök erről a gyakorlati érzékről ismerszik meg legkönnyebben.
– A világért se, esedezem! – felelte mély meggyőződéssel a haldokló. – Éppen középen kell ülni, higgye el, hogy jobbról és balról is egyazon illatár érkezzék az orrhoz.
– És ha szembe ülnénk? – kérdezte a javíthatatlanul észszerű Dragomir.
– Sokáig próbálgattam én ezt…
– Öt esztendeig – pontosított büszkén az asszony.
– Úgy, úgy! És higgye el, úgy a legremekebb, ha balról jő a lila, jobbról a fehér aroma.
– Tessék csak kipróbálni! – nógatta az asszony, azzal a hangsúllyal, amellyel a karalábét szokta tukmálni a piacon.
Dragomir helyet foglalt az első sorban. Verpeléti leült mögéje, az asszony bement a házba, a májusi dél pedig visszaereszkedett a kertre.
– Hát ez a maga híres betegsége – próbált szigorú lenni.
Nem kapott választ, de jó is volt így. A szigor, a fölény – nem mintha Dragomir kedvét lelte volna az effélében – az irodához tartozott, a levélíráshoz, a hivatali robothoz. Itt más zsongott és dübörgött: a tavasz dolgozott, a létezés buta ketrecét töltötte fel élettel, csak úgy égett a keze alatt a munka. Igen, Verpeléti hibátlanul kísérletezte ki: fürgén incselkedő illatpöffök cirógatták jobb felől, méla, lanyha béke balról. Már a vállát sem feszítette neki a kertnek, az ismeretlen, végtelen szabadságnak, elernyesztette vézna izmait. Egyszerre, szinte félálomban már, egy szép, dió nagyságú tepertő káprázata cirógatta meg lehunyt szemeit – és, réges-régen először, nem sajdult belé a gyomra. „Talán megenni is meg tudnám” – gondolta, de persze ezt még álmában sem hitte igazán. Hanem büntetlenül elképzelni, hogy befalja, csaknem olyan szép volt, mint be is falni, ha ugyan nem még sokkal szebb.
Csak jóval később, úgy másfél kiló, jó étvággyal elfogyasztott tepertő és ugyanannyi karmonádli után nyitotta ki újra a szemét. Onnan mélyről, ahol az orgona- és tepertőillatból egybeszűrt, kövér béke lakozott, még böffentett egy aprót, de igen jólesőt.
– Ne menjen még – szólalt meg mögötte Verpeléti. – Alkonyatkor az igazi.
De Dragomir úr kimászott a nyugszékből.
– Nincs mit – felelte Verpeléti, és neki volt igaza: nem akadt semmi pontosan megnevezhető, ami miatt hálásnak kellett volna lennie, csupán a délután mindenestül, egy kis kovászos uborkával, merthogy azt is fogyasztott a nehéz húsok mellé.
– Egy ideig nem fogunk találkozni. Mire felgyógyul, én szanatóriumban leszek – ez a kicsúszott mondat őt magát is meglepte. Nem csak azért, mert egy beosztottja előtt pendített meg egy ennyire bizalmas beszédtárgyat, de eddig nem nagyon akart elmenni Karlsbadba, kételkedett a gyógyvízkúra hatásában.
– A legjobbakat, főnök úr – hajolt meg Verpeléti, míg félbehajtotta a feleslegessé vált nyugszéket.
A karlsbadi víz erejéről szállongó hírek azonban korántsem megalapozatlanok. Dragomir úr csaknem egy esztendeig maradt távol, és amikor visszatért, nemcsak duzzadt az életerőtől, de könnyű sonkával betakart és majonézzel megkent kenyereket fogyasztott ebédre, az asztalán álló Moser-üvegből pedig valamely szegfűszegillatú párlattal öblítette le a falatokat. Friss, szinte szénsavasan pezsgő magabiztossággal vonult végig a részlegen, itt-ott megtorpant, az írógépek fölé hajolt, és határozottan rámutatott némely gondatlanságra: elütésre, ne adj isten helyesírási hibára, stílbéli pongyolaságra. Verpeléti úr levelezésébe is belétekintett, de abban nem találhatott kifogásolni valót.
– Azt a zsíros staneclit legyen szíves eltüntetni – mondotta végül. – Ebédidőn kívül nincs helye effélének az asztalon – és továbblépett.
Verpeléti felnézett, azután szépen, akkurátusan eltakarította az ebédmaradékot.
Így azután nem találkoztak többé.
Dragomir úr megizmosodott ügybuzgalma és ambíciója nemsokára felkeltette felettesei figyelmét, igazgatóhelyettessé nevezték ki. Egy késő őszi napon jutott fülébe a hír, hogy Verpeléti, aki a nagy gazdasági válságban nem talált másik állást, úgyhogy a nyomorúságig elszegényedett, kénytelen eladni a házát. Az igazgatóhelyettes megnövekedett fizetéséből és újonnan kötött házasságával nyert hozományából vásárolta meg a házat, amelynek a helyére kicsiny, de divatos villát terveztetett.
A régi, düledező putrit a kőműves emberei bontották le, de a kert végébe személyesen ment ki. Mikor a két tar bokorhoz ért, elnézte ágaik kusza, kopár rácsozatát, és olyan erősnek és határozottnak érezte élete kontúrjait, mint talán még soha. Feljebbvalói elismerték érdemeit, beosztottjai féltek tőle, ő pedig végre úgy hitt magában, ahogyan korábban sosem. „Jót fog tenni ez a kis kétkezi munka ebéd után, a friss levegőn” – gondolta, és megfeszítette izmait. Pödört egyet konya bajuszán, és nekilátott a fűrészelésnek.
