A test nem csupán biológiai létezés, hanem társadalmi, gazdasági és vizuális konstrukció is, amelyre egyszerre hat a kapitalizmus fogyasztás-logikája, a szépségipar ígéretei, a digitális kultúra vizuális normái és a férfitekintet belsővé tett szabályrendszerei. Januško művészete pontosan ezeken a határokon helyezkedik el: vizsgálja, hogy a test feletti döntések mennyiben saját vágyaink, és mennyiben külső elvárások kényszerített lenyomatai.

A készülő kiállítás koncepciójának középpontjában a kontroll áll.

Kié a döntés joga a test felett, és hogyan hatnak erre a társadalmi, gazdasági, technológiai elvárások. A projekt nem ítélkezik a plasztikai sebészet vagy a különféle testformáló beavatkozások mellett döntők felett, hanem arra kérdez rá, hogyan befolyásolják ezeket a látszólag személyes választásokat a társadalmi normák. Rámutat, hogy a szépség mint társadalmi tőke, a javíthatóság ígérete, a hibátlanság vizuális normái mind-mind olyan mechanizmusok, amelyek a test árucikké válását szolgálják.
Januško alkotói folyamatában egyszerre támaszkodik a művészettörténeti előképekre, a gamer-kultúra látványvilágára és a horror- valamint akciófilmek ikonikus plánjaira. E vizuális forrásokat arra használja, hogy újraértelmezze az erőszak, a nőiség, a szépség és a szexualizáltság összefüggéseit. A mostani projekt szervesen kapcsolódik korábbi munkáihoz: ugyanúgy a kés és a fegyver szimbolikájából indul ki, ami egyszerre utal a női szerepekre, a szépségipar eszköztárára és a digitális kultúra nőképeire. Januško arra keresi a választ, hogyan válhatnak az erőszak és az elnyomás rejtett formái esztétizált, könnyen fogyasztható, ugyanakkor függőséget keltő tartalmakká. A 2026-ra tervezett kiállítás festmények, objektek és installációk révén bontja ki ezt a kérdéskört, ironikus és fanyar hangvétellel világítva rá a szépségipar és a 21. századi nőkép belső ellentmondásaira.

A művész kutatásaiban széles kulturális horizontot jár be. 

„Kutatásom során a viktoriánus testképtől, a preraffaeliták nőábrázolásaitól és a vámpírmítoszoktól kezdve a konkrét testi beavatkozásokon és kiborgokon át egészen az anime-lányokig rengeteg előkép és szubkulturális példa került elő” – mondja Januško. Ezek a különböző források mind ugyanarra a dilemmára mutatnak: a női test soha nem csupán a sajátja, hanem mindig mások tekintetének, vágyainak és elvárásainak felülete.

A 21. században ennek leglátványosabb megnyilvánulása a szépségipar és a plasztikai sebészet. Úgy tűnik, hogy a test folyamatosan javítható és tökéletesíthető, miközben a társadalmi nyomás változatlanul erős. „Akár döntésből, akár kényszerből, a női testen végzett beavatkozások mindig hordozzák az erőszak sajátosságait. A szépség ma is az egyik legerősebb külső elvárás, akkor is, ha belső igényként éljük meg – hiszen ezek a vágyak többnyire a társadalmi normák belsővé tett lenyomatai” – hangsúlyozza a művész. A tervezett kiállítás erre az ellentmondásra kérdez rá: bár azt gondoljuk, mi rendelkezünk a testünk felett, valójában a vágyott megjelenés szinte mindig belsővé tett külső nyomások eredménye.

Michel Foucault fegyelmi hatalomról szóló elmélete itt különösen érvényessé válik: ahogyan a fegyelmezés a testek és a viselkedések szabályozásán keresztül formálja az egyént, úgy a női test ellenőrzése is a hatalom egyik rejtett eszköze. A kontroll ma már esztétizált, könnyen fogyasztható formákban van jelen: reklámok, közösségi médiafilmek és popkulturális minták közvetítik. De éppen azért hatékonyak, mert belsővé tesszük őket. A fogyasztói kultúra így válik alattomossá: egyszerre hirdeti a szabadságot – „légy önmagad” – és írja elő a normát, hogyan kell kinéznie annak, aki valóban elfogadható.

Januško projektje egyszerre merít a feminista művészet ikonikus műveiből és a popkultúra képi készletéből.

Birgit Jürgenssen Housewives’ Kitchen Apron (1975) című műve – a háztartási szerepre utaló, kályha formájú kötény – ironikus kiindulópont, ami a háziasszony-sztereotípiát forgatja ki. Ehhez kapcsolódik Orlan testművészeti akciója, amelyben a művész a saját magán elvégeztetett plasztikai beavatkozásokkal kérdőjelezi meg a test szabadságát és az önreprezentációt.
A készülő kiállításban is fontos szerephez jut a horrorfilmek archetipikus női főszereplőjét jelölő Final Girl fogalma is, amit először Carol J. Clover használt. A Final Girl a cselekmény során utoljára életben maradó női főszereplő, aki általában hidegvérrel és valamilyen fallikus eszközzel (kard, láncfűrész, balta, kés) száll szembe a gyilkossal. A túléléshez hidegvér, előrelátás és a fegyverek ismerete szükséges, csak így képes túljárni a nála jóval erősebb, őrült gyilkos eszén, sőt, gyakran a támadó traumáit fordítja ellene. A Final Girl ma már az az elengedhetetlen szereplő, aki „nemcsak hogy visszavág(hat), hanem azt kegyetlenül teszi, sőt, egyedül, bármilyen külső segítség nélkül megöli a gyilkost”. „Korábban elkészült munkáimban azt vizsgáltam, hogyan alkalmazható ez az alak hazai kontextusban: miként testesítheti meg egy hétköznapi magyar nő a Final Girl-t, hogyan és milyen eszközökkel állhat ellen az erőszaknak. A mostani projekt ezen felül merít a femme fatale alakból is, amelyet erotizáló pózokban, hosszú lábakkal jelenítenek meg a filmekben”. Az alkotó szakdolgozatában Jeffrey A. Brown Dangerous Curves című írására is hivatkozik, amelyben a szerző kifejti, hogy a Femme Fatale a Femme Fragile-lal ellentétben kisajátítja az eredetileg férfi főszereplő tekintetét, és pont ez a merészség teszi őt ellenséggé: „A nő mer erőteljes pozíciót vállalni – saját örömeit és vágyait követi, saját jogát vállalja a nézéshez, és saját céljai érdekében manipulálja a férfi tekintetet. A femme fatale kíméletlenül és manipulatív módon törekszik arra, amit akar, legyen az pénz, sikeres karrier vagy csak a szabadulás egy nyomasztó kapcsolatból”.

A jelenlegi kiállítási terv alapján a kiállítás három fő műtárgy köré épül épül majd.

Ezek egymást kiegészítve, mégis önállóan is erős állításokat fogalmaznak meg a női test, az erőszak, a kontroll és a vizuális reprezentáció kapcsolatáról. A művek különösen érdekesek a férfitekintet (male gaze) fogalmának szempontjából, amelyet Laura Mulvey filmelméleti írásai tettek ismertté a hetvenes években. A horror- és akciófilmekből ismert beállítások a plakátokon a leginkább tetten érhetők – ezt forgatja ki Januško a test tárgyiasításának tudatos, kritikai bemutatásával. Ezzel a kettősséggel a plasztikai sebészet világára is utal: rámutat, hogy a test „szobrászata” is gyakran erőszakos beavatkozásokat jelent, miközben sok nő számára éppen ez a fajta alakítás teremti meg azt a test- vagy arcfomát, amiben aztán kényelmesen és biztonságosan érezheti magát.

A készülő műtárgyak egyszerre idéznek fegyvereket és a test formálásának „precíziós” eszköztárát. Januško korábbi munkáiban is hangsúlyos volt ez a kettősség: a Martha Rosler parafrázisában a konyhai eszközök harci fegyverré alakultak, a final girl tematikájú festménysorozatban pedig a női karakterek a túlélés és a szexualizált erőszak határán egyensúlyoztak. A most készülő művek ezt a vizuális és tematikus vonalat folytatják, miközben egy új gondolati ívet is nyitnak a művész munkásságában. A tárgyak és installációk az irónia és a fenyegetés finom arányával hozzák közel a látogatóhoz a projekt alapkérdését: hogyan fonódik össze a női test esztétizált képe és a felette gyakorolt kontroll a kortárs kultúrában. 

Januško Klaudia a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán szerzett diplomát tavaly, emellett a finnországi Aalto University kurátori ismeretek és kortárs képzőművészet képzésén is tanult. 2022 óta számos csoportos kiállításon vett részt többek között a Liget Galériában, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületben, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, a Trafó Galériában és az acb Galériában, valamint Athénban és New Yorkban. Több egyéni kiállítása is volt, legutóbb az acb Galériában, a Horizont Galériában és az Aalto University V2 galériájában. Külföldi rezidencia-programokon 2022 óta vesz részt.

A Kassák kortárs művészeti díjat Dr. Argay István orvos és műgyűjtő mint alapító, és az MNMKK PIM  Kassák Múzeum hozták létre 2022-ben kortárs képzőművészeti alkotások és projektek ösztönzésére. A kezdeményezéshez kiemelt patronálóként 2023-ban a Rechnitzer-gyűjtemény is csatlakozott. A projekt koordinátora az Interart Alapítvány.

A díjra a huszadik századi avantgárd művészet jelenségeit vizsgáló vagy azt korszerűen újraértelmező tervekkel lehetett pályázni. A díjnak mindig fontos szegmense, hogy valamilyen módon kapcsolódjon a kassáki szellemiséghez vagy az avantgárdhoz. Januško Klaudia A késem alatt című pályaműve nem illusztrálja Kassák Lajos életművét, hanem annak egyik alapvető törekvését fordítja le és emeli át kortárs, feminista kontextusba: Kassák új emberképről vallott nézeteit. Kassák a 20. század elején a polgári társadalom meghaladását, egy új, tudatosabb és szabadabb egyén kialakulását vizionálta. Januško ezt a gondolatot a 21. századi nőalakra vetíti rá – arra a figurára, aki a test feletti kontroll, a szépségipar, a popkultúra és a digitális reprezentáció kereszteződésében létezik.