rovatok
hallgass! | 2017 ősz
Fotó: Szász Marcell
Ur Máté
A KÍVÁNCSISÁG A PEDAGÓGUS LEGFŐBB ERÉNYE
Gitárral ünnepeltük a Zene Világnapját
Húszéves jubileumát ünneplte az Óbudai Társaskörben a Gitármuzsika Óbudán elnevezésű koncertsorozat, amelynek megálmodóját és szerkesztőjét, Roth Ede gitárművészt kérdeztük a hangszerről, a félévszázados tanítási tapasztalatról és az októberi gálakoncert élményéről.

Mindössze húszéves volt, amikor már nemcsak művelte, de tanította is a hangszert. Hogyan került közel a gitárhoz?

Amikor az ember fiatalon a gitárt választja hivatásául, nem is gondolja, hogy milyen szépségekkel teli, de viszontagságos útra téved. Zenei nevelésem már a legkorábbi években elkezdődött, hiszen Ercsiben egy polgári értékrendet valló, műszaki értelmiségi családban nevelkedtem öcsémmel, ahol a zongoratanulás, a balett és a nyelvtanulás szinte kötelező volt. Egyik sem volt ellenünkre, a szüleim a fővárosból béreltek zongorát, hogy első zongoratanárunk, Bánkövi Gyula zeneszerző édesapja elkezdhessen minket tanítani.

Nagy szívfájdalmam egyébként, hogy a későbbiekben nem mentem vissza hozzá, hogy elmondjam, zenei pályára léptem.

Tizenegy éves voltam, amikor felkerültünk Budapestre, Csillaghegyre, ahol a kóruséneklés az általános iskolai tanulmányok fontos eleme lett. Hetedikes lehettem, amikor még egy énekverseny negyedik helyezését is begyűjtöttem. Ekkori énektanárom ajánlotta, hogy az éneket gitárkísérettel gazdagítsam. A Körösi Csoma Sándor Gimnáziumban az első évben egy alkalommal el is jött egy gitártanár, aki új tanszak felépítését tervezte. Meghallgatást tartott, majd két másik társammal együtt engem is kiválasztott későbbi mesterem, a magyar gitároktatás egyik úttörője, Puskás Tibor.

Puskás Tibor nemcsak a hangszert szerettette meg önnel, de a tanítási módszerét is meghatározta.

Egy gitár első pillanatra könnyűnek, légiesnek tűnik, és csak sokkal később érzünk rá azokra az alapvetésekre, amelyek végigkísérik hangszeres életünket.

A gimnáziumi éveim során egyetlen pillanatra sem vált el számomra a gitár klasszikus olvasata és az a bohém szabadságérzet, amit a hangszer magában hordoz.

Ugyanúgy játszottam könnyűzenét a saját magam szórakoztatására, ahogy egy-egy iskolatársammal Paganini-szonátákat is. Amikor kikértem Puskás Tibor véleményét a jövőmmel kapcsolatban, nem akart álmokba ringatni, és azt mondta, hogy ha nem tudom elképzelni az életem gitár nélkül, csináljam, de ne legyek csalódott, ha nem lehetek szólóművész, hiszen ahhoz szerencse is kell, a tanítás lehetősége azonban mindig nyitva áll majd. Én ezzel tökéletesen meg voltam elégedve, és bár sokfelé elindulhattam volna, hiszen egy szakmát is kitanultam, közben pedig jelentkeztem a konzervatóriumba, utólag úgy gondolom, hogy semmi nem volt hiába, és a szálak végül a gitártanításnál futottak össze.

Mennyire érett egy húszéves fiatal arra, hogy hangszeres növendékei legyenek?

Ez egy remek kérdés, és gyakran megpróbálom végiggondolni, hogy mik voltak azok a tulajdonságok, eszközök, amelyek alkalmassá tettek arra, hogy a kezdeti években és a későbbiekben is eredményes kapcsolatot teremtsek a mindenkori növendékeimmel, akik eleinte alig voltak fiatalabbak nálam. Mindig próbáltam figyelni arra is, hogy az életkorom és a tapasztalataim előrehaladtával hogyan változott, változik a kapcsolatom a fiatalokkal. A későbbiekben, amikor már főiskolán tanítottam, gyakran megkérdeztem a növendékeimet és előadásaim során kollégáimat is, hogy szerintük ki a jó pedagógus, és azt kell mondanom, hogy aligha találták meg a megfelelő szavakat.

Én azt vallom, hogy a kíváncsiság kell, hogy a pedagógus legfőbb erénye legyen. Csak ez viszi előre a történéseket, ami ugyanúgy érvényes a hangszerre, a művekre és a gyerekekre.

Úgy látom, hogy különböző felvételeket őriz a telefonján. Vannak olyan jellemző tulajdonságok, amik egyértelművé teszik, hogy egy fiatal tehetségnek éppen a gitárt kell választania?

Nézze csak ezt! Szinte megmagyarázhatatlan, de nagyon izgalmas, ahogy például egy szülő át tudja adni a tudását, azt az ismeretet, amit nem feltétlenül lehet egy zeneiskolában megtanulni. Egyszerűen vannak olyan fiatalok, akiknek kezükbe adjuk a hangszert, és gyakorlatilag nem lehet többé elszakítani őket. De talán nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy meg kell hagynunk az örömöt, amit a zene és a hangszer jelent. Nem feltétlenül szeretem például a gyakorlás szót, de a motivációt sem. Meggyőződésem, hogy nem lehet valakit motiválni abban az értelemben, hogy a motivációnak saját magunkból kell fakadnia, és ha az létezik, egy tanár vagy szülő feladata és felelőssége, hogy ezt fenntartsa, mert létrehozni nem lehet. Az én olvasatomban a Kodály-módszer lényege egy olyan zenei anyanyelv élményszerű elsajátítása a népdalokon keresztül, amely tartalmazza a zenei, érzelmi és előadói tradíciókat, s amely lehetővé teszi, hogy ezután a hangszerünkön zenei tapasztalásaink alapján kikeressük a megfelelő hangokat, hogy azok a zene teljességében szólaljanak meg. A kotta majd csak ezután következik. A népzene, a gitár estében a flamenco hangszeres tradíciója tartalmazza a könnyűzene és a jazz elsajátításának és művelésének mechanizmusát is, ami régebben az úgynevezett klasszikus zene esetében is működött. Ezért miért lenne elítélendő, ha egy fiatal könnyűzenét játszik? A lényeg a zenei tevékenységben rejlik, a gitár esetében pedig ez fokozottan igaz. Azt látom, hogy a mai zeneiskolák és zenetanárok nagyrészt klasszikus zenetanítással foglalkoznak, ami nem feltétlenül jelenti az élményszerű bemutatás-utánzás folyamatának kialakítását és a legkomolyabban vett játékszerűség alkalmazását, sokkal inkább a rossz értelemben vett gyakorlás és a folyamatos számonkérés elriasztó jelenléte a meghatározó.

Úgy vélem, hogy a kívánt zenei eredmény csak határozott zenei világnézettel és tradícióval felvértezett zenepedagógusok biztató-segítő, terelgető, próbálgató, közös partneri „munkájával” érhető el.

Egy folyamatot kell látnunk, amelynek az elején természetesen nem szégyen a tisztátlan, koszos és pontatlan, kicsit rendetlen tevékenység és hangzás, amely az idő múlásával majd kitisztul, viszont végig tartalmazza a zenei tevékenységeink közös értékeit.

A már húsz éve működő Gitármuzsika sorozat a harmadik kerületben lelt otthonra. Hogyan találta meg az Óbudai Társaskört?

Sok szempontból nem is találhattunk volna jobb helyszínt ezeknek az ismeretterjesztő koncerteknek, nem beszélve arról, hogy a mai Óbudai Társaskör elődjében kaptam az első gitárórámat, és az épület falai között léptem először színpadra is. Elindult egy folyamat, egy művészeti műhely, amelynek Puskás Tibor volt a motorja. Olyan módszertant fejlesztett ki, amit még ma, öt évtized tanítási tapasztalata után sem tudok helyettesíteni. Módszerének fókuszában az a fajta ismeretterjesztés állt, hogy feltárta, tanította és művelte a kortárs zeneszerzők eredeti, gitárra írott pedagógiai műveit úgy, hogy közben egyre beljebb emelte a gitárt a klasszikus zenei instrumentumok perifériájáról.

Ezzel a helyzettel természetesen én is tisztában voltam, de úgy gondolom, hogy az ő példáján egy olyan attitűdöt sajátítottam el, ami a folyamatos frissességre és útkeresésre támaszkodva megoldást jelenthet.

Az elsődleges, hogy nem a hangszer-, sokkal inkább a zenespecifikus momentumokra kell helyezni a hangsúlyt.

Pontosan mit ért ez alatt?

A konzervatóriumban, amikor már komolyan kezdtem foglalkozni a gitárral mint hangszerrel, egy alkalommal Földes Imre kiváló zenetörténet tanárom kérésünkre meghallgatta a kvartettünket, amint egy kórusátiratot játszunk, majd a végén azt mondta: „Minden rendben van, de az egész egy kicsit múzeumszagú”. Ez a kijelentés újabb lökést adott, hiszen valójában én is éreztem, hogy valami hiányzik, valami nincs rendben, és nemcsak az én játékom körül, hanem átfogóan a gitárral kapcsolatban, de nem tudtam megfogalmazni. Kutatni kezdtem és tapasztalatokat gyűjteni. Későbbi barátom és zenei útmutatóm, Sárközy Gergely abban az időben kezdődő lant- és gitárjátéka nyitogatta fülemet, szememet az eddig hallottnál és használtnál gazdagabb előadói eszközökre, többek között az használatára és kivitelezésére, amivel kapcsolatban még Pernye András véleményét is kikértem. Egy másik alkalommal egy nagyszerű, idősebb zongoratanárnő kollégámat kerestem fel, hogy segítsen, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy unalmas a játékom. Már első találkozásunk alkalmával is rávilágított néhány hiányosságra, majd olyan tanácsokkal látott el, amelyek életre szóló útmutatásul szolgáltak.

Hirtelen összefutottak bennem azok a korábban ösztönösen elsajátított ismeretek, eszközök, amelyek már a gyermekkori zongorajátékomban és kóruséneklésemben természetes módon léteztek.

Így vált hirtelen számomra is fontossá az a törekvés, hogy ki kell lépnünk a gitár elzárt interpretációs hagyományaiból, és a billentyűs, illetve szimfonikus repertoárban használt instrumentumok alapján kell gondolkodnunk a hangszerről. Arról van tehát szó, hogy csak úgy tudjuk növelni a gitár repertoárját és közben fejleszteni a játékmódot, ha átiratokat készítünk, és e műveket zenespecifikusan, az általános elvek alapján, de a gitár hangzásával gazdagítva, hangszerspecifikusan ültetjük át, hiszen ennek megfelelően nemcsak a meglévő repertoárt bővítjük, hanem az eredeti gitárművekben is található értékek mindenki számára érthető előadását is lehetővé tesszük.

Ezek a felismerések vezettek egy gitárzene sorozat elindításához?

Úgy gondoltam, hogy a fiataloknak tapasztalatot kell szerezniük, meg kell tanulniuk a koncertjátékot, ezért felmerült egy sorozat elindítása. Eleinte hat hangversenyt tartottunk egy évadban, majd ezek a számok az anyagi lehetőségeink, pontosabban a kezdeményezésünk támogatási lehetőségeinek függvényében változtak. Néha tudtunk sűrűbb évadot is tervezni, hol pedig elmaradt egy-egy koncert. Nagyon hálás vagyok azért a segítőkészségért, ami egyes emberek az ügy iránti elkötelezettségét fémjelzik, illetve az Óbudai Társaskör mindenkori vezetőségének és munkatársainak.

Büszke vagyok, hogy két évtizede töretlen a siker, a helyszín pedig tényleg nagyszerű, tulajdonképpen még rádiófelvételeket is tudunk itt készíteni.

Sárközy Gergellyel kezdtük el, de aztán számos hazai és néhány külföldi művész is megfordult nálunk. Fontos nekem, hogy olyan kollégákat hívjak, akikben nemcsak művészileg, de emberileg is megbízom, és akikért teljes felelősséget tudok vállalni.

Október elsején, a Zene Világnapján került sor a jubileumi gálakoncertre. Mivel készültek?

Nagy öröm számomra, hogy a sorozatunk egy-egy koncertje olykor egybeesik egy nagy fesztivállal, hiszen volt már a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül meghirdetett műsorunk, de részesei lehettünk a CAFe Budapestnek is. Az idén megtisztelő, hogy az Óbudai Társaskörben a mi koncertünkkel köszönthettük a Zene Világnapját.  Hat előadót hívtam meg, és be kell vallanom, hogy a koncert az ünnepi alkalomra való tekintettel talán egy kissé terjedelmesebb volt a megszokottnál (nevet). Elfogadták meghívásomat a nemzetközi koncertélet kiváló résztvevői, Pusztai Antal, Csáki András, Paulikovics Pál, Szilvágyi Sándor és Pavlovits Dávid, valamint a világhírű Katona Duó játékát is élvezhettük. A koncert házigazdájának feladatait természetesen most is én láttam el. Az ünnepi esemény elindított egy új évadot, amely további kerek évfordulókat tartalmaz, hiszen idén tanítok ötven éve, illetve ebben az évadban töltöm be a hetvenedik életévemet is.