Édesapád, Kisteleki István az első/másodosztályban focizott, majd edző lett, míg édesanyád, Fajt Ágnes ritmikus sportgimnasztikában válogatottságig vitte, később szintén edzőként folytatta. Nálad honnan jött a vízilabda?

A történet egy egészen konkrét eseményig, az 1994-es római vizes világbajnokságig nyúlik vissza. Akkor, tizenegy évesen még versenyszerűen úsztam, és édesapám a vb egyik fő szponzora, az olasz sportszergyártó cég magyarországi forgalmazójaként meghívást kapott rá, majd megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem elkísérni őt. Mivel az volt az egyik álmom, hogy élőben láthassak egy úszó-világbajnokságot, természetesen igent mondtam: kettesben kiutaztunk egy hétre Rómába, ahol elmentünk a vizes versenyekre, miattam elsősorban az úszásra. Ott hallottuk, majd követtük nyomon a magyar vízilabdás lányok szereplését, akik egészen a döntőig meneteltek, amire mi is kilátogattunk. Nem nagyon láttam addig vízilabda-mérkőzést, talán csak egy-két férfi meccset. A döntőben legyőztük a címvédő hollandokat, én meg a találkozó után rögtön mentem a magyar játékosokkal közös fotókat készíteni, beszélgetni, és azonnal beleszerettem a sportágba. Vizes közegről volt szó, úszni kellett benne, amit még labdával is színesítettek, így, ahogy hazajöttünk Rómából, a következő héten már kerestünk is egy vízilabda-klubot, ahol elkezdhettem játszani.

Melyik lett végül a befutó?

Az OSC, azért, mert pont az a Pálinkás Tamás irányította akkor a női csapatot, akinél még a Fradiban megtanultam úszni, szóval megvolt az ismeretség. A lányok hamar befogadtak, és innentől kezdve nem lehetett kérdés, hogy mi is lesz az én sportágam. Előnyömre szolgált, hogy már nagyon jól tudtam úszni, „csak” a labdaérzékemet kellett fejleszteni, ami szerencsére gyorsan ment, illetve a csapatjáték is feküdt nekem, hamar átláttam a mezőnyön, és ki tudtam választani az adott pillanatban legjobb megoldást. Úgyhogy két-három éven belül már korosztályos válogatott lettem, pontosabban nem is a saját korosztályomban, mert nálam három évvel idősebbekkel játszottam együtt. 1998-ban már befértem a junior válogatott tizenöt fős keretébe, amellyel megnyertük a millfieldi junior Európa-bajnokságot, ám itt még viszonylag kevés játéklehetőséget kaptam. A következő évi világbajnokságon, Messinában viszont már húzóember voltam, és bronzérmesek lettünk. 2000-ben és 2002-ben ezekhez még hozzájött egy-egy junior Eb-ezüstérem is. Ezután kiöregedtem a junior korosztályból, de nem járt éles átmenettel a felnőtt válogatottba bekerülés, mert 1999-től, tehát tizenhat éves koromtól már annak is tagja voltam, az első nagy versenyemen, a pratói Eb-n. Ezzel párhuzamosan zajlott a férfi torna Firenzében, amit a fiúk megnyertek – negyedikek lettünk. Innentől rövidebb megszakításokkal tizenhat évig szerepeltem a válogatottban.

Az OSC-ben mutatkoztál be a magyar felnőtt mezőnyben is, majd 1998-ban a BVSC-hez igazoltál, és onnantól kezdve elég sűrűn váltottál klubot: Szentes, BVSC, Vasas, Szentes, Honvéd. Mi volt ennek az oka?

A pályafutásom elején édesapám nagyon sokat segített, és mindketten úgy láttuk jónak, ha pár évente klubot váltok, mert így folyamatosan új impulzusok érnek, több edző több mindent lát, többet lehet tőlük tanulni, így jobban tudok fejlődni. Mindenhol, ahol játszottam, nagyon jól éreztem magam, Szentesen nyertem az első magyar bajnoki aranyamat 2000-ben. Oda úgy kerültem, hogy a Szentes edzője, Tóth Gyula volt egyben a felnőtt válogatott szövetségi kapitánya is, és mivel a lányokkal egész évben együtt készültünk a Margitszigeten a sydney-i olimpia kvalifikációjára, szerette volna, ha náluk játszom. Jó döntésnek bizonyult, mert a bajnoki cím mellett Magyar Kupát is nyertünk, valamint a BEK-ben bronzérmesek lettünk. A válogatottal nagy csalódásra lemaradtunk Sydney-ről, én pedig a 2001-es margitszigeti Eb-győzelemről is, mert akkor érettségiztem, inkább a tanulmányaimra koncentráltam, és az utolsó keretszűkítésnél kiestem. A sikerüknek persze nagyon örültem, annak már nyilván kevésbé, hogy kimaradtam belőle, utána viszont hamar visszakerültem, stabil válogatott lettem, és a 2005-ös montreali vb-aranyérem kárpótolt mindenért. Az pályafutásom csúcsa, egyben külön érdekessége számomra, hogy azzal a Stieber Mercédesszel állhattam együtt a dobogó tetején, akivel tizenegy évvel korábban, még kislányként együtt fotózkodtam a római vb döntője után. Már a 2001-es margitszigeti siker is nagyot dobott a női vízilabda hazai ismertségén, amire a 2005-ös vb-cím még rátett egy lapáttal, én ez utóbbit tapasztalhattam meg személyesen is. Hiába rendezték a vb-t jó messze, Montrealban, még szinte haza sem értünk, már rengetegen megismertek az utcán, megállítottak egy autogramért, vagy éppen egy vendéglátóhelyen, ahová beültünk reggelizni, kávézni, a tulajdonos odajött az asztalunkhoz, és kérte, hogy hadd hívjon meg bennünket, mert látta, amit Kanadában műveltünk, és a győzelmünkkel a világ legboldogabb emberévé tettük. Nagyon sok ilyen eset történt, rengeteget szerepeltünk különböző helyeken, egészen hihetetlen volt az a szeretet és népszerűség, ami szinte ránk zúdult.

A siker után négy évig a Honvéd játékosa lettél, hazai szinten ez volt a legeredményesebb időszakod, utána (2009-ben) öt évre Olaszországba szerződtél. Miért?

A Honvéddel mindent megnyertünk itthon, amit lehetett: háromszor a bajnokságot, mellette a Magyar Kupát, a Szuperkupát, és a gólkirálynői cím is összejött. Nem mellékesen 2006 szeptemberében megszületett Zoé lányom, így fél évet kihagytam, 2007 áprilisában tértem vissza. Az olaszok már évek óta hívtak, de addig mindig azt mondtam, hogy magyar vagyok, Magyarországon szeretnék játszani, nem fogok külföldre igazolni, ráadásul nagyon összetartó családunk van, őket sem akartam itt hagyni. Aztán jött a sokadik ajánlat, és bár Zoé nem volt még hároméves, átbeszéltük a családdal, mi lenne nekünk a legjobb, majd úgy döntöttünk, hogy mindkettőnknek jót tenne a környezetváltozás, egy másik kultúra megismerése, új impulzusok, hátha a játékomat is meg tudom újítani. Szóval nagy nehezen rávettem magam, egy év belefér, meglátjuk, működik-e, belevágtunk, és olyan jól működött, hogy végül öt szezont játszottam kint jobbnál jobb csapatokban. Az első két évben a Nervivel kilencedik, meg hatodik helyen zártunk, elkezdték megismerni a játékomat, a nevemet. 2011 nyarán a Pro Recco a világ legjobbjának számító férfi csapatuk mellé hasonló szándékkal létrehozta a nőit is, oda igazoltam. Nagyon szép éveket töltöttem Olaszországban, de az a szezon igazán különleges számomra, mert aranyérmesek lettünk a bajnokságban, az Olasz Kupában, és a Bajnokok Ligájában is, ráadásul a bajnokságban én lettem a gólkirálynő. Ám hiába alakult minden csodásan, a klub elnöke szezon végén megszüntette a csapatunkat, és a játékosok 80 százaléka – velem együtt – átszerződött a Rapallóba. Ott a következő évben újra bajnok és gólkirálynő lettem, egy évre rá, 2014-ben ismét kupagyőztes.

A válogatottal viszont 2005 után sajnos nem jöttek az újabb aranyak, az olimpián pedig nem tudtatok érmet szerezni.

A válogatottban a montreali vb-aranyam mellett van egy bronzom (2013 Barcelona), valamint egy Eb-ezüstöm (2003 Ljubljana) és két bronzom (2008 Malaga, 2014 Budapest). Nyilván lehetett volna több is, szebb is, de minden érem kedves számomra, mindegyikre jó szívvel emlékezem. Az olimpia picit fájó: Sydneybe még nem jutottunk ki, Athénba ugyan már sikerült, ám mindenkinek az volt az első olimpiája, és szerintem a miliő megfogott bennünket, mert önmagunk árnyékai voltunk, az a csapat annál csak jobban tudott játszani, mint amit akkor nyújtott. A 2008-as pekingi játékokon álltunk legközelebb a dobogóhoz, a csoportmeccsek jól alakultak, magabiztosan vertük Hollandiát, csoportelsők lettünk, ami automatikusan elődöntőt ért. Máig nem tudom, hogy mi történt, de az addigi leggyengébben játszva egy góllal alulmaradtunk a későbbi győztes hollandokkal szemben, így maradt számunkra a bronzmeccs. Az ausztrálokkal játszottunk, és a harmadik negyedben már három góllal is vezettünk, ellenfelünk másodpercekkel a rendes játékidő vége előtt mégis kiegyenlített, így hosszabbítás következett, amiben már nekünk kellett egyenlíteni a végén, ami szerencsére sikerült, azt hiszem pont az én gólommal. Ötméteresekkel dőlt el tehát a harmadik hely sorsa, ami mindig lutri: tőlünk hárman kihagyták, az ausztráloktól csak ketten, ők lettek a bronzérmesek. Nem mondom, hogy azóta is fáj, de akkor borzasztó rossz volt, mert nagyon szerettünk volna egy érmet, amit hazahozhatunk, ám az élet sajnos így hozta, nem kesereghetek rajta életem végéig. 2015-ben mondtam le végleg a válogatottságot, és összességében semmilyen hiányérzetem nincsen, rengeteg barátot köszönhetek a vízilabdának, ha pedig klubszinten nézzük a pályafutásomat, akkor magyar és olasz vonalon is minden címem megvan.

Mi játszotta a legfontosabb szerepet a hazaigazolásodban?

Az utolsó olasz évemben ugyan nem a csapat miatt, de már nem éreztem annyira jól magam, meg motivált sem voltam, váltásra volt szükségem, és mivel több magyar csapat is megkeresett, végül a BVSC mellett döntöttem, amelyet akkor Petrovics Mátyás, az egyik kedvenc magyar edzőm irányított. A fő ok mindazonáltal édesanyám betegsége volt, akit a távolság miatt csak ritkán láthattam. Négyen vagyunk testvérek, kellett a segítségünk az ápolásában, és mindannyian ki is vettük a részünket belőle. Két lánytestvérem amúgy hozzám hasonlóan vízilabdázott, közülük Hanna ugyancsak elvitte a válogatottságig, és 2016-ban Európa-bajnok lett a csapattal. A hazaigazolásom után három szezont töltöttem a BVSC-ben, az utolsóban már gondolkoztam a befejezésen, de 2017 nyarán az elsők között keresett meg a története során először női vízilabda-csapatot indító FTC, amire nem tudtam nemet mondani. Az év vége felé viszont már éreztem, hogy kezd sok lenni az utazás, nem úgy regenerálódtam, ahogyan korábban, a motivációt sem igazán találtam. Szezon végén be is jelentettem a visszavonulásomat, el is búcsúztattak, majd fél év pihenőt követően kezdett nagyon hiányozni a vízilabda…

És ekkor jött a lehetőség a III. kerületi TVE-nél?

Pontosan! Orsi húgomék 2015-ben indították a csapatot a másodosztályban (OB I/B), amiben három évig maga is játszott, egyben ő volt a szakosztályvezető. Nálunk a harmadik kerületi kötődés édesapám révén van meg, ő született és nőtt fel Rómaifürdőn, míg édesanyám rózsadombi. Mi a testvéreimmel oda születtünk a II. kerületbe, akkor költöztünk át Óbudára, amikor már majdnem gimnazista voltam, és igazából azóta is itt élünk. Szóval 2018 nyarán a tesóm és az együttesben játszó korábbi válogatott csapattársaim, egyben barátaim (Drávucz Rita, Pelle Anikó) először csak edzésre hívtak le, aztán majd meglátom, mondták… Heti kettőt edzettünk, ami ég és föld a korábbi napi kettőhöz képest, és elsősorban a jó hangulatra fókuszáltunk. Nekem ez bőven megfelelt, és annyira jól sikerült az egész, hogy a szezon végén feljutottunk az első osztályba, az OB I-be, ami egyáltalán nem volt elvárás. Így nyáron jöhetett a kérdés: hogyan tovább, hiszen korábban már mindhárman abbahagytuk a magasabb szintű vízilabdát, végül mégis belevágtunk. Ránk volt bízva, hogy heti hányat és hogyan edzünk, mikor megyünk le meccsre, emiatt nagyobb lett a motivációm, és visszajött a kedvem a játékhoz. Ennek köszönhetően még két és fél, majdnem három évig játszottam az első osztályban, amikor már látszott, hogy az UVSE-ben szereplő Zoé lányom jó eséllyel beverekedheti magát a felnőtt csapatukba. Nem helyeztem rá semmilyen nyomást, csak gondoltam, megvárom, hogy játszik-e ellenünk, és ha igen, akkor az lesz utolsó meccsem, ha nem, akkor még folytatom. De játszott, mind a ketten egy-egy gólt dobtunk, és akkor, ott, utána befejeztem. Elég nagy visszhangot kapott a történet a médiában is, sok helyre hívtak, mert nagyon ritka, hogy egy női sportoló „bevárja” a saját lányát, férfiaknál azért gyakrabban előfordul a fiaikkal. Nekem ezzel a lezárással teljesen kerek lett a pályafutásom.

Hogyan alakult az életed a végső visszavonulásod óta?

Azóta is többen próbáltak újra visszacsábítani a Hévízi úti medencébe, csak erre, vagy csak arra a meccsre, de nem álltam kötélnek, nem akartam újra kiengedni a szellemet a palackból, mert olyan jó érzés erre az egészre így visszatekinteni. Nem akartam, hogy ha esetleg nem úgy sikerül, ahogy szeretném, akkor tüske maradjon bennem. Azon a meccsen, 2022. február 16-án valóban végleg befejeztem, majd decemberben megszületett Boti fiam, akivel másfél évig otthon voltam. 2024-ben, egy év kihagyás után ismét vállaltam a női U19-es, idén már U20-as válogatott nyári összetartásait mint másodedző, amit 2021 óta csinálok. Ez nyaranta hat-hét hét elfoglaltságot jelent, plusz a felkészülést követő tornát. Persze attól még, hogy így döntöttem, továbbra is tartottam a kapcsolatot a kerületes lányokkal és Lukács Dénes edzővel, aki az OB I-es időszak kezdetétől irányítja a csapatot. Nagyon jó viszonyban vagyunk, a szülés utáni másfél év elteltével többször kilátogattam a meccseikre, meg lemehettem hozzájuk edzeni, mert ennyi kihagyás után szükségem volt a mozgásra. Tehát lényegében nem távolodtam el tőlük, és most tavasszal megkerestek, hogy a távozó Bárány Attila helyére lenne-e kedvem elvállalni a szakosztályvezetői pozíciót. Hogyne lett volna? A mai napig szívem csücske ez a klub, minden itt eltöltött percnek örülök, és bár még át kellett beszélnünk a dolgot a férjemmel, nem lehetett kétséges a válaszom, így június 1-től vagyok hivatalosan a III. kerületi TVE vízilabda-szakosztályának a vezetője.

A kerületes lányok az OB I-be jutásuk óta eltelt hat szezonban – ebből háromban veled – a tízcsapatos mezőnyben időrendben a következő pozíciókban végeztek: 6., 6., 8., 7., 6., 6. Szóval masszív középcsapatként szerepeltek, de lehet ennél is feljebb lépni?

Jelenleg, az alapszakasz végével most is pont hatodikak lettünk, és ezzel bejutottunk a felsőházba, szóval rosszabb helyen már biztosan nem zárjuk a bajnokságot. Mivel azonos pontszámmal álltunk a Győrrel, akiket itthon hat góllal vertünk, ezért plusz mérkőzésként még rendeztek nekünk egy visszavágót Győrben, ahol csak hárommal kaptunk ki, így mi szereztük meg a hatodik helyet. Összeségében jól sikerült az alapszakaszunk, és nagyon boldogan jöttem haza Győrből, hogy bent vagyunk a felsőházban. Hittem ugyan a csapatban, csak abban nem, hogy pár hónap alatt sikerül annyira összeállniuk, ami elég lesz a felsőházhoz, ám a lányok szerencsére rám cáfoltak. Ha reális szeretnék maradni, akkor nekünk ennek a hatodik helynek a fenntartása lehet a célunk, nem látom azt, hogy ezen a következő években túl tudnánk lépni. Az FTC és az UVSE kimagaslik a mezőnyből, az őket követő Dunaújváros, BVSC és Eger is nagyobb játékerőt képvisel, de a hatodik hely még indulási jogot ad a második legrangosabb európai kupasorozatba, az Euro-kupába (korábbi Len-kupa), ezt szeretnénk minden évben megcélozni. Tavaly már részt vettünk benne, ám az akkori lebonyolítás szerint a bajnoki hatodik helyünk Bajnokok Ligája selejtezőt ért, és abból kiesett együttesként automatikusan az Euro-kupába kerültünk, ahol a negyeddöntőig jutottunk. Idén selejteznünk kellett a főtáblára jutásért: a szerb Vojvodinát idegenben vertük, az izraeli Hapoel Yoqneamtól itthon ötméteresekkel kikaptunk, de legjobb csoportmásodikként továbbjutottunk. A főtáblán két ellenfelünk az olasz Trieszt és a spanyol Catalunya, akiktől idegenben egyaránt kikaptunk. Ezek már rutinosabb csapatok, több külföldivel rendelkeznek, évek óta játszanak nemzetközi kupákban, azonban bízom benne, hogy tavasszal itthon majd jobban meg fogjuk tudni szorongatni őket.

Mi a helyzet a férficsapattal és az utánpótlással? Elképzelhető, hogy néhány éven belül a kerületes lányokhoz hasonlóan a fiúk is az első osztályban fognak szerepelni?

Szerintem idén indulunk az eddigi legtöbb, összesen tizenegy versenykiírásban, ebből négy felnőtt: a nőknél az OB I és a Magyar Kupa, a férfiaknál az OB II (harmadosztály) és a Budapest-bajnokság. A fiúknál a lányokhoz hasonlóan az a jellemző, hogy igyekszünk az utánpótlásunkból kiöregedőknek játéklehetőséget biztosítani, az ő fejlődésük áll a fókuszban, de mellettük persze vannak idősebb, rutinos, máshonnan igazolt játékosaink is. Utánpótlásban mindkét nemnél az országos bajnokságban indulunk ifjúsági, serdülő és gyermek szinten is, továbbá egy-egy csapatot nevezünk a Budapest-bajnokságba a gyermek I. és III. korosztályban. Utóbbiban a legfiatalabbakról van szó, akik évek óta az előkészítőben vannak, és most már játéklehetőséget is kaphatnak, előbbiben pedig azok jutnak szerephez, akik még nem férnek be az országosban játszó együttesünkbe. Szeretnénk minden szinten minél jobb helyezéseket elérni. Igen, pont most volt róla szó az edzői értekezleten: van olyan célunk a férfiaknál, hogy az OB II-es gárda feljusson az első osztályba, ám ezek a dolgok nem mennek egyik napról a másikra, és jó néhány évbe beletelhet, mire sikerül megvalósítani.

Mennyire vagy jelenleg aktív a medencében?

Van egy masters, vagy magyarra fordítva öreglány- csapatunk, a Budakalász SC Kling, ahová hetente egyszer lejárunk mozogni, ki hányszor tud, mert már mindenki édesanya és mellette dolgozik is. Illetve van egy egri különítmény, amely hívni szokott játszani, a Kling-Agria Drink Hungary. Idén nyáron két héten belül mindkettőjükkel részt vettem egy-egy masters tornán Máltán, valamint Barcelonában, és mindkettőt meg is nyertük, de utána egy hónapig alig tudtam mozogni. Az igazán jó azonban ezekben az, hogy az ember együtt van a többiekkel, újra fiatalnak, sportolónak érzi magát, miközben van már körülöttünk rengeteg gyerek, a budakalásziakkal össze is számoltuk, hogy a nagyjából tizenhárom játékosnak huszonkét gyereke van, szóval van utánpótlás. Az egrieknél is hasonló a helyzet, nem nagyon van olyan, akinek nincs gyereke. Ezekre a tornákra jön az egész család, így főleg a kisgyerekesnek elég fárasztó, azonban motiváló is egyben, hogy készüljenek rá, ne csak úgy, mindenféle edzés nélkül vegyenek részt rajta. Én is jobban össze szoktam szedni magam, mert van cél, meg akarjuk mutatni, meg akarjuk nyerni, mindamellett persze maga a vízilabda is hiányzik. Nem mondom, hogy az OB I-ben, vagy nemzetközi meccseken újra medencébe ugranék, azt biztosan nem, ám maga a vízilabda hiányzik. Szakosztály-vezetőként nap, mint nap lent vagyok a Kerületnél, figyelemmel követem a történéseket, kiveszem a részem a munkából, sokat segítek az OB I-es csapatunknak is, de most már csak a partról, nem a vízben, és ez nekem bőven elég is.