„Úgy gondolom, Hérakles az, kinél nincsen nagyobb hős” – szögezi le Igaz Beszéd Aristophanés Felhők című vígjátékában. Igaz Beszéd igazat szól (szokása), és bár megállapítása komédiában hangzik el, korántsem tréfa. A széles mellkasú Héraklés minden idők legnagyobb hérosza. Ő a tizenkét munka hőse, a szörny-, titán-, amazón- és kentaurölő, a kevés halandó egyike, aki élve lejutott az Alvilágba, és vissza is tért onnan. Prométheus megszabadítója, halálos kimenetelű birkózómérkőzések verhetetlen bajnoka. A nők szolgája, megmentője és szeretője (olykor gyilkosa is). Az Argonauta-válogatott tagja, aki az Aranygyapjú-misszióról nimfomániás nimfák által elragadott fiúszeretőjének hosszúra nyúló és hiábavaló keresése miatt lemaradt ugyan, viszont maroknyi csapata élén egyetlen rohammal elfoglalta a bevehetetlen Tróját. (Hasonló diadalra két emberöltővel később az akháj egyesített hadaknak – a bosszantóan görögös szervezés miatt – tíz évre lesz majd szüksége!) Héraklés mindezen felül az Olympiai Játékok megalapítója, egyúttal az első kiírás birkózó- és pankráció-versenyszámának különleges győztese.
A legnagyobb hős a világon.     

„Íme, Nagyoltárt állítok itt meglelve a nyájam”
Héraklés a majdani Róma területén 

Héraklés munkái során Itáliába is elvetődött. Tizedik fáradozása során az Alkonypír szigetéről elkötött, vörös színű marháit éppen a későbbi Róma területén vezette keresztül Argolis felé. Az Aventinus dombon gyilkolta meg Héphaistos szörnyszülött fiát, a marhatolvaj Cacust. Lopott gulyájával tett látogatásának emlékét őrzi a Róma városi marhapiac (Forum Boarium) és a Nagy Oltár (Ara Maxima). Dél felé tovahaladva, az „olasz csizma” orrán egy bikaborjú kivált a csapatból, és átúszott Szicíliára. Az esemény helyszínén utóbb város épült, amely az elszabadulás emlékére a Rhégion nevet kapta (ma Reggio Calabriaként ismert). A szóban forgó bikaborjú – vitulus – pedig talán azonos azzal, amelyről idővel majd az egész félszigetet (V)Italia néven kezdik el emlegetni.

Héraklés tempósan tereli Géryon marháit Argolis felé. Okkal siet, hiszen gulyáját nem egyenes úton szerezte. Aquincum-polgárváros. Jáspis gemma (Kr. u. 2. század). Budapesti Történeti Múzeum, Budapest Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Komjáthy Péter

Érthető, ha a fenti eredetmagyarázó mítoszok révén – amelyek egyébként nem idősebbek a Kr. e. 4. századnál – a rómaiak valamelyest magukénak is érezték az általuk Herculesnek nevezett thébai hőst. A Magna Graecia felől beszivárgó Héraklés-tisztelet legkésőbb a középső köztársaság korától előkelő helyet foglalt el a római állam és hadsereg hivatalos kultuszai között.

A hős élete során szakadatlan harcot folytatott az emberiségre acsarkodó, gyakran metaforikus lények képét magára öltő veszedelmek ellen. Halála után megistenült, és az égi szférából gyakorolta tovább áldásos tevékenységét az emberiség üdvére. Élete és munkássága a kibontakozó császárkultusz számára is mintaként szolgált. Az uralkodók hasonló ívet igyekeztek adni saját földi és égi pályafutásuknak, legalábbis a propaganda terén.  

A Hercules-imádatot Commodus (Kr. u. 180–192) az abszurditásig fokozta, magát hol az istenség társaként, hol újbóli megtestesüléseként láttatva. Az észak-afrikai eredetű Severus-császárok valamivel visszafogottabban, de továbbra is kiemelt patronálásban részesítették hazai istenségeik (dii patrii), Liber Pater és Hercules kultuszát. A dinasztia védelmezőit számos hivatalos elismeréssel, DI PATRII köriratú érmesorozatok kiadásával és egy Róma városi nagytemplom építésével tisztelték meg. Mindemellett jóindulattal szemlélték a bacchikus kultusz terjedését is, ami nem minden korszakban jellemezte a római államhatalmat.

Commodus császár, vagyis „Hercules, Iuppiter fia” a thébai hős attribútumaival. Márvány (Kr. u. 180–192). Musei Capitolini, Róma Fotó: commons.wikimedia.org

„A húst sütöd? Gyomor beszél belőled. Csak jer velünk!”
Héraklés: a komédiák nagyevője, mozaikpadlók nagyivója

A Liber Pater- és Hercules-kultusz népszerűségének Severus-kori felívelése hozta magával a markomann háborúkat (Kr. u. 166–175, 178–180) követően újjáépített és kibővített Meggyfa utcai domus („Hercules-villa”, Aquincum-katonaváros) főépületének belsőépítészeti témaválasztását is. A Kr. u. 3. század elején a téglalap alakú főtömböt dél felől egy reprezentatív célra szánt, apszis záródású teremmel (triclinium) toldották meg, amelynek teljes felületét – egy négyzetes és egy hozzávetőlegesen félkör alakú – mozaikpadló borította. A négyzetes mező padlójának keleti fele a padló alatti fűtőtérbe omlott, in situ megőrződött részlete a társai által támogatott, részegen dülöngélő Herculest ábrázolja szüreti, illetve bacchikus környezetben. 

A Kr. e. 5. század második felétől Héraklés a görög ókomédia és szatírjátékok színpadán is megvetette méretes talpait, de már csak önmaga paródiájaként, akinek gondolatai Obelixre jellemző gyakorisággal forognak testi szükségletei kielégítése körül. A pocsolyarészegen tántorgó vagy önfeledten ürítkező falusi buffo alakját a bizarr témák és beállítások iránt fogékony római képző- és iparművészet is lelkesen felkarolta, amint azt a „Hercules-villa” lakomatermének padlómozaikja is híven illusztrálja. 

Társai által támogatott, részegen dülöngélő Hercules bacchikus környezetben. Aquincum-katonaváros, „Hercules-villa” 7. helyiség (triclinium). Polikróm mozaik (Kr. u. 3. század eleje). Budapesti Történeti Múzeum, Budapest Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Imre-Horváth Sándor

A domus második építési periódusában az eredeti épülettömb északkeleti sarokszobája (10. helyiség) is mozaikburkolatot kapott. Tőle északra – kissé eltérő tájolással – új épületszárny létesült, amelyből pillanatnyilag két és fél terem ismert. Dél felől számítva a második helyiség adott otthont a méltán világhírű Hercules–Deianira-padlómozaiknak.

A kiváló minőségű, hármas geometrikus keretbe foglalt betétmozaik (emblema), amely Nessus kentaur Héraklés általi meggyilkolását ábrázolja, a feltárássorozat 1958. évi kampánya során látott napvilágot. A padlóburkolat fűtőcsatorna felett futó sávja talán már a késő római korban a járószint alatti térbe omlott, magával rántva az eredetileg mintegy 60.000 mozaikkockából álló, 124,5×68 cm alapterületű kompozíció alsó részét. 

A pannoniai emlékanyagban minősége révén egyedülállónak tekinthető művet sokáig importáruként kezelte a kutatás, az egyiptomi Alexandriát is belekeverve a találgatásokba. Ma már elfogadott nézet, hogy helyi gyártmányról van szó, amelynek kirívóan magas művészi értéke és kivitelezése talán egy meghívott vendégművész keze munkáját dicséri.

„Nessus, halld a szavam, s mi enyém, elorozni ne merjed!”
A legnagyobb hős halála mozaikba dermesztve

Az emblemában megörökített pillanat önmagán túl terjeszkedő eseménysort sűrít magába. Meleagros királyfi, a kalydóni vadkanvadászat házigazdája és hőse, miután élete fahasábja szerencsétlenül végigégett, alvilági árnyként könyörgött a Hádés birodalmában kalandozó Héraklésnek, hogy vegye nőül kiházasítatlan húgát, a nevéből ítélve harcias és férfigyűlölő Déianeirát (’férfiégető’). Héraklés engedett a könyörgésnek, s miután képletesen és tényszerűen is letörte Déianeira erőszakos udvarlója, az alakváltó Akhelóos folyamisten bikaszarvát, megkérte Oineus király leányának kezét. A kézfogót követően Aitóliából Trakhis felé tartva az Euénos folyó keresztezte az ifjú házasok útját. A megáradt folyón ekkoriban Nessus kentaur teljesített révmesteri szolgálatot, saját bevallása szerint a becsületességéért nyert isteni jutalomként. Nessus azon kevesek egyike volt, aki túlélte Héraklés erymanthosi vadkankalandjának mellékepizódját, a Pholoé-hegyi kentaurharcot, amelynek során a hős a lernai hydra epéjébe mártott nyílvesszők segítségével rögtönzött népirtást rendezett a keveréklények között. A kentaur tehát szívében némiképp jogos gyűlölettel vállalta Déianeira átszállítását a habokon.

A Hercules-Deianira-mozaik. Aquincum-katonaváros, „Hercules-villa” 12. helyiség. Polikróm mozaik (Kr. u. 3. század eleje). Budapesti Történeti Múzeum, Budapest Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Szilágyi Nóra

Héraklés éppen a folyó átúszására tett előkészületeket, amikor észrevette, hogy a kentaur illetlen kézzel érinti ifjú feleségét, és – rá jellemző módon – az általa kiszabott halálos ítélet végrehajtására mindjárt késznek is mutatkozott. A „Hercules-villa” betétmozaikja azt a pillanatot örökíti meg, amikor a felháborodott férj az íj idegére illesztett nyílvesszővel éppen célba készül venni a ruhaszaggatásba feledkezett kentaurt, aki az utolsó pillanatban balsejtelmektől gyötörve megadón, lebiggyesztett ajakkal hátrapillant. A mozaikba dermedt pillanat következményei jól ismertek. Sophoklés „Trachisi nők” című drámájában maga a hősnő, Déianeira adja elő a történteket igen szemléletes módon. A kiröppenő nyílvessző átfúrta Nessus tüdejét, és bozontos mellkasán bukkant elő. A haldokló keveréklény utolsó erejével iménti áldozata lelkére kötötte, hogy fogja fel a mellkasán kiömlő, méreggel keveredett, sötétlő vért. Állítása szerint e különös keverék alkalmas lesz Héraklés jövőben lanyhuló szerelmének feltámasztására, mindössze a ruháját kell majd behinteni vele.

A felhasználási javallatban foglalt eset nem is váratott sokáig magára. Héraklés ugyanis a magas tornyú Oichalia elleni háborúja során rabnőjévé tette Eurytus király leányát, Iolét, akinek viselnie kellett jogfosztottsága minden következményét. Déianeira nem is késlekedett elküldeni férjének egy Nessus vérével átitatott ünnepi inget, amely felöltését követően rátapadt a hős testére, és égetni-marni kezdte annak bőrét, húsát, belét. Héraklés rövid, félisteni őrjöngés után belátta, hogy földi pályafutása végéhez ért: beteljesült a jóslat, miszerint halálát egy Alvilág-lakó okozza majd. Halotti máglyát épített hát az Oita-hegyen, s miután legendás íját, Trója majdani pusztulásának zálogát a meggyújtásra egyedüliként vállalkozó Philoktétésre hagyományozta, a lángok közé vetette magát. Mindaz, ami Héraklésben emberi volt, a halotti tűzben megistenült, és az egekbe emelkedett. Csontjait hiába keresték az összeroskadt máglya hamujában. Állítólag maga Pallas Athéné szállt alá az Olymposról, és négyfogatú kocsin szállította világhírű öccsét az istenek honába. Héra, a róla elnevezett Héraklésnek (’Héra által híres’) egész földi pályafutása során engesztelhetetlen ellensége, megbékélt a hőssel, s frissen sarjadt barátsága jeléül hozzáadta leány-hasonmását, Hébét, az ifjúság istennőjét. Időközben ugyanis a csúnyán rászedett Déianeira, a ’férfi-’ vagy inkább ’férjégető’ tettének súlya alatt összeroppanva öngyilkosságot követett el („vas ejtett mély sebet testén”). Héraklés így nemcsak meghalt, de meg is özvegyült. Minden szempontból tiszta lappal indíthatta tehát olymposi életét.  

A történetet részleteiben eltérő módon mesélik a mitográfusok, abban viszont majdnem minden szerző egyetért, hogy Héraklés távolról, nyílvessző segítségével végzett az erőszakos kentaurral. Dramaturgiai szempontból ez fontos körülmény, hiszen Déianeira Nessus általi rászedetéséhez szükség van a kentaur elhúzódó agóniájára. Ezzel szemben a képzőművészeti alkotások legtöbbjén Héraklés mégsem íjjal, hanem közelharcban, jellemzően karddal végez az arcátlannal, megfosztva őt a lehetőségtől, hogy négyszemközt maradjon a lánnyal. A látszólagos ellentmondás oka, hogy Nessus és Héraklés halálának összekapcsolása viszonylag kései fejlemény. A korábban egymástól független epizódok: Nessus meggyilkolása, a méreggel átitatott ruhadarab, illetve Héraklés halála csak Sophoklés leleményéből kapcsolódott össze egyetlen eseményláncolatba. A képzőművészet ugyanakkor – az irodalmi újításra fittyet hányva – megmaradt inkább saját konzervatív hagyományai mellett.  

„Otthoni bástya felé igyekezve az új feleséggel…”
Az ábrázolás (nemlétező) utóélete

Az aquincumi mozaikon megörökített jelenetnek csak kevés párhuzama ismert a római vizuális kommunikációban. Analógiaként mindössze a pompeji Casa del Menandro (I.10.4) egy falfestménye (Kr. u. 1. század), illetve a besançoni diadalív, a Porte Noire (Kr. u. 170-es évek) domborműveinek egyike említhető. A római mozaikművészet gazdag örökségében ugyanakkor az aquincumi emblema teljesen egyedülállónak számít. Éppen ezért érdekes az a 19. századi spanyolországi hamisítvány, amelynek készítője bár nem ismerhette az aquincumi betétmozaikot, mégis valódi rokon alkotást hívott életre. Amíg azonban az aquincumi eredetin a kevés pasztell színből álló, sávosan tagolt, minimalista háttérben mindössze három stilizált növényi motívum enyhíti a táj geometrikus formáit, a spanyol alkotáson hamisítatlan la manchai táj tárul a néző szeme elé (a jobb felső sarokban szélmalom helyett egy csipkés oromzatú bástyával). 

A szándékolatlan hasonlóság magyarázata, hogy a nyílvesszővel elkövetett Nessus-gyilkosság alapvetően meghatározza a kompozíciót, amiként azt Peter Paul Rubens azonos tematikájú olajfestménye vagy François Verdier kitűnő krétarajza, és számos más alkotás is bizonyítja. 

Peter Paul Rubens: Nessus kentaur elrabolja Deianirát. Olaj és fa (c. 1640). Niedersächsisches Landesmuseum, Hannover Fotó: commons.wikimedia.org

„… tévelyg a tüdőmben rútul emésztő láng, minden tagomon legelészget”
Héraklés halálának igazi(?) oka

Sophoklés „Trachisi nők” című drámájában részletes leírást ad a Héraklést megtámadó betegségről:

„Mert erővel préselődve oldalamba a húsom legmélyebb
rétegeit zabálja fel, és a tüdőm ereit
nyeli magába mohón rájuk törve. Belőlem a friss vért
már mind kiitta, és testem darabjaira porlad szét
teljesen, e megnevezhetetlen kór martalékaként.”
(Sophoklés: Trachisi nők, 1053–1057; Karsai György fordítása)

Korunk dermatológusai a bőrből kiinduló és a csontokba, zsigerekbe hasító fájdalmat okozó kórt a máig gyógyíthatatlan, szkleroderma elnevezésű, autoimmun kötőszöveti betegséggel hozzák összefüggésbe. Ismeretlen kiváltó okát Héraklés esetében Nessus méreggel kevert vére szimbolizálja. 

Magyar kémikusoknak arra is van válasza, hogy miféle lötty buggyant elő a kentaur átlyukasztott mellkasából: kénsav és kálium-permanganát elegye. Az ebbe a vérvörös színű folyadékba áztatott gyapjú ugyanis már alacsony hő hatására is képes lángra lobbanni… Mindez persze további kérdéseket vet föl Nessus vérképét, illetve a lernai hydra epéjének kémiai összetételét illetően.

(A nyitóképen: François Verdier: Deianira elrablása. Kréta és papír (c. 1680). National Gallery of Art, Washington DC. Fotó: courtesy National Gallery of Art, Washington)