Nem szeretném senkibe belevágni az ideget, megteszik ezt helyettem a Mikulás-figurák októberben az üzletek polcain. De tény, ami tény: egyre nagyobb divatja van a DIY-ajándékoknak, és ha nem akarunk december 22-én éjjel, szentségelve, a Youtube-ról nekiállni megtanulni origamizni, akkor nem árt már mostanában elkezdeni ötletelni.
Ha valaki egy kicsit is szeret főzni, akkor adja magát, hogy valami ehetőt, jó esetben finomat és mutatósat készítsen, hiszen a finomságok nagy eséllyel nem landolnak majd azonnal a pincébe állított szekrény mélyén vagy a kukában, mint a rettenetes szagú, de akciós dezodorok vagy a méretben sem stimmelő, csikorgós anyagú zoknik.
Ha viszont tényleg nagyot akarunk villantani, és az ajándékozással egyidőben lájk rekordot is szeretnénk dönteni, ahhoz sajnos nem elég csak úgy simán előkapni a sütőben készült, megúszós baracklekvárt vagy az egyébként is tonnaszámra készülő mézeskalácsot egy helyre kis fenyőfás masnival – ahhoz már fáradtság és némi boszorkányság is kell.
Az pedig az erdőben terem. 

A vadon termett növények evésének egyre nagyobb kultusza van – hála az égnek. Ezeken az oldalakon több mint négy éve hirdetem én is az igét: az Anziksz honlapján keressenek csak rá a „Ha megtiportad, edd is meg” szavakra, és onnan is nyugodtan válasszanak ajándéknak való receptet. Most visszaolvasva meglepően sok a házi alkoholos ital köztük, de karácsonyig még az erjesztéshez is éppen elég idő van hátra. Ha viszont gyerekekből vagy egészségtudatos felnőttekből állna inkább a célközönség, akkor tekintsünk el a pancsolástól, maradjunk inkább az alkoholmentes különlegességeknél.
Amit nem lehet elégszer elmondani: a vadnövények gyűjtése már önmagában is egészséges, hiszen kirándulni kell érte. Azt is el kell ismételni, hogy vadnövényeket csak olyan helyről gyűjtsünk, ahol, ha leejtünk egy vajaskenyeret, simán felvennénk és megennénk! Városi környezetből tehát ne, még akkor sem, ha termésekről van szó. Hiába roskadozik idén minden ostorfa a bogyóktól, ha az a buszmegállóban áll, ahol egész nap pöfög rá minden, inkább hagyjuk meg a madaraknak és keressünk egyet a legközelebbi patakparton.

A hecsedli receptjét már többször megénekeltem, és különben is, egymillió találatot dobnak fel rá a keresők, az alábbiakban tehát olyan növényeket és recepteket mutatok be, amelyek kevésbé szokványosak a csipkebogyónál, de nagyon nehéz őket bármi mérgezővel összekeverni. (Akinek viszont pont ez lenne a célja, az keressen privátban. Pardon, akarom mondani: más bugyrokban!) 

A viccet félretéve: a kökény ugyan közismert, ám a személyes tapasztalataim azt mutatják, hogy csak a nevében. Élőben tíz aszfaltbetyárból heten simán összekeverik az áfonyával, amikor pedig megkóstolják, igen szórakoztató perceket szereznek a körülöttük állóknak. Az még csak hagyján, hogy nem számítanak a közepén lévő nagy és kemény magra, de arra az irgalmatlanul csücsörítős tannintartalomra sem, ami a kökény sajátja.
A kökénybokrot onnan lehet megismerni, hogy sűrű bozótot alkot, és ilyenkorra 1-2 centiméter átmérőjű sötétkék, a tél elejére pedig majdnem fekete bogyókat érlel. Keressünk róla képeket, de más vadon termő gyümölccsel tényleg nagyon nehéz összetéveszteni. A fent emlegetett áfonyával csak a szupermarketek polcain téveszthetjük össze, hiszen áfonya vadon nem él Magyarország területén, az ültetett gyümölcsösöket pedig illetéktelenül fosztogatni nem illendő. A néphagyomány úgy tartja, hogy a szedésével meg kell várni, amíg megcsípi a fagy, ám ez nem igaz. Egyrészt mostanában ugye alig van fagy, vagy ha van is, az inkább január-februárban fordul elő, másrészt tény, hogy az érés során koncentrálódik a cukortartalma, de a fagyást magát, ami egy kicsit lágyítja a csersavtartalmát, a mélyhűtőben is könnyen előidézhetjük.
A gyűjtésénél arra kell figyelni, hogy a kökény a szilvafélék családjába tartozik, és mint ilyen, gonosz tövisek vannak az ágain, amiket ilyenkor még remekül elrejtenek a levelek. Szerencsére ritkásan állnak, de amikor először belenyúlunk egybe, onnantól kezdve óvatosabban fogjuk fosztogatni a bokrokat, és sokkal jobban fogjuk becsülni a kökénycsatnit. 

Kökénycsatni
Hozzávalók kb 0,5 literhez:
kb. 20 dkg (4-5 maréknyi) kökény
fél fej lilahagyma apróra vágva
2 evőkanál cukor
nagy csipetnyi só
kakukkfű és/vagy szurokfű és/vagy vadmenta

A kökényt a cukorral és a nagyon apróra vágott lilahagymával alacsony lángon kezdjük el főzni, közben folyamatosan kevergessük, amíg levet nem ereszt. Adjuk hozzá a sót és a fűszereket, és főzzük addig, amíg a bogyókat fakanállal szét nem tudjuk nyomni. A fenti fűszerek a kökénybokor környékén teremnek, tehát a gyakorlottabbak onnan szedjék össze, az adja meg a recept igazi sport értékét. A hagymát azért kell aprítani, hogy szinte teljesen szétfőjön.
Amikor a bogyók megpuhultak, nyomkodjuk át az egész szószt egy erős fém szűrőn. Minél nagyobbak a lukak, annál több gyümölcshús kerül a szószba, és annál rusztikusabb lesz.
Kóstoljuk meg a végeredményt, és igazítsuk utána a cukor és a só mennyiségét ízlés szerint, majd forraljuk újra és tűzforrón töltsük sterilizált üvegekbe. Ha nem készítünk ipari mennyiséget, akkor a lezárt üvegeket tegyük egy lábasba, azt töltsük fel vízzel az üvegek szájáig. Forraljuk 10 percig, majd hagyjuk a lábasban kíhűlni: így nedves dunszttal tartósítottuk nagyjából egy évre.

A nyugati ostorfával tényleg úton-útfélen találkozunk, csak általában nem tudjuk, hogy az. Gyönyörű fa, lelógó ágakkal, jól bírja a szmogot, a szárazságot, a fagyot, de még a sózást is, ezért előszeretettel ültetik városokba vagy utak mellé. Ilyenkor, ősszel apró, sötétbarna bogyókat érlel, amelyeket a madarakon kívül az óvodások is előszeretettel eszegetnek. Ők ugyanis még tudják, hogy mennyire édes. Az íze a datolyára emlékeztet, meleg, fűszeres, ám nyilván ebben is van bibi: a méretéhez képest óriásiak a magjai és nagyon kevés rajta a gyümölcshús. Ráadásul hiába van egy fán rengeteg bogyó, ha azok ennyire picik. Évente egyszer mégis megéri a babramunka, hogy leszedjünk belőle egy értelmezhető mennyiséget. 

Ostorfa-paszta
Hozzávalók:
annyi ostorfa bogyó, amennyit van türelmünk szedni
víz 

A cél, hogy valahogy megszabadítsuk a gyümölcshúst a magokról, ezért tegyük fel annyi vízben főni, amennyi éppen csak ellepi. Ha kanállal már le tudjuk választani, akkor a kökénynél leírt módszerrel törjük át, úgy, hogy minél több gyümölcshúst nyerjünk le a bogyókról. Érdemes a saját levével néha lazítani a szűrőben maradt masszát. Paszírozót nem érdemes használni hozzá, mert túl sok veszteséggel jár.
Ha megkapjuk a levet, alacsony lángon sűrítsük tovább: így vagy a datolyasziruphoz hasonló szirupot kapunk, vagy ha a végén folyamatosan kevergetve még tovább sűrítjük, akár kenhető paszta is születhet belőle.
Természetesen lehet cukorral is felütni, de az íze miatt felesleges. Viszont kössük a lelkére a megajándékozottnak, hogy csak mély áhítattal és cseppenként használja! 

És a végére egy megúszós megoldás: az instant gin. A borókabogyóval ugyanis a begyűjtésen és a csinos csomagoláson kívül nem kell semmit csinálni, hiszen a megajándékozott célszemély fogja fűszerként használni. A vadon termett friss borókának viszont annyival erősebb és édesebb íze van, mint a bolti, szomorú változatoknak, hogy mindenkinek elkerekedik a szeme, aki még nem kóstolta élőben.
Persze semmi sincs ingyen: a boróka úgy néz ki, mint egy mini fenyő. Vigyázat: nem összekeverendő a tujával, és a templomkertekbe és temetőkbe előszeretettel ültetett nehézszagú borókával, ami mérgező! A mérgezőt úgy lehet egyértelműen megkülönböztetni a rendes borókától, hogy a rendes rettenetesen szúr, míg a mérgező egyáltalán nem.  Ráadásul a nehézszagú boróka nálunk nem is őshonos, úgyhogy, ha betartjuk a szabályt, hogy  kirándulás közben gyűjtjük össze az alapanyagokat, akkor nem fogunk vele találkozni. A rendes, finom boróka  tűlevelei aprók, ám kemények, és olyan az alakjuk, mint egy háromágú tőrnek, úgyhogy erős bőrkesztyű nélkül neki se álljunk a gyűjtésnek. A bokrokon a legtöbbször kétféle bogyót láthatunk: a Benetton-zöld az egyéves, éretlen, a sötétkékes pedig a kétéves, érett, ami nekünk kell. A legegyszerűbb és legkíméletesebb módszer, ha megfogjuk az ágat, és egy kis vödröt alá tartva finoman lemasszírozzuk róla a sötét bogyókat: ha nem vadulunk, az éretlenek nem is fognak közben leperegni.
Otthon egy lapos tepsibe kiöntve válogassuk ki a belehullott leveleket, és már csomagolhatjuk is. Ha boltban vesszük, 20 grammos kiszerelésben, akkor nehezebb húsok vagy gombás ételek fűszere szokott lenni, de sokakban csak akkor tudatosul, hogy ez a gin alapíze, amikor szétrágnak egy bogyót. A gin ugyanis tisztaszeszből készül, ami lehet bármilyen gabonából, utána pedig borókával és rengeteg más dologgal ízesítik: hogy még mivel, az a főzde vérmérsékletétől függ, és általában hadititok. Ám a kiindulási alap mindig a borókabogyó. 
És ha már ott vagyunk a bokor mellett, érdemes egy-két ágat vágni róla: egyrészt különlegesen finom ízt ad, ha borókán füstölünk meg valamit, másrészt a boszorkánysághoz visszakanyarodva, azt tartják, hogy a füstje betegség vagy veszekedés után megtisztítja a szoba levegőjét a rossz energiáktól. És hát cukormázas, csillámporos ünnepi hangulat ide vagy oda, ez – valljuk be – karácsonykor néha ráfér a szobák levegőjére.