Ez állt a Főváros Tanács művelődésügyi főosztályvezető helyettesének 1983. augusztus 4-én írt jelentésében. Ez a cikk arra vállalkozik, hogy bemutassa, milyen okból készült a jelentés, hogy tisztázza a korai magyar punk mibenlétét és hogy körvonalazza 1983. február 19. fontosságát a magyar punk életében.
Vissza kell ugrani az időben, hogy kerekebb lehessen a kép. A hatvanas, még inkább a hetvenes években, a Szovjetunió közvetett-közvetlen irányítása alatt országunk viszonylag szabadnak számított. A hétköznapi élet alapvetően élhető volt. Az enyhe iróniával legvidámabb barakknak nevezett ország lakossága a kádári alku értelmében nyugodtnak mutatkozott. Politikai vezetésének legitimációs alapkövei stabilnak tűntek. Szüntelenül izzott az ideológiai nevelés gépezetének minden apró alkatrésze, bár eszközei ekkorra finomodtak, és a magánélet legtöbb területén nem játszott szerepet a politika. A vagyonszerzés – mindazok ellenére, hogy nem tartozott az állam vezetése által túlzottan támogatott tevékenységek közé – társadalmi pozíciótól függően elfogadott volt.
A korhangulatot beárnyékolja, hogy a hetvenes években világszerte bekövetkezett egy gazdasági, társadalmi megtorpanás, ami alapvetően a nyersanyag-ellátás zavaraiban és a társadalmi igények növekedésében mutatkozott meg. Nem tűnik védhetetlen vállalásnak, hogy a válságra adott reakcióként értelmezzük az ekkor kialakuló alternatív kulturális életet. Mindeközben virágzott a többszörös átalakításokkal működtetett, főként politikai célzatú állambiztonsági megfigyelés intézménye, a hetvenes évek elejétől a rendszerváltásig változatlan formában fennálló, a Belügyminisztérium részeként működő, hírhedt III/III Belső Reakció Elhárító Csoportfőnökség.
Ennek két alosztálya az, ami számunkra most kiemelendő: az ifjúsággal foglalkozó BM III/III-2 és a kulturális területtel és annak nem kívánatos jelenségeivel foglalkozó BM III/III-4 osztály. A csoportfőnökség feladata immáron nem az ellenzékiek „elkapása”, bebörtönzése, hanem „elhárító munkát végez a kulturális területen elhelyezkedő ellenséges személyek, csoportok és ezek nemzetközi kapcsolatainak vonalán.” (idézet a BM III/III CSF ügyrendjéből).
Persze semmi sem csak fekete vagy csak fehér, de kijelenthető, hogy a hazai politika, esetünkben a kultúrpolitika igazán szűkre szabta az önkifejezés határait, annak progresszív formái pedig egyenesen a „föld alá szorultak”, annak ellenére, hogy az önkifejezés igénye megvolt. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat monopolhelyzetéből fakadóan korlátlan hatalmat gyakorolt a lemezkiadás és a zenepolitika felett, ami miatt állandó harc folyt az éppen a zenei életbe betörni készülő vagy éppen új felvételt készíteni kívánó együttesek és az állami szervek között, lévén nem voltak következetesen kialakított irányelvek. Az idő előrehaladtával a könnyűzenei irányítás álláspontja persze aligha változott, inkább erkölcsi „patrónusa” maradt a magyar könnyűzenének, ám az új zenei, illetve (szub)kulturális áramlatok egyre több konfrontációba keveredtek a nagybetűs kultúrpolitikával.
A csövesek, a metálosok és társaik mint alternatívnak számító közösségek, újabb és újabb feladatokat adtak a magyar könnyűzene vezetésének. Az amatőr zene már a falak közvetlen döngetése nélkül, saját útján, saját történetét kezdte el írni.
Érdemes kihangsúlyozni, hogy a koncert a sajátos magyar punk eseménye volt, azé a közegé, amely főként a Szabad Európa Rádió és a hazai csempészhálózat jóvoltából az ortodox angol punk hazai változata lett. A mára klasszikusnak számító Sex Pistols hangneme sokak számára kinyilatkoztatás volt, hamar elkezdtek körbejárni a másolt kazetták, a csempész újságok, benne a meghökkentőbbnél meghökkentőbb kinézetű angolokkal. Hazánkban a hasonló ún. proletár punk az 1978-as év körül indult, ám 1980-ra a dühös, szókimondó stílus végül áthatotta a középiskolák, szakmunkásképzők folyosóit: megszületett a magyar punk. Az esztétikai összhatás sokunk számára ismert: torzonborz, festett frizura, bakancs, állat, kocka vagy csík minta, kitűző, erős, az arc természetes vonalait nem követő, szinte színpadra illő smink. A 15-16 évesek mindezt azzal tetézték, hogy maguk szórakoztatása és a nemzedéki rossz közérzet kifejezése érdekében sokan gitárt ragadtak, adtak maguknak valami rendkívüli nevet (Punkráció, Inqbátor, Herpesz, ETA stb…), felöltötték a „kispolgári” szem számára leginkább ellenszenves ruhájukat, ha kellett (és általában kellett) pár folt, firka, kitűző, ez-az még került rá kiegészítőként, és elkezdtek koncerteket adni, kezdetben a haveroknak, később – ha időközben nem oszlottak fel – kisebb-nagyobb közönségnek.
A nyolcvanas évek elején felívelő és a lehető legmagasabb fordulatszámon pörgő őspunk zenei nagy durranások egyike a CPg, a jelentés központi alanya. Adott egy tombolásra, olykor rombolásra berendezkedett nonkonformista fiatalokból álló csoport, amely változást követel. A szegedi CPg (Coitus Punk group vagy Come on Punk group) a jugoszláv Pekinška Patka (Pekingi kacsa) ihletésére alakult 1979-ben. A nagyobb nevű punk együttesek között ők képviselték a legszélsőségesebb, leginkább antikommunistának mondható nézeteket a dalszövegeikben – aminek következtében hamar felfigyelt rájuk a punk szcéna és először a helyi, majd az országos média. Zeneszövegeikből csak párat kiemelve:
„Hol minden rossz, mi új /Hol a jólét csendet szül /Hol az emberek mind némák/ Ott mindenki tetű” , vagy például „A gazda okos, nagy ember/ Röfögök neki, hogy ha kell.”
A Mozaik Klub bulijára nem jött el az összes előadó. (A jelentésben puccsként hivatkoznak mindezekre.) Ezért fellépett egy frissen alakult bőrfejű banda is. A felsorolt fellépők közt – mai szemmel – kitűnnek a Magyarországon punkokkal együtt induló skinhead mozgalom képviselői is, akik – nem sokat törődve az angol mozgalom megosztottságával, politikai sokszínűségével – nacionalisták, erősen jobboldaliak, a későbbi vádak szerint egyenesen fasiszták voltak. Dalszövegeikből kiemelve: „Nem baj, hogy ha ártatlan az, akit verek /Az se baj, ha öregember vagy éppen gyerek / Nem is tudom néha, hogy miért rugdosom/ A dolgozó népet szolgálom!”
A klubest híre gyorsan elterjedt, a Mozaikban a meghirdetett koncert tulajdonképpen nagyobb problémák nélkül le is zajlott. A klub vezetősége saját bevallása szerint csak pár szám erejéig vett részt a rendezvényen, a KISZ és a körzeti pártszervezet titkára végig ott volt.
Az első, nagyobb bírósági eljárás a Mos-Oi! ellen indult 1983. július 4-én egy vádemeléssel. A rendőri intézkedéseket több jelentés után végül csak egy lakossági bejelentésre – amit egy magát nyugdíjasnak valló személy intézett írásban a rendőrség felé, pontos személyleírást, tartózkodási helyet adva a zenekar tagjairól – kezdték meg a tagok ellen 1983. május 16-án nagy nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntettének megalapozott gyanújával, amelynek alapja a Mozaik klubban adott koncert volt. Az ügy 1983. december 13-án zárult másodfokon, és a tagok négy, illetve három-három hónap felfüggesztett börtönbüntetéssel hagyták el a bíróságot.
Mindebből arra a következtetésre jutott a szubkulturális közeg, hogy a rendszer haragja ugyan lecsapott a Mos-oi!-ra, de az állam retorziói meglehetősen szelídek, a bíróságokon is csak erőfitogtató színműveket képesek produkálni.
Azonban a CPg is a hatóságok kezei közé került. A februári koncert után számíthattak valamilyen reakcióra, tetézte a bajt, hogy a zenekar tagjai a XV. kerületben egy csirkét is magukkal vittek a fellépésre, amely állat darabokban végezte. 1983. májusában a CPg egy számának átköltött verziója jutott a rendőrséghez, majd 1983. júliusában maga Erdős Péter (személyes érintettségét felhasználva, ugyanis a CPg leghíresebb dala pont a nagy hatású Popcézárról szól) is írt egy emlékezetes cikket a februárban lezajlott óbudai ,,szennyhullámról”, amelyben az értetlenség, a sarkítások, elhallgatások, felnagyítások és a hibás következtetések olyan elegyet alkottak, ami elegendő volt ahhoz, hogy elfogyjon a levegő a fiatalok körül.
Végül a rendőrség az 1982 decembere óta folyó bizalmas nyomozását 1983. július 21-én nyílt eljárásba fordította át, és 1984. elején hosszas tárgyalás és rengeteg meghallgatott tanú után meghozták az ítéletet: nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként, folytatólagosan elkövetett izgatás bűntettében bűnösök. A négy tag közül hárman két-két év börtönbüntetést kaptak, a negyedik tag pedig másfél év börtönbüntetést négy év próbaidőre felfüggesztetve – életkorára való tekintettel.
A CPg elleni per ítélete egészen szürreálisan alakult, mert amíg a Mos-oi! különböző népcsoportok potenciális helyzetét fogalmazta meg, addig a CPg a kommunista rendszer ellen szólalt fel. A CPg hangneme nem volt kirívó a korszak többi (nem csak punk!) együtteséhez képest, és bár a rendszerellenes hangnem egyértelmű, dalszövegeik és attitűdjük összevetése a Mos-Oi!-jal mégis sokkal árnyaltabb, illetve relatíve burkoltabb.
Mindenesetre a CPg és a Mos-Oi csak a vízből kiálló része volt a nyolcvanas évek szubkulturális jéghegyének – amely később is megmaradt jéghegynek, még akkor is, ha a víz alá lett nyomva.u
