Komjádi Béla állami tisztviselő, úszó, vízilabdázó, edző, újságíró és sportvezető volt. És ami miatt fennmarad a neve az az, hogy ő volt a magyar vízilabda első számú innovátora, nagy munkabírású fanatikusa, a modern vízipóló megteremtője. 1892. március 15-én született Budapesten, zsidó családba. Az MTK-ban kezdett el úszni, majd huszonkét évesen vízilabdázni. Bár nem volt hozzá kimondottan tehetséges, a hátvéd poszton a taktikai érzéke, a csapatban való gondolkodása már ekkor megmutatkozott. Főállásban a Magyar Általános Kőszénbányánál dolgozott tisztviselőként, mellette sportolt, de pályáját másokéhoz hasonlóan hamar kettétörte az első világháború. Több olyan sebesülést is szerzett a fronton, amelyek miatt egész életében sántított, gyereke sem születhetett. Már itthoni lábadozása alatt kutatni kezdte az úszásra fogékony, vízilabdázásra alkalmas gyerekeket, így többek között a dunai fauszodákban is rendszeresen feltűnt, ahol különböző játékokat szervezve mérte fel a résztvevő fiatalok rátermettségét. 1916-ban egy ilyen alkalommal az Erzsébet hídhoz közeli Beitscher-uszodában toborzott gyerekeket, és rögtön meg is alapította az MTK utánpótlás-csapatát, ő lett az edzőjük. A következő évben szabadjegyekért folyamodott a klubvezetéshez, hogy játékosai kimehessenek az MTK labdarúgóinak bajnoki meccseire, kérését azonban visszautasították. Komjádi erre mérgében tanítványaival együtt otthagyta az egyesületet, és átigazolt a III. kerületi TVE-hez, amely az akkor még a III. kerülethez tartozó Császár Uszodában edzett és rendezte mérkőzéseit.

Bár az 1887-ben alapított TVE (Torna és Vívó Egylet) keretein belül már az 1910-es évek első felétől működött vízilabdacsapat, szintet lépnie Komjádi érkezésével tudtak. Komjádi két évig, azaz 1919-ig még játszott is a csapatban, és mellette irányította a magával hozott utánpótlás gárdát. Búcsúmeccsén, a Ferencvárossal szemben 9-4-re elveszített bajnokin csapata összes gólját ő dobta, végül bronzérmesként fejezték be a bajnokságot, amely ekkoriban négy csapatból állt, és körmérkőzéses rendszerű volt, vagyis összesen hat meccs volt. 1920-tól már a medence mellől, edzőként dirigálta együttesét, illetve szakvezetőként a vízilabda-szakosztályt, célul tűzve ki, hogy az általa felfedezett és Óbudára vitt gyerekek beépítésével, új edzésmódszerek és játékelemek bevezetésével megtörjék az FTC hegemóniáját. És a befektetett munka pár év múlva meghozta gyümölcsét!

1920-ban a MAFC-ot megelőzve sikerült feljönniük a második helyre, ám az FTC bajnoki elsősége még nem forgott veszélyben. Barátságos találkozókon Bécsben 1-2-re, itthon 7-1-re verték az osztrák bajnok Wiener AC-t (WAC). A fiatalokban rejlő potenciált, egyben a csapat erejét jól érzékelteti, hogy a Komjádi által felfedezett, MTK-ból magával vitt, majd az 1932-es Los Angeles-i olimpián aranyérmes, ekkor mindössze tizenöt éves Keserű Alajos, valamint a tizenkilenc éves Vértesy József nem bírták kivárni, míg eljön az idejük, így eligazoltak a rivális FTC-be. Az 1921-es kiírásban már öt egyesület szerepelt, és bár a korábbiaknál szorosabb csatában, de ismét a ferencvárosiak diadalmaskodtak, a III. kerületet mindössze 4-2-vel felülmúlva tartották feltörekvő ellenfelüket a bajnoki dobogó második fokán. Komjádinak nem szegték kedvét a vereségek, hiszen egyre kisebb különbség mutatkozott köztük és az üldözött zöld-fehérek között. Játékosait az edzéseken taktikai tanácsokkal és újszerű gyakorlatokkal folyamatosan fejlesztette. Például, miután tudatosult benne, hogy az akkori vízilabdából hiányoznak az erőteljes kapura lövések és a hosszú, tért ölelő átadások, olyan játékos háziversenyeket rendezett, amelyek az ehhez szükséges képességeket javították. 1922-ben már tényleg csak egy hajszál választotta el őket a FTC-től, ám egyetlen vereségüket ezúttal is tőlük elszenvedve még be kellett érniük az ezüstéremmel. A két csapat messze jobb volt a másik háromnál, hiszen míg a Fradinak 21-6, a Kerületnek 24-7 volt az összesített gólkülönbsége, addig a harmadik helyen végzett MAC-nak már 9-15. A szezon ugyanakkor nem ért ezzel véget, mivel Komjádi rendhagyó módon, újabb újításként benevezte fiait az osztrák bajnokságba, ahol rövid kint tartózkodásuk alatt sorozatban verték a Hakoahot (14-1), a WAS-t (10-1) és az IWASC-t (11-0). Bár legerősebb ellenfelükkel, a már említett WAC-cal először 1-1-es döntetlent játszottak, a megismételt találkozón 6-2-re győztek, megszerezve ezzel az osztrák bajnoki címet.

Az 1923-as hazai bajnokság a VAC (Vívó és Atlétikai Club) csatlakozásával hatcsapatosra bővült, közülük mégis az FTC–Kerület vetélkedése húzta egyre magasabb szintre az egyetemleges magyar vízilabdát, ami a külföldi szerepléseik eredményein is meglátszott, és innentől kezdve a válogatottat éveken át szinte kizárólag e két klub játékosai alkották. Ekkorra érett be végleg Komjádi nevelőmunkája, mert együttese a bajnoki döntőnek minősülő, parázs összecsapáson 9-7-re felülmúlta a Ferencvárosi TC-t, és lett ezzel először magyar bajnok, bár a biztos elsőséghez a többi találkozóját is hoznia kellett. A bajnokcsapat névsora a következőképpen fest: Bory – Gáspár, Köves – Machán – Keserű I., Homonnai I., Sándor. Közülük Keserű Ferenc (Alajos bátyja) szintén az 1932-es olimpiai aranyérmes magyar csapat tagja lett. 1923-ig azonban még alig játszott mérkőzést a magyar vízipóló válogatott, 1912-től kereken húsz év alatt mindössze ötöt, és ezt a számot egy esztendő alatt sikerült is túlszárnyalni hat megrendezett találkozóval, amelyeken az igazi értékmérőt a németek felett aratott két győzelem jelentette.

1924-ben az FTC visszavágásra, a Kerület duplázásra készült, már hét együttes részvételével. A párharc alakulásába meglepetésre beleszólt, hogy a ferencvárosiak pontot vesztettek a MAC-cal szemben, ezért a kerületnek a döntetlen is elégséges lett volna a bajnoki címhez. Ám nem bíztak semmit a véletlenre, és mindenkit legyőzve, meggyőző, 52-5-ös összesített gólkülönbséggel védték meg elsőségüket. Júliusban a válogatott a szövetségi kapitánnyá kinevezett Komjádival, valamint a nyolc kerettagból négy kerület- és négy FTC-játékossal részt vett a párizsi olimpián, ahol ugyan a negyeddöntőben búcsúzott az aranyéremért folyó további küzdelmektől, az azt megelőző győzelem hatalmas lökést adott a honi vízilabdának. Az előző három olimpia aranyérmesét, Nagy-Britanniát sikerült búcsúztatniuk egy végletekig kiélezett, három hosszabbításos, kétórás, 7-6-al zárult küzdelemben. A mérkőzés a nyolc félidejével négy teljes mérkőzésnek felelt meg, így nem meglepő, hogy két nap múlva a végül ezüstérmes, friss belgáknak nem okozott gondot felülmúlni, leúszni, kipofozni a vízből a hullafáradt magyarokat (7-2). 

1925-ben a Ferencvárosi TC két szezon után visszavette a bajnoki címet, míg a III. kerület a Magyar Kupával vigasztalódhatott. A nyári túramérkőzéseken 18-ból 17 győzelmet arattak német, osztrák és holland csapatok felett, egyedül az amszterdami Het Y-tól szenvedtek egygólos vereséget. Az újfent az FTC–III. kerület játékosaiból összeállított válogatott a Császár Uszodában 7-2-re verte az olimpiai címvédő franciákat, majd hamarosan a második helyezett belgákat is. A sportág hazai népszerűsége innentől meredeken ívelt felfelé, de már Komjádi nélkül, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az új, sikereket hozó, modern stílus megteremtésében, amit hamarosan a többi ország is átvett, és ami a mai vízilabdázás alapja.

Komjádi folyamatosan kereste a fejlődés lehetőségét, bújta a fellelhető szakirodalmat és elleste a külföldi újításokat, amelyeket aztán próbált saját csapatai számára hasznosítani, tökéletesíteni. A szárazföldi erőnléti edzések, a légpassz és a légstop (azaz a levegőben való játék) bevezetése mind az ő nevéhez fűződik. Mindezek eredménye lett a magyaros stílus kialakulása, ami eltért az addigi, fizikumra, állóképességre építő állójátéktól, és a kombinatív, ötletes, mozgó vízilabdára helyezte át a hangsúlyt. Az új stílus és a versenyképes nemzeti csapat után következő lépésként egy, a válogatottnak méltó otthont adó versenyuszoda megteremtését tűzte ki célul. Ez lett a Margit-szigeti Nemzeti Sportuszoda 1930-ban. Immáron újra az MTK tagjaként, ugyanis Komjádi 1925 őszén, klubon belüli nézeteltérések miatt több játékosával együtt nyolc év után elhagyta a III. kerületi TVE-t és visszaigazolt nevelőegyesületébe. Komjádi és kerületünk vízilabdázásának története itt kettéválik.

1927–1929 között, majd 1932-ben Komjádi újból a válogatott szövetségi kapitánya lett, de közben is segítette a csapatot, amely 1926-tól 1938-ig az első öt Európa-bajnokságot megnyerte. Ő irányította az együttest az 1928-as amszterdami, ezüstéremmel végződött olimpián (itt a németek a döntő hosszabbításában még jobbnak bizonyultak), és négy évvel később Los Angelesben, Magyarország első vízilabda-aranyérmét hozó olimpiáján. A bajnok tízfős keretből ketten (Bródy György, Sárkány Miklós) aktuálisan is, míg öten (Barta [Berger] István, Homonnai [Hlavacsek] Márton, Keserű Alajos, Keserű Ferenc, Vértesy [Vrábel] József) korábban a III. kerületi TVE-ben játszottak. A sikerkapitány még kiélvezhette a győzelmet, új célként a fiatalok beépítését és az olimpiai címvédést jelölte ki, azonban magasvérnyomás- betegsége hirtelen haragúságával, illetve nagy munkabírásával párosulva azt eredményezte, hogy mindenki Komi bácsija 1933. március 4-én, nem sokkal negyvenegyedik születésnapja előtt az uszodában agyvérzést kapott, és másnap meghalt.

Komjádi távozása után a III. kerületi TVE vízipóló együttese a biztos alapokon tovább építkezve 1926-ban és 1927-ben további két bajnoki ezüstérmet szerzett a Ferencváros mögött, 1928-ban pedig még egyszer visszaelőzve őket – máig utoljára – megint aranyéremnek örülhetett. Az 1929–1937 közötti kilenc szezon során három második és négy harmadik hely jutott nekik osztályrészül a nyolc-kilenccsapatos magyar első osztályban, az egyeduralkodóvá váló Újpesti TE árnyékában. 1938-tól be kellett érniük az első osztály végével, és ugyan 1941-ben még egy ötödik hely összejött, ám 1942-ben a TVE vízilabdacsapata (a futballistákhoz hasonlóan) már III. kerületi Árpád SE néven egyesült az Óbudai Torna Egylettel (OTE), így lett belőlük Árpád MOVE Óbudai TE (ÁMOTE), és végeztek a nyolcadik pozícióban. Itt kell megemlíteni, hogy az OTE a ’20-as években rendszeres résztvevője volt a másodosztálynak, sőt, annak megnyerésével, 1928-ban (a TVE bajnoki évében) az élvonalban is elindulhatott, ahol bár utolsó helyen végzett, elmondható, hogy Óbudának ekkor két egyesülete is szerepelt a hazai legjobbak között. Egymás elleni bajnoki meccsük volt hazánkban az első, amit villanyfény mellett rendeztek meg.

1943-tól a háború utánig viszont semmilyen formában nem vettek részt óbudai csapatok a versenykiírásokban, erre 1948-ig várni kellett, amikor a III. kerületi TVE újraindult a másodosztályban, majd 1949-ben a MAFC gárdájának komplett átvételével az első osztályban. Sok köszönet nem származott a lehetőségből, mert hiába a bajnoki negyedik hely, 1950-re beolvasztották őket a frissen alapított Budapesti Honvédba, ezzel a III. kerületi TVE vízilabda szakosztálya hosszú időre megszűnt. Az újjáéledésre csupán 2015-ben került sor, miután a klub kellő anyagi forrásokat bevonva új uszodát tudott építtetni a Hévízi úti sporttelepen. A női együttes négy év másodosztály után, 2019-ben feljutott az OB I-be, ahol jelenleg a stabil középmezőnyhöz tartozik. Férfi vonalon még az ifjúsági korú csapatnál tartanak, ezért a száz évvel ezelőtti sikerek megismétlése egyelőre még nem lehet realitás, de nem szabad lemondani arról, hogy valamikor a jövőben újra valósággá válhat.