Ha Melis György életpályáján, személyiségén gondolkodunk, a gazdag tényanyag mellett végül megjelenik a paradoxon fogalma. Mintha mindig valami ellentétbe botlanánk, mindig más húzódna a dolgok mögött, mint amit az ember előrevetített vagy sejtett volna róla, de hát maga az életút is messze túlmutat a fantázián…
Az eldugott tanyavidéken született hetedik fiú útra kel, és tehetsége által még az országhatáron is jóval tovább jut: a milánói Scalában ő interpretálja először Bartók örökbecsű operájának A kékszakállú herceg várának címszerepét. Ki hitte volna? A szlovák anyanyelvű fiú lesz az egyetlen Kazinczy-díjas operaénekes… Gondolnánk? És azt, hogy Melis, a köztiszteletben álló, közszeretetnek örvendő személy valójában magányos farkas volt?
A Kossuth-díjas, háromszoros Liszt-díjas művészről, az Operaház örökös tagjáról Karczag Mártonnal, az Operaház Emléktárának vezetőjével beszélgettem.
Amikor a fotókkal gazdagon illusztrált tárlat készült, Melis lassan húsz éve nincs már színpadon. Felmerül a kérdés, hogy vajon mond-e még valamit, hivatkozási pont-e még ez a név például a mai harmincas generációnak.
„Érdekes kérdés” – mondja Karczag Márton. “A 2000-es évek elejéig Melis György még javában játszott, miközben kortársai közül már mindenki más „kihalt” körülötte. Addigra Ilosfalvy Róbert, Déry Gabriella, Komlóssy Erzsébet, László Margit lassan eltűnt a színpadról, ő maradt. Döbbenetes utolsó előadásokat őriz az operai emlékezet, amikor a nála 30-40 évvel fiatalabbakkal még mindig ő jött be mint Tiborc. Amikor a gyerekek, akik eljöttek a kötelező Bánk bán-előadásokra szenvedni és morajlással töltötték meg a nézőteret, a Tiborc-jeleneteknél egyszeriben elhallgattak. Kijött egy bácsi, akinek a hangja már nyilván nem az a hang volt, ami évtizedekkel korábban, sőt gyakorlatilag csak elmondta a megfelelő hangmagasságban a szöveget – a nagy énekes gesztusai azonban nem változtak, s míg semmi különlegeset nem csinált, totálisan rabul ejtett mindenkit. A titka teljességgel megfejthetetlen.”
A lehető legegyszerűbb körülmények között kezdte az életet: egy szarvasi parasztcsaládba született, a Csipkár-sorról származik, s miután az iskolában tanult csak meg magyarul, mert ötéves koráig csak szlovákul szólalt meg odahaza, a legszebben beszélő, egyetlen Kazinczy-díjas operaénekesünk vált belőle. Egy lelkész figyelt fel zenei affinitására a szarvasi Újtemplom kórusában – így folytathatott magasabb fokú tanulmányokat –, Budapesten azonban a Műegyetemen kezdte meg a felsőfokú képzést és csak azután felvételizett a Zeneakadémiára. Származása akkoriban príma káderlapot jelentett számára, így az egykori tanyasi gyerek akadály nélkül bekerülhetett az intézménybe. Nem kérdés persze, hogy a tehetsége volt az igazi kredit: kivételes muzikalitás párosult a gyönyörű hanggal, és gond nélkül jutott be az Operába is, ahol szerencsés módon a Tóth Aladár-féle művészgárda, valamint egy kifinomult és hozzáértő szakmai közeg várta ösztöndíjasként. Akkoriban a fiatalokra kiemelt figyelmet fordítottak, vigyáztak rájuk, kiegyenlítetten kapták a terhelést és mégis nagyon sokat énekeltek.
Händeltől Verdin át Bartókig hitelesen alakította megannyi szerző operakaraktereit, még az alkatától távol álló figurákat is. Énekesi kvalitása mellett humora és érzékenysége tette alkalmassá a legkülönfélébb szerepek interpretálására.
„Vissza kell utalnom erre a misztikumra: teljes titok volt a személyisége – mondja Karczag Márton –, és valószínűleg magának a művészetének is ez a titok volt a nyitja. Tökéletesen ösztönös művész volt, jó kottista, jó zenész, ráadásul jó társulati tag, aki a büfében is részt vett a közösségi életben, nem volt elzárkózó, mégsem lehetett róla tudni semmit. Sztorizgatni igen, a kollégákkal időzni igen, de megnyílni soha – mintha ezen az elven működött volna. Magányos farkas volt valójában, és nem tudni, volt-e mögötte mélyebb tartalom vagy csak az ösztön és a figurák, amelyekben élt, akik mögé egy teljes életet tudott elrejteni.”
„Az is rejtély maradt, hogy igényelte-e a műveltséget, nyelveket nem nagyon beszélt, de külföldön sokszor megfordult. Világkarriert, bár esélye lett volna rá, bizonyára azért nem futott be, mert nem is akart. Az 1960-as évekre a személye idehaza intézménnyé vált” – fogalmaz Karczag Márton. Hiába énekelték a szerepkörét mások is – például Bende Zsolt és Radnai György –, a Melis-jelenség egyedi volt, amire lehetett építeni. Ezért merték például odaadni Nabuccót egy „Figaro-hangú” művésznek. Tudták, hogy Melis megoldja és izgalmas Nabucco lesz. De A sevillai borbély Figaróját ugyanezzel az egyediséggel hozta, Almaviva grófjából (Figaro házassága) pedig a sokszáz éves arisztokrata család természetes nemessége áradt.
„Egy szerepet általában néhány érzelemből épít fel az ember – fejtegeti Márton –, a kérdés, hogy tudod-e közvetíteni. Melis azonban nemcsak azért volt ennek a mestere, mert Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv, a műfaj két rendező-ikonja megtanította őt kosztümöt viselni, hanem mert ezek az emberek átgyúrták őt a szerepekre. Pontosan tudták, hogy gyúrható, látták, hogy minden megvan benne, ami az operaszínpadra kell, dolgoztak vele és Melis nem állt ellen. Ebben az időszakban komoly műhelymunka zajlott az Operában, és ebben a műhelyben szenvedéllyel csiszolták még a legapróbb részleteket is. Nem beszélve arról, hogy az énekesek teljesen más attitűddel léteztek ebben a közegben. Az a generáció egészen más élményvilágból tudott meríteni, mint a mai, ha a Bohéméletben azt mondták, fázunk, akkor tudták, miről beszélnek. Ők még fáztak az életük során. Melisnél ezekre az alapokra épültek az egyéb kvalitások, például, hogy nagyon tudott a szavakkal játszani. A végeredményből fakadóan pedig rettentően lehetett őt szeretni a színpadon. Megnyerő személyiség volt, akit nem lehetett nem észrevenni. Imádni lehetett, a negatív szerepeiben pedig gyűlölni.”
A kollektív operai emlékezet szerint Melis György sokat tett a megbecsüléséért. Felkészülés és előadás tekintetében maximalista volt.
A színházért élt, a magánélet számára tökéletesen másodlagos volt. Az ő generációja még évi 80 előadást prezentált a színházban, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy hetente két-három alkalommal énekelt, de nem ugyanazt, mint ahogyan manapság összeáll a műsorrend, hanem különféléket, egy-két naponta mást. Ez azt jelenti, hogy az agyában az a 60-70 féle főszerep hibátlanul előhívható állapotban volt mindig, ami a beugrásra is alkalmassá tette. Bármelyik nap előállhatott egy váratlan fordulat, betegség, berekedés – ha valaki lemondta az esti előadást, akkor Melis ugrott. Nem volt még mobiltelefon, olykor vonalas sem, a beugróért küldtek egy taxit és vitték a színházba.
Elgondolkodtató és bizonyára reális feltevés, hogy Melis összes alakítása közül, akik még rendelkeznek személyes élményekkel róla, sokan mást és mást mondanának emlékezetesnek. Egyszerre volt hiteles Don Pasquale, Posa márki és Jago, Don Giovanni és Falstaff. Kékszakállú hercege újabb misztikum…
„Elképesztően érdekes, hogy valaki lírai baritonként megcsinálja a Kékszakállút, hogy Székely Mihály és Faragó András emblematikus, férfias interpretációja után Melissel érkezik egy sokkal puhább, titokzatosabb, megfoghatatlanabb, sértettebb bartóki figura. Ne felejtsük el, hogy a Kékszakállú akkoriban „nemzeti valuta” volt, nemcsak a művel turnézott rengeteget az Operaház társulata, de a szerepeket éneklő művészek ettől függetlenül is utaztak” – fejti ki Karczag Márton. A Székely Mihály–Palánkay Klára páros vitte nemzetközi porondra a zenedrámát, de Melis György idejében még mindig kuriózum volt, így 1971-től legalább húsz éven át maga is bejárhatta a fél világot a szereppel. Juditjai Szőnyi Olga, Kasza Katalin és Mészöly Katalin voltak.
Számtalanszor lépett színpadra Olaszországban, Angliában, Amerikában, Kanadában, Brazíliában és Ausztráliában. Külföldre látogatóba járt, otthona tulajdonképpen az Opera volt, Szarvast elhagyta, nyugalmat pedig Óbudán talált. Fákkal körülölelt Mátyás-hegyi házában öregedett meg, és ez az öregség talán megelégedettségben telt. Már pályája delelőjén számos díjjal jutalmazták: 1962-ben Kossuth-díjat kapott, a Liszt Ferenc-díjat három alkalommal is odaítélték neki, 1959-ben érdemes, majd 1967-ben kiváló művész lett, 1989-től a Magyar Állami Operaház örökös tagja. Óbuda-Békásmegyer díszpolgárai közé is beválasztották, 2003-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Csillagos Középkeresztjét. Ő maga a legszebb, legtisztább magyar kiejtésű énekesek elismerésére alapította saját díját, a Melis György-emlékplakettet 1988-ban.
Siker és magány… Hogy meglelte-e ebben a teljességet a korszakos bariton? Nem tudjuk.
(A nyitóképen a Magyar Rádió 1-es stúdiója, középen Melis György és Házy Erzsébet operaénekesek – 1964.)
