Egy játékra kérem meg. Mondjon öt olyan szót, amelyek elsőre eszébe jutnak akkor, ha kimondom azt, hogy Óbuda.
Kamaszkor, piac, buszforduló, bolyongás, Kolosy tér.
A Vígszínházban nagy sikerrel játssza Nemecsek Ernő szerepét A Pál utcai fiúk előadásban. Óbudán volt-e olyan hely, ahol kamaszkorában grundozott, bandázott?
Nekem Óbuda a Kolosy tér, ott nőttem fel. A grundunk a Kolozsvári Tamás utcai sport- és focipálya volt. Az én kamaszkorom még az az időszak volt, amikor tárcsázós internet volt, és 160 karakteres SMS-ekkel és „offline” kommunikáltunk, walkmanen hallgattuk a zenét. Rajongtam azért a korszakért, nagyon sokat nosztalgiázom.
A szülei hivatása kapcsán, őket kísérve gyermekkorában nagyon sokat tartózkodott a Miklós utcai hajléktalanszállón. Hogyan hatott a gyermeki lelkére, hogyan befolyásolta a gondolkodását az, amikor nap mint nap találkozott az élet nehezebb és akár sötétebb részeivel?
Örökbe fogadott bátyánk mozgássérült cigányfiú, és a szüleink a Miklós utcai hajléktalanszállón dolgoztak, amikor megszülettünk. Nem úgy történt tehát, hogy hirtelen találkoztunk egy számunkra ismeretlen világgal, hanem beleszülettünk. Az a közeg számunkra természetes volt. Az ott lakó embereknek valóban nehéz vagy sokszor sötét volt a múltjuk, és volt valamilyen feldolgozhatatlan tragédiájuk, de tőlük – mi gyerekek – csak kedvességet és szeretet kaptunk.
Otthon nem volt tévénk, a szállón tévéztünk. Nagyon szerettük az ottani párizsis kenyeret és a cukros teát. Inkább pozitív élmény és áldás volt nekünk, mert sok mindent láthattunk az életből, és emiatt koraérettek voltunk az osztálytársainkhoz képest. A színházat a korai élményeim miatt is csinálom, azokból is táplálkozom, mivel már gyerekként összetettebben láthattam azt, hogy mit jelent az emberi sors. A Miklós utcai hajléktalanszállóban tapasztaltak nagyon meghatározóak az életemben.
Berobbant az elmúlt pár évben egy színész- és rendező generáció, amely felfrissítette a magyar színházi életet. Gondolok itt több színház fiatal művészére, vagy az ön és ifj. Vidnyánszky Attila által létrehozott Sztalker Csoportra, mely bátorságot, újító erőt sugároz. Hogyan látja ezt belülről?
Nem akarjuk magunkat elhelyezni a színházi világban. Nincs számunkra mihez képest. Nem akarunk új hullámot hozni. Az alattunk lévő és a saját generációnkat szeretnénk rávezetni olyan típusú életlátásra, amiben az ember az érzelmeivel legalább annyit próbál felfogni, mint az értelmével. A mindennapokban ezt nagyon nehéz átadni, de ha a néző a színházban megéli a katarzist, akkor egészen másképp ért meg dolgokat, mint addig. Ezt missziónknak tekintjük, és úgy gondoljuk, hogy a színházban művészi szertartás keretében létre tudjuk hozni.
A kortárs színházi megközelítésben van egy dokumentarista, a visszás dolgokat feltáró vonal – amelyre természetesen nagyon nagy szükség van –, de nem ad feloldást, hanem benne hagyja nézőt a negatív érzésben. Hogyan látja a katarzis szerepét a mai színházban?
Nem mindegy, hogy hol alkot az ember. Én egy olyan országban élek, amelyik a világ egyik legszebb, legösszetettebb és legrégibb kultúrájával rendelkezik. A magyar az egyik legtöbb szót használó, gyönyörű irodalmi nyelv. Kilencmillió embernek a kultúra a megélhetésért küzdő mindennapokat jelenti, nem a színházat, tehát ebből az ellentmondásos helyzetből indul ki ma egy művész Magyarországon. Én is azt látom, hogy nagyon sok olyan színházi produkció van, amelyik nem akar megoldást kínálni, még csak jó kérdést sem akar feltenni. A munkáimban mindig az a kiindulási alap, hogy ma Magyarországon sok éhező és analfabéta gyerek él. Nekünk olyan erős színházat kell csinálnunk, amellyel legalizálni tudjuk a munkánkat.
Ez egy kicsit önmentés is, de őszintén azt tudom mondani, hogy igyekszünk valamilyen közvetítő szerepet játszani. Meg kell vizsgálnunk, hogy kinél hol tudunk betalálni. A felső tízezret nekünk lelepleznünk kell, és a saját magaskultúránkat kell lepleznünk önmagunk előtt. Mi alapvetően nem vagyunk „jó” emberek, nem vagyunk messiások, szó sincs erről. A saját bűneinkkel és gyarlóságainkkal átitatva kell valahogy ezt az egészet prezentálni. Szokták azokat a kifejezéseket használni, hogy a remény színháza vagy költői színház. Manapság inkább leköpik ezeket a szavakat, miközben szerintem nagy igazság van bennük.
Beszéltem olyan színházi szakemberrel, aki az érzelmek megmutatását és a katarzist érzelgőségnek nevezte.
Jó szó, hogy szakember. A katarzisnál mélyen érzelmi dologról van szó. Sokáig azt hittem, hogy a miénk egy olyan szakma, amiben az ember fejlődik. Azt mondta a mesterem, Marton László tanár úr, hogy a színházban minden egyes anyagot elölről, az emberségem közepéből kell kezdenem. Az alapkiindulás az, hogy mi emberek vagyunk, és nem színészek a pillanatnyi önismeretünk állapotával együtt. Visszatérve a remény színházának kérdéséhez: én hívő ember vagyok, és nem akarok senkit beszervezni, téríteni, nagydobra verni a hitemet, de attól az még számomra központi dolog. Nehéz elmagyarázni a remény színházát annak, aki nem élte át azt, hogy miért ad reményt Krisztus a kereszten. A krisztusi tanítást szerintem a legegyszerűbb emberi nyelven kell közvetítetni.
A Mondjad, Atikám! című monodrámájában József Attila életét is a krisztusi stációkra fűzte fel.
A József Attila-estemet úgy élem meg minden alkalommal, mint egy gyónást, vagy mint lelki tisztulást, miközben a közönség szinte csak bűnöket lát. Szeretni akarással, szeretetéhséggel és szeretetvággyal szembesülhetnek József Attila életén keresztül a nézők.
A verseiben József Attilával való lelki összekapcsolódása érezhető.
Gyakran találkozom azzal, hogy akik sokat olvasnak József Attilát, Pilinszkyt, Dosztojevszkijt, egyúttal hívők és istenkeresők. Nagy hatással van rám József Attila, fejből tudom vagy 150 versét. Nem ismétlem a szavait, de amikor verset írok, óhatatlan, hogy megjelenik a hangulata a sorokban.
Ha József Attila, akkor nem nagy asszociációs ugrás Latinovits Zoltán, akinek a Fő téren látható szobra, mely az óbudaiság egyik fő szimbólumát, Krúdy Szindbádját idézi meg. Mit jelent az ön számára a színészóriás munkássága, hogyan kötődik hozzá?
Latinovits Zoltánhoz az első kötödésem az ő istenkeresése, mely nála is folyamatos önmarcangolásban jelentkezett. Az az ideális helyzet számomra az istenkeresésben, hogy művészként a siker számomra nem cél, hanem sokkal inkább a lelki tisztulás és a világ mélyebb megértése.
Az istenkeresésem folyamatában – hozzá hasonlóan – én is beleestem abba a hibába, hogy sokat beszéltem róla, de a gyakorlatban eltávolodom tőle. Sok olyan dolgot mondtam, amit nem tudtam megtenni. Igyekszem rajtakapni magam ezeken a dolgokon. Latinovits Zoltán teljesen más színészi karakter, mint én, és természetesen nem is akarom magamat hozzá mérni. Nem véletlenül hívták színészkirálynak. Viszont jó érzés, hogy sok szálon párhuzamosan alakult a pályánk. Latinovits Zoltán az Egyetemi Színpadon szerette meg a színészetet. Nem végzett színművészetit, építészmérnök volt. Leveleket írt a vidéki színházaknak, hogy szívesen statisztálna, és csak Debrecenből kapott választ azzal, hogy statisztaszerepekre leszerződtetik egy évre. Én a Nemzetiben szerettem volna kezdeni a gyakorlatomat, de akkor már oda volt csatolva a kaposvári egyetem színészkara. Id. Vidnyánszky Attila javasolta, hogy menjek le Debrecenbe. Így is tettem, ahol én is kicsi szerepeket kaptam az első évben. Pár mondatért naponta órákat vonatoztam, de olyan hangulat alakult ki körülöttem, hogy a következő évben megkaptam Rómeó szerepét. Latinovits a kis feladatok után a második évében szinten a Rómeót játszhatta, és amikor lement Debrecenbe a Vígszínház akkor igazgatója, Várkonyi Zoltán megnézni őt, elhívta a Vígszínházba. Hasonló módon hívott a Vígbe Marton László azzal, hogy játsszam el Nemecsek Ernőt A Pál utcai fiúkban. Így lettem Vígszínházas. Megkaptam a 202-es öltözőt. Később kiderült, hogy mind a szoba, mind az öltözőasztal korábban Latinovitsé volt. A színházról is nagyon hasonlóan gondolkodunk, de Latinovits teljesen más jellem, és soha nem volt bennem semmiféle utánzás és hasonlítás vele kapcsolatban, de az embernek mindig erőt ad, ha találkozik az életében példaképe állomásaival.
Mi inspirálta a színészetre?
Az előzmény az, hogy viszonylag hosszan váltak a szüleim. 11. és 18. éveim közé esett az az időszak, amikor otthon nem kellet semmiben megfelelni, azt csinálhattam, amit akartam. 13 éves koromtól kezdve a felnőttek életét éltem.
Bűnt bűnre halmoztam, miközben tanár, pszichológus vagy szociális munkás akartam lenni. Még pap is, a szerelmi csalódások miatt, és mert tetszett a teológia. Elmentem egy előadásra, pont a Pesti Színházba, ahol az Ünnep című darab ment Eszenyi Enikő rendezésében. Kamarás Iván beszélt éppen a színpadon, amikor az egyik pillanatban beugrott, hogy a színészetben mind megvan az, ami lenni akarok. A pap, a tanár, a pszichológus, a szociális munkás valahol találkozik abban az energiában, amit ott és akkor éreztem. Felvettek a Színművészetire, amely nekem olyan volt az elején, mint a katonaság. Sikertelen voltam, nem láttam, hogyan lehet jól csinálni a színészetet. Mi az, hogy természetesség? Aztán a debreceni Rómeó szerepben a négyévnyi tanulás hirtelen összeállt, és azóta mindenféle görcs nélkül tudok jelen lenni a színpadon.
A szerepeiben – Miskin herceg, József Attila, Nemecsek stb. – nagyon komolyan odarakja a lelkét a színpadra. Ez „sokba van”? Hogyan éli meg?
Van két-három olyan tragédia az életemben – és annak leszármazásai –, amikből tudok dolgozni. Ezeket újra élem a szerepeimben. József Attila alakja nagyon különös számomra, mert nem volt nehéz magamra írnom. Egészen a szanatóriumba kerüléséig le tudtam képezni a saját magam lelkére, és csak onnantól kezdve kellett „játszanom”. A darab nagyobb részében a közönség hallja a megírt szöveget, de én a saját életemet mondom, mesélem. Az egész olyan, mint egy gyónás, ami nagyon felszabadító. Úgy gondolom, hogy minden szerepben ez a feladat. Nekem más az esztétikám azokkal a színészi véleményekkel szemben, akik azt nyilatkozzák, hogy ők csak agyból játszanak. Legtöbben azt a szakzsargont mondják, hogy „Ne én sírjak, hanem a néző”.
Az, hogy bátor a lelki átélésben, összefügg a színészi tanulmányaival, esetleg valamilyen módszerrel?
Igen. Sztanyiszlavszkijtól ered az átélés iskolája. Színészként akkor érzem jól magam, ha az átélés megtörténik. Ez a Marton-iskola is. Ahhoz, hogy meg tudjuk szólítani a saját és az alattunk lévő generációkat, a lelkünket teljesen meztelenre kell vetkőztetnünk. A végletes őszinteségig kell eljutnunk ahhoz, hogy értse a közönség azt, hogy számunkra tétje van a színészi játéknak.
Van az óbudai Duna-parton egy sétány, amely Hamvas Béla nevét viseli. Úgy tudom, hogy az ön számára nagyon inspirálóak az ő írásai, gondolatai, élete.
Így van. Januárban volt egy Hamvas Béla Emléknap a Műcsarnokban. Miközben arra készültem, azt fogalmaztam meg magamnak, hogy rengeteg példaképem van, akiktől tanulok, sokszor a hibáikból. Hamvas Béla viszont nem példakép, hanem cél. Egész életében a háttérben létezés, a saját magát nem komolyan vevése jellemezte a legnagyobb tudás mellett. Ez végtelenül szimpatikus dolog számomra. Kíváncsi lettem volna viszont, hogy a pillanatnak élés művészi fokát, a természettel és a más emberekkel való egybeolvadást hogyan tudta volna átadni akkor, ha vannak gyermekei. Erre mondta azt egy barátom, hogy fogjam fel ezt úgy, hogy mi voltunk, vagyunk a gyermekei. Öt éve olvastam a Titkos jegyzőkönyvet, az volt az első Hamvas Béla-olvasmányom. Napokon át remegett a testem, dadogtam a színpadon, mert akkora hatással volt rám az ő bölcsessége.
Egyre több fiatal látogatja a Vígszínházat. Valószínűleg nem mennének ilyen sokan a Pesti Színházba Dosztojevszkijre, ha nem népszerű fiatal művészek csinálnák azt az előadást. Ez koncepció Eszenyi Enikő részéről?
A színházi munka terén ifj. Vidnyánszky Attilával kettesben képzeljük el a következő hatvan évet. Eszenyi Enikő érzi azt, hogy nekünk kell a szellemiségünkhöz egy hely, egy csapat. Amíg sikerünk van, és nem nyúlunk nagyon mellé, addig teret ad nekünk, és hagy minket dolgozni minimális megalkuvásokkal. Ha holnap azt mondanák nekünk Attilával, hogy nincs Vígszínház, akkor biztos, hogy valamelyikünk pincéjében kezdenénk el dolgozni.
Ez egy nagyon hálás helyzet. Úgy megyek fel Nemecsekként a színpadra, hogy egy perce még Latinovits asztalánál ültem, ahonnan felemelő energiát viszek magammal.
Min dolgoznak jelenleg ifj. Vidnyánszky Attilával?
Szeretnénk a Sztalker Csoporttal egy folkzenés vonalat elindítani, új típusú táncházat létrehozni. Mi kimaradtunk annak a hangulatából, miközben Berecz István barátunk miatt nagyon sok népzenével és néptánccal találkozunk. El akarunk indítani egy olyan előadássorozatot, amely visszanyúl a balladisztikus művekhez, Bartókhoz, Kodályhoz, de dramaturgiailag, szövegben friss és mai lesz. Ezek az előadások nem tapssal végződnének, hanem táncházzal. Ez az álmunk, ezen dolgozunk. Emellett pedig egy zenés darabbal készülünk a Vígszínház nagyszínpadára. Rajongunk a zenéért, de nem érezzük magunkénak a musical hagyományait. Megpróbáljuk újrafogalmazni a zenés színházat, amelyben csak akkor kezdenek el énekelni a színészek, amikor már olyan szélsőséges állapot alakul ki a színpadon, hogy nem lehet másképp kifejezni a mondanivalót. Funkciójuk lenne tehát az énekbetéteknek.
Közös munkáikban erősen jelen van az összművészet: élőzene, mozgás, tánc, fény és videotechnika.
Mi alkotócsoportban dolgozunk, és azt nagyon komolyan vesszük. Attilának eszméletlen érzéke van a hatáshoz, ahhoz, hogy jól működjön a színpad, én pedig ki tudom azt egészíteni a szöveggel, amelyben pontosan tudom, hogy ő mit akar.
Ha nagy ritkán külön dolgozunk – ez öt munkából egy –, akkor látom az ő rendezésein, hogy mi hiányzik. Én pedig a saját anyagomon érzem, hogy túl szövegközpontú lett, és nem tudtam hozzátenni azt a hatásmechanizmust, amit ő egyébként tud. Miközben csak Attiláról beszélek, itt vannak a fantasztikus színészkollégák és Kovács Adrián mint zeneszerző, valamint a húgom mint jelmez- és díszlettervező.
A Kaszásdűlői Kulturális Központ Barabás Éva vezette ArcMás beszélgetős programjában meglepetés vendége volt a húga, Vecsei Kinga Réta. Az Ön útja mentén került be a színházi világba?
Pont mi ketten nem voltunk túl jó tesók. A testvérek között én voltam a lazább „apuka”, ő pedig a szigorúbb „anyuka”. Az anyukaság mindig vonzotta, és kiskorától nagyon értett a ruhákhoz, a divathoz, a stílushoz. Textiltervezőként végzett a MOME-n. Elkezdtük elhívni, hogy dolgozzon az előadásainkban, és ő lett a jelmez- és látványtervezőnk. Nagyon szorgalmas, precíz és ügyel a részletekre. Kinga eltalálja az anyagokat, a színeket. A jelmezekkel is így van. Elképzelni sem tudom, hogy mit csinálna, ha nem ezt.
Úgy tudom, folyamatosan ír. Van valami aktuális, amin most dolgozik?
Mindig írok, és egyszerre több dolgot. A Trip Hajón lesz egy produkció, amelyben színész és dramaturg is vagyok. Ilf és Petrov 12 szék című regényéből csinálunk koncertszínházat. Nagyon szeretnék egy új monodrámát írni. „Pilinszky 100” lesz jövőre – nagyon izgatja a fantáziámat az, hogyan lehet mindenféle technika nélkül jól színpadra vinni Pilinszkyt. Az Utas és Holdvilág regényből is izgat egy monodráma elkészítése. Azt gondolom, hogy a kamaszok számára az egyik legaktuálisabb könyv Szerb Antal regénye.
A könyvautomatás, zsebkönyves projektjük, a Poket keretében meg is jelent Szerb Antal Utas és Holdvilág című regénye.
Az volt az első. A Poket automatás projektnek az a missziója, hogy olyan zsebkönyveket jutassunk el a fiatalokhoz, amelyek nem tantervi szempontból, hanem szerintünk „tényleg” kötelezőek. Grecsó Krisztián és mi, a Sztalker Csoport tagjai ezeket a könyveket adnánk a gyerekeink kezébe, mert szerintünk nem szabad kihagyniuk.
A Poket projekt sikerességét az is jelzi, hogy a Highlights of Hungary közönségszavazásának első helyét érdemelte ki. Kik döntik el, hogy melyik lesz a következő kiadásra kerülő zsebkönyv?
Kezdetben Grecsó Krisztiánnal ketten döntöttük el, de most már olyan nagy a Poket közösség, hogy őket kérdezzük meg. Minden hónapban van találkozó. A legutóbbin kiraktunk egy dobozt, és abba beledobhatták a részvevők, hogy szerintük melyik könyv legyen a következő. Kiderült, hogy melyik két szerzőt szeretnék, a következő két kiadvány már így alakult ki, viszont ez még maradjon titok.
A kamaszkor szóra megkaptuk a választ. Piac?
A Kolosy téri. Mindennap elmentünk mellette vagy bementünk. A hangulata…
Buszforduló?
A templom melletti buszforduló volt első szerelmem helyszíne. Felszálltunk a buszra a szerelmemmel, és mentünk egy kört.
Bolyongás?
Imádtam különösebb cél nélkül bolyongani Óbuda utcáin. Bemenni presszókba, kocsmákba, beszélgetni az ottani emberekkel. Nem az ivás, hanem a hangulat és az emberek miatt tértem be. Most is nagyon szeretek bolyongani. Ha úgy alakul az időbeosztásom, hogy véletlenül van két-három szabad órám, akkor az egyik kedvenc programom az, hogy a színház környékről elindulva bolyongok, és betérek valahova. Nagyon szeretem.
