Szabó Lászlóval, egy tapasztalt méhésszel, a Budapesti Méhész Egyesület nyugalmazott titkárával beszélgettem, aki méhcsaládjaival együtt az óbudai Táborhegyen él.
Hogyan kezdett el méhészkedni?
Leányfalun volt egy jó hírű úriember, akitől édesapám 1941-ben kapott egy rajt, és elkezdett vele dolgozni. Ő hentes és mészáros volt, tehát újdonság volt számára. Lassan gyarapodott a családszám, akkoriban úgynevezett fél mézteres rakodó kaptárakat lehetett kapni, amivel nagyon sok probléma és küszködés volt. Amikor egy fél kannányi méze volt a családnak, akkor már nagyon boldogok voltunk, hogy micsoda méztermésünk volt. Mikor a bátyámmal és az öcsémmel nagyobbak lettünk, akkor mi is elkezdtünk méhészkedni. Én 1953-ban, 10 évesen. Nyáron kertészetekben dolgoztam, jeget hordtam a jégveremből, és az összekuporgatott pénzemből vettem egy pár kaptárt. Ebben az időben a méhészeti életben nagy pezsdülés volt, az állam is támogatta ezt a tevékenységet, különböző szövetkezetek jöttek létre. Kaptam az édesapámtól egy családot azzal, hogy amit ebből kitermelek, az az enyém. Ezzel ő persze segítséget is kapott, mert akkor már 15-20 családja volt. Volt, amelyik kaptárostul 50-60 kilós volt. Ekkor már vándoroltunk egy Csepel teherautóval, mert ha azon a területen, ahol a méhek élnek, nincs élelem, éppen nem virágzik semmi, akkor olyan helyre kell vinni őket, ahol vannak ilyen virágzó növények. Később az édesapám testvére és az én testvérem is elkezdett méhészkedni. Amikor az egész család méhészkedett, mind a négyen, akkor három teherautónyi állománnyal tudtunk vándorolni. Egymásnak segítve a munkaerő kérdését is megoldottuk. Amikor a rendszerváltás környékén megszűnt a munkahelyem – az eredeti szakmám szerint villamosmérnök vagyok, rádiófejlesztésekkel foglalkoztam, találmányokat szabadalmaztattam –, úgy döntöttem, hogy a méhészetből fogok megélni. Szakmailag komolyan elkezdtem képezni magam, elmélyedtem a szakirodalomban, kiállításokra és előadásokra jártam.
Egyik évben nagyon jól fejlődtek a családok, még a fát is el fogják hordani! – mondta apám. Másnap láttuk, hogy nagy baj van, lepermetezték a méheinket.
Honnan tudta, hogyan kell méhészkedni? Hogy lehetett akkoriban megtanulni?
A méhészetnek nagyon jó a szakirodalma. Angliában van egy külön könyvtár is a méhészeti szakkönyveknek. A méhészeti tevékenységet általában írástudók végezték: papok, lelkészek, főurak. Nagyon sok újítás papoktól származott, például egy lengyel pap készített először olyan kaptárt, amelyben a keretek kivehetők voltak. Ugyan volt szakirodalom, de nem volt elérhető az egyszerű méhészek számára. 1953-ban indította el Örösi Pál Zoltán a Méhészet című lapot, ami nagy áttörés volt. Ennek hatására egyre inkább a nagyboconádi fekvőkaptár kezdett elterjedni.
Mivel bátorítaná a kezdő méhészeket?
A méz már sokezer éve is az emberiséghez hozzátartozott. Ezért régen a méh egy mélyen tisztelt állat volt, nagy becsülete volt. Manapság inkább termelőeszközként tekintenek rá. Nem tudom elfogadni, ha egy méhészt csak a profit érdekli. Szükség van olyan fiatal méhészekre, akik nem így gondolkodnak. A mi időnkben a méh az ember számára Isten által adott eszköz és áldás volt. A méhek hasznossága többrétű, mert egyrészt hozzák a mézet, amit ők nektárból állítanak elő a saját enzimeik segítségével és sűrítéssel. Másrészt egy méh egy óra alatt többszáz köbméter levegőt képes cirkuláltatni. Fantasztikus az is, hogy milyen mennyiségű vizet képesek behordani a kaptárba egy év alatt. Egy átlagos évben 50 kiló mézet és 70-80 kiló virágport hordanak be, ami az utódok nevelése miatt fontos.
A méhek gazdasági tevékenységének csak töredéke a méz termelése, ennek körülbelül nyolc-tízszerese az, amit a mezőgazdaságban beporzással hajtanak végre. Az Egyesült Államokban a méhészek jövedelme főleg ebből a beporzást kompenzáló díjból áll. Bizonyos növények, például a mandula akkora területen terem, amit a környéken tartózkodó méhek nem tudnának beporozni, ezért méhészeknek kell odaszállítaniuk a családjaikat. Sajnos ennek az is a következménye, hogy a permetezés következtében sok méh elpusztul, amivel számol is a méhész. Kínában már akkora a probléma, hogy a méhek kipusztulása miatt az emberek ecsettel porozzák be a növényeket. Nagyon különleges teremtés a méh, mert nagyon rövid ideig él, nyári időszakban, amikor nagy a fizikai terhelésük, 5-6 hétig élnek csupán. Nem csak a mézgyűjtés, de az utódok nevelése is nagyon igénybe veszi őket, mert a saját szervezetük energiaforrásait élik fel hozzá. Ugyanakkor a téli időszakban 5-6 hónapig is élnek, de ehhez a szervezetük is teljesen átalakul. A méhészkedés egy olyan tevékenység, ami által olyan értéket mentünk, ami amúgy teljesen elveszne. Ezenkívül olyan konstruktív tevékenység, ami az ember kreativitását igényli és frissen tartja az elméjét.
Mit szeret a legjobban a méhészkedésben?
Elbűvölik az embert. Méhek mellett lenni, tanulmányozni az életüket, gyönyörködni bennük egy különleges élmény, ez adja a méhészet szépségét. Persze jó, ha mellette meg tudunk élni belőle, és különböző színű, illatú, zamatú mézeket tudunk pergetni. Számomra nagyobb érték, élmény az életük szemlélése. 69 éve csinálom ezt, és még ma is Isten áldásának tekintem. Én vallásos ember vagyok, a fő olvasmányom a Biblia. A méhekben is Isten teremtő erejét lehet megtapasztalni: Isten hatalmát, szeretetét, bölcsességét tapasztalom, és azt a csodálatos működést, amit a méhekbe teremtett. A méhanya többszáz feromonjával irányítja a méhcsaládot. Ott nem demokrácia van, hanem teokrácia, az Isten által megteremtett rendszer működik. Minden év más. Minden évnek más az időjárása, más a növények virágzása, de a gépezetben a méhek nagyon fontos szerepet játszanak. Isten komplex világot teremtett, és ennek fontos részei a méhek. Azt hiszem, Einsteinnek tulajdonítják azt a gondolatot, hogy ha a méhek kilpusztulnak, az emberiségnek csak néhány éve marad hátra.
Mi volt a legnagyobb nehézség, amit tapasztalt ezalatt az idő alatt?
Néhány éve olyan mértékű atkafertőzés szabadult el a méhészetemben, hogy az összes családom elpusztult. Manapság a méhekre a legnagyobb veszélyt a varroa atka és az általuk terjesztett vírusok jelentik. Hatalmas probléma a klímaváltozás, ráadásul ez a két tényező össze is függ. Hatalmas probléma a mezőgazdaságban használt vegyszerek kártétele és problémát jelent, hogy a nagyon kis és a nagyon nagy méhészetek érdekei közel sem azonosak.
Hogyan került Óbudára, milyen itt méhészkedni?
A feleségem lakott a környéken. 1982-ben építettem fel ezt a házat. Utána már itt is próbálkoztam, idehoztam 3-4 családot, és meglepve tapasztaltam, hogy tökéletes, folyamatos méhlegelő van itt. Budapesten a 10 emeletes házak között rengeteg parkban lévő fa van, néhány méhészeti szempontból is értékes. Érdekes volt, hogy amikor az első tavaszi napon kirepülnek a méhek, már akkor virágporral térnek vissza. Tudniillik a házak között megszorul a meleg és az ott lévő fák hamarabb kezdenek el virágozni. A kertekben rengeteg gyümölcsfa van. Az első a mandula, egyszer, egy olyan évben, amikor megfelelő volt az időjárás, még mandulamézem is volt. Nagyon jó minőségű és nagy mennyiségű virágport képesek hordani a tölgyről. Még az akác virágzása előtt nagyon jól mézelő fa a virágos kőris és a vadgesztenye. Ezt onnan tudom, hogy vöröses-barnás színű virágport hordanak róla. Mások elvándorolnak, én meg anélkül, hogy kimozdultam volna, folyamatos hordásom volt.
Az akác eléggé fagyérzékeny, de arról is tudok pergetni. Egy hétre rá kezdődik a bálványfa. Az elszórtan jelenlévő körülbelül száz bálványfa óriási mennyiséget ad. Igaz, a virágzása néha összecsúszik a hárssal. A somkóró is remekül mézel. A vadon lévő lucerna rendkívül büdös, de finom mézet ad. A szolidágó, ezüstfű vagy olajfának kellemes bódító illata van. Jól mézel a japánakác, az íze pontosan megegyezik az akácéval, igaz kicsit sötétebb. De ehhez szükséges a 35-38 fokos huzamosabb ideig tartó meleg. Három helyen voltak méheim, de ez a legjobb terület a méhészkedésre. Ez a sokféleség vidéken nem jellemző. Egyik pergetést követi a másik. Volt olyan év, amikor nyolc különböző fajta mézet pergettem. Itt, a harmadik kerületben helyi adottság, hogy így, ilyen sorrendben követik egymást a virgázások. Szerintem nem reménytelen Budapesten méheket tartani.
Az utóbbi időben a városvezetés rájött a méhek fontosságára, és kísérletet tett a méhek városi életének könnyebbé tételére. Ennek ellenére kezdő méhészként folyamatosan a hatóságok ellenállásába ütközöm. Mit gondol erről?
Szerintem ez elsősorban politikai kommunikációs ügy. Nem igazán a méhekről és még kevésbé a méhészekről szól. A városi rét mint méhlegelő szép gondolat, de a méheknek a nyári időszakban folyamatos táplálékra van szükségük, ezt ezek a területek nem látják el. Inkább jól mézelő fákat kellene telepíteni, vagy legalábbis nem kivágni őket. Ilyenek a bálványfa, a vadgesztenye, a hárs, az akác, a japánakác, a somkóró és a kőris.
A méheknek ezenkívül vízre is szükségük van. Illetve a 70-es években Magyarországon is megjelent a varroa atka, ami hatalmas problémát jelent. Ezt az atkát Koreából hurcolták be, valószínűleg egzotikus gyümölcsimporttal. A Koreában őshonos méhek képesek védekezni ellenük, de a nálunk élő krajnai méhek (apis mellifera carnica) nem, mindenképpen szükség van a méhész beavatkozására, különben az egész terület elfertőződhet, egyéb betegségekről nem is beszélve. Tehát ezt kontrollálatlanul hagyva a hatóságok által telepített méhlegelő nemcsak hogy nem éri el a célját, de még a meglévő méhészetekre is veszélyes lehet. Ezzel együtt ezek a területek segíthetnek egyéb beporzókon, poszméheken.
Az elutasítás okaként én főleg azzal találkozom, hogy tartanak a konfliktusoktól.
Nagy a tudatlanság, aminek következtében az emberek félnek a méhektől. A méhek nem vadak, nem olyanok mint a darazsak. Csak bizonyos helyzetben okoznak kellemetlenséget, például ha elállják a röpülési útjaikat. De képzeljük ezt el saját szemszögünkből. Egy 70-80 kilós ember a testsúlyának a felét-háromnegyed részét hordja a hátán egy zsákban, nagy sebességgel, mondjuk 20 km/órával közlekedik. Bizonyára nem fog örülni annak, ha valami az útját állja, mert nyilván nem tud megállni. Ugyanez van a méheknél is. Ezen kívül egy-két nap van egy évben, bizonyos növények virágzásakor, amikor a méhek agresszívebbek. A repce virágzásakor bizonyítottan, de én úgy veszem észre, a körte virágzásakor is. A méhszúrás sokkal kevésbé okoz az emberben dagadást és fájdalmat, mint a darázsé.
Alá tudja támasztani hogy a méhméregnek vannak pozitív hatásai is?
Mondják, hogy reuma ellen jó. Édesapám 94 éves koráig méhészkedett és borzalmasan reumás volt. A méhméreg összetétele és hatása nem igazán lett kutatva. Biztos hogy valami hatása van. Az tény, hogy fokozza a nyirokmirigyek tevékenységét, vérbőséget okoz és a szívritmusra is hatással van. Fontos, hogy ne hergeljük a méheket szúrásra, mert míg nekünk csak kellemetlenség, nekik végzetes. Ráadásul, ha egy méh kiengedi a mérgét, a többi megérzi ezt és a segítségére siet. Ezért fontos a védőruha használata. Védőfelszerelés nélkül méhészkedni nem bátorság, hanem felelőtlenség.
Hogyan hat a klímaváltozás a méhekre?
Ez egy nagyon bonyolult kérdés, mert rengeteg aspektusa van. Ha csak egyet kell kiemelni, azt mondanám, hogy nagy probléma, hogy télen gyakran megy fel olyan magasra a hőmérséklet, hogy a méhek kirepülhetnek a kaptárból. A méhek télen nem “alszanak”. Egy úgynevezett telelőfürtben, egymást melegítve, életfunkcióikat a minmálisra csökkentve vészelik át a telet. Ekkor a kaptárban annyi méz van, ami pont elegendő tavaszig, az első nektáradó növények virágzásáig. Amikor télen annyira meleg van, hogy kirepülnek, a telelőfürt felbomlik, elkezdik fokozottan felélni a téli mézkészletüket. De amikor kirepülnek a csalogató napsugarak hatására, kinn már nincs elég meleg, ezért ledermednek, megfagynak, elpusztulnak. Ha még elég meleg is lenne, akkor sem találnának élelmet.
