Komolyan azt terjesztette kisiskolásként, hogy magáé a Kiscelli kastély?

Az 1880-as évek végén Ópapa kaszárnyaparancsnok volt, ezért az egész család a Kiscelli kastélyban élt. (Óbudai Anziksz, 2017 nyár, Tisztelt szerkesztőség! című írása – a szerk.) Így a lánya esküvője is ott volt a kastély oldalánál lévő kápolnában. Gyerekkoromban sokszor hallottam ezt a történetet, ezért mindig úgy tekintettem a Kiscelli kastélyra, mint a jogos családi örökségemre.

Amikor kijártunk oda a napközisekkel – mivel a Kiscelli Általános Iskolában tanultam –, akkor az osztálytársaimnak többször kifejtettem, hogy a kastély az enyém.

Olyan kislány voltam, aki folyamatosan sztorikban él, folyamatosan zajlottak a történetek, amikre most már nehéz azt mondani, hogy nem valóságosak, pedig leginkább a fejemben játszódtak, és kimondottan sok minden történt velem a Kiscelli kastélyban várúrnőként.

Mondhatjuk, hogy inspiráló környezetben nőtt fel.

Abszolút! A legjobb barátnőmmel, Kovács Melindával, akivel osztálytársak voltunk, nagyon szerettünk vad, fiús játékokat játszani. Ő kettes tanuló volt, én meg ötös. Igazi belevaló, talpraesett, nagyon jófej lány volt, aki helyett – hogy ne bukjon meg, és ne legyenek ebből komolyabb családi zűrök – mindig megírtam a házi feladatokat. Cserébe folyton együtt lóghattunk. Kovács Melindával éveken át tervezgettünk egy olyan földalatti átjárórendszert, ami a Kiscelli közi házunkból levezet a kastélyba, majd a kastélyból egészen az iskoláig, a kijáratot pedig a kórház tövébe képzeltük el. Térképeket rajzoltunk, komolyan dolgoztunk a megvalósításon.

Innen egyenes út vezetett a meseíráshoz.

Szinte. Angol–magyar szakra jártam az ELTE-re, később drámát is tanultam. Anyukám a Kiscelli Általános Iskolában tartott színház szakkört a helyi gyerekeknek. Azok a srácok, akik az óbudai lakótelepen kallódtak volna délutánonként, eljöttek inkább Éva nénihez a szakkörbe. Anyukám elég hamar belátta, hogy egy színház szakkör nem teheti meg, hogy nincsen év végén előadás. Viszont az is egyértelmű volt, hogy Moliére-rel nem tud mit kezdeni ez a csapat 10–14 éves kis vad emberpalánta, ezért vállaltam, hogy írok nekik színdarabot. El is készült az Artúr király és a kerekasztal lovagjai. A fiúk csinálták a koreográfiát, pont annyi lovag és ádáz harcos volt benne, ahány fiú. Rendkívül látványos csaták zajlottak a színpadon, sőt ezek a „rosszfiúk” Éva néni kedvéért hajlandók voltak még szöveget is tanulni.

Három éven át ment ez a szakkör, és persze a következő két évben is én írtam a darabot, ha már ilyen sikerünk volt.

Arra gondoltam, hogy ha befejezem az egyetemet, akkor felvételizek a Színművészeti Egyetemre, dramaturg szakra, és gyerekszínházzal fogok foglalkozni. Csak az történt, hogy egyetemista koromban terhes lettem. A lányom már tizenkilenc éves elmúlt.

Ha követné a mamáját, lassan nagymamaként írhatná a könyveit.

Számomra is döbbenetes, de tényleg van egy érettségizett lányom. Amikor megszületett, lőttek a dramaturg szaknak, örültem, hogy éjszakánként meg tudtam írni a szakdolgozatomat az ELTE-re. Kész csoda, hogy le tudtam államvizsgázni egy pici gyerek mellett.

Rettenetesen nehéz időszak volt, mert az apukájával nagyon hamar szétmentünk, és ott álltam teljesen egyedül, diploma nélkül, munka nélkül, egy pici babával, akit még szoptattam.

Hogyan lépett tovább? Mi volt a mentőöv?

A kényszer volt a mentőöv. Beláttam, hogy ezt a gyereket valakinek fel kell nevelnie, aki nem lehet egy depressziós, boldogtalan, életunt nő. Igenis meg kell találni egy ilyen helyzetben is, hogy mitől jó az élet, és azt, hogy hogyan tudom átadni mindezt ennek a gyereknek. A hétköznapi praktikus dolgokról nem is beszélve, például miből veszek pelenkát. Beálltam újságírónak, mert arra épp volt kereslet, emellett éjszakánként fordítottam, napközben pedig angolt is tanítottam. Bevágtam szerencsétlent egy bölcsődébe, mert nem volt más lehetőségem – és ő ezt nagyon megsínylette, rettenetesen hisztis lett. Persze nem az a hisztis gyerek, aki szívatja az anyukáját, hanem olyan, akinek valami nagyon nagy baja van az egész létezésével. Nincsenek rá szavai, csak azt érzi, hogy valami nem jó.

Erre jött a Hisztimesék?

Rájöttem, egyetlen módon tudom ezt a kislányt pacifikálni: hogyha mesélek neki. Ettől valahogy megszűnt a külvilág, és lett körülöttünk egy olyan burok, ami mindkettőnket védelmezett. Nem volt más választásunk, a mesék vérre mentek, mert ez volt a túlélésünk záloga. A gyerek elkezdett működni, rendben lenni a világban, ezért folyamatosan fent kellett tartani azt a mesehömpölyeget, ami körülvett minket. Lépten-nyomon meséltem, ami pont ezért borzasztó béklyó is volt, hiszen semmi más módja nem volt annak, hogy a kislányom rendben legyen.

Egy barátom, aki hallott engem mesélni – és történetesen van egy könyvkiadója –, biztatott, hogy írjam le ezeket a meséket, mert szerinte jó könyv lenne belőle. Ez lett a Hisztimesék, ami új dimenziót nyitott meg előttem.

Eleinte úgy gondoltam, hogy addig foglalkozom meseírással, amíg a lányom pici és igényli. De aztán újra férjhez mentem, és sorra érkeztek a gyerekek. Közben kiderült, hogy a meseírás mindennél erősebb késztetés, annyira kiteljesedem, és most is annyira boldog vagyok benne, hogy tulajdonképpen miért váltanék?

Elég jó ütemben hömpölygetődnek a történetek, hiszen épp a negyvennyolcadik meséskönyve megjelenésére várunk, röpke tizenkét év alatt. Mi adja ezt a lendületet? A gyerekei?

Eleinte igen, minden sorozat indulásában szerepük volt. A Maszat akkor indult, amikor a kisfiam, aki Lilunál kilenc évvel fiatalabb, kétéves volt, és nem találtam neki a Boribonon kívül megfelelő mesét. Igazából minden gyerekemhez kapcsolódik valami, ami miatt az ő aktuális életkorához fordultam, és onnan indítottam el valamit.

Ugyanakkor nincs is nagyobb vágyam, mint ifjúsági regényt és felnőtt dolgokat írni, miközben persze folytatom a régi sorozatokat is. A könyvhétre például megjelent egy új Maszat is.

Írás közben is segítenek a gyerekei, ha elakad?

Igen, van olyan, hogy nem tudok továbblépni, vagy épp nem elég erős az ötlet. Ilyenkor a közös vacsoránál elmondom, min akadtam el, és összeül a családi brainstorming, ahol remek ötletek születnek. Olyan is van, hogy odaadom nekik a kéziratot, elolvassák, és őszintén megmondják a véleményüket. Mondják például „Ez itt szerinted vicces? Mert igazából nem az…”. Bori, aki most nagyon kamasz, tizenöt és fél éves, szokta mondani, hogy: „Anya, most őszintén, szerinted így beszélnek a mai fiatalok? Na, ne fárasszál már.” Aztán Dalma, aki most tizennégy éves, szerencsére ő is nagyon kamaszodik, kitalálta, hogy a kevésbé megnyerő figurákhoz vonzódik. Kifejtette, hogy elege van a Ruminiből, aki egy szerethető kis béna, úgyhogy legyek szíves a következő kötetbe beépíteni egy figurát, aki ki nem állhatja Ruminit. Úgyhogy Dalma ötlete nyomán lesz is a következő részben egy kifejezetten bunkó stílusú ugróegér, akinek Kuszkusz a neve, és összehaverkodik Balikóval, de Ruminit nem bírja.

Rumini amúgy is az abszolút kedvenc, nem?

Kicsit mindig az a kedvenc, amit éppen írok, de azért vannak masszív szerelmek, mint például a Rumini-sorozat teljes egészében.

Ha egyetlen könyvemet csaphatnám a hónom alá, akkor az a Galléros Fecó naplója lenne. De szeretem a Lengemeséket, nagyon szeretem írni a Két kis dínót, mert más lelkiállapotban írom, és az a lelkiállapot nagyon kedvemre való.

Az eddigi legnehezebb könyvem az Alma, amire iszonyú büszke vagyok. A folytatásán dolgozom, ami rátett még egy lapáttal, mert nagyon nehéz megírni, úgyhogy azt hiszem, ilyen értelemben az lesz az etalon, amiért a legtöbb szellemi erőfeszítést kellett tennem. Nagyon szeretem a Négy madár titkát is, ami Kertész Erzsivel közös könyvünk.

Hogy indult a közös munka Kertész Erzsivel?

Az ötlet a Pagony Kiadóé volt, mi gyakorlatilag alig ismertük egymást. Most már persze jó barátok vagyunk, de a megkereséskor annyit tudtunk egymásról, hogy nagyjából egyidősek vagyunk. Alapvető szakmai bizodalmunk volt egymás felé, hiszen olvastuk egymás könyveit. A mesetenisz koncepciója az volt, hogy egyikünk elkezdi a mesét, majd átpasszolja a történetet a másiknak, és hat váltásban együtt megírunk egy aranyos kis történetet.

Egy bekezdés egy kalandregény-írónak nagyon kevés, nem?

Persze! A harmadik váltásnál kiderült, hogy eleve nem bekezdéseket írunk, hanem rövid fejezeteket, és mivel a harmadik résznél már egy komplett bűnügy közepén tartottunk, világossá vált, hogy nem fogjuk a meseteniszt hat bekezdéssel megúszni, sokkal inkább negyven-ötven lesz belőle. Így felajánlottuk, hogy könyvvé kerekítjük. A kiadó örült, rajtunk pedig elképesztő láz lett úrrá. Nem tudtam, hogy mit fog írni Erzsi. Megírtam a magam részét, amivel feldobtam egy labdát, amit ő lecsaphatott. De bármerre lecsaphatta, és persze direkt úgy írta, hogy ne számítsak a végeredményre, és persze én is. Úgy írtuk közösen ezt a könyvet, hogy a közepéig egyáltalán nem egyeztettünk, és fogalmunk sem volt arról, hogy mi lesz belőle.

A saját részünkkel adtuk az inspirációt egymásnak, de a legjobb az volt az egészben, hogy az írás hatalmas felelősségét is teljesen levettük egymás válláról.

Okosan úgy fejezem be az én bekezdésem, hogy azokat a részeket, amikhez nekem nem fűlött a fogam, Erzsinek kelljen megírnia, és ő ugyanígy rám tolta, amihez neki nem volt kedve. Így egyszerűen felépült és megíródott az összes nemszeretem rész.

Az ember azt gondolná, hogy az írás magányos dolog.

Szembe mentünk minden klasszikus szabállyal. A könyv elkészült, nagyon sikeres lett, úgyhogy rögtön a folytatáson gondolkoztunk. A kiadó ötlete nyomán újabb játék indult: beleraktunk az első kötetbe egy kódot, amiről rá lehet jönni, hogy melyik fejezetet ki írta. Aki elküldte annak a fejezetnek a számát, amit közösen írtunk – mert ilyen is volt –, azok közül kisorsoltunk egyvalakit, akit beleírunk a Négy madár folytatásába. Szerencsénkre egy elképesztően cuki 8 éves kislányt dobott ki a gép, akinek nagyon-nagyon jó kis szerepet adtunk a könyvben.

Ezek szerint már készül is a folytatás?

Arra kértem Erzsit, hogy írjuk most a folytatást, mert olyan lendületet ad, ami segít átbillennem egy másik könyvvel kapcsolatban, amivel épp elakadtam.

Az Alma című sakkregény folytatásán dolgozom, amiben a mesterséges intelligencia a fő ellenség.

A Facebookon keresztül sikerült felvennem a kapcsolatot egy biztonsági szakemberrel, akivel napi szinten konzultálok, mert magamtól eddig nem tudtam, hogyan képes egy gép megzavarni egy egész hálózat működését, vagy bankkártyák adatait leszedni a netről, amikor pénzre van szüksége. Persze most már bármilyen tizenhat jegyű számsorról ki tudom számolni fejben, egy algoritmus segítségével, hogy bankkártya-e vagy sem. Nagyon ki vagyok képezve.

Kalandregényt csinált az életéből is. Nem akar esetleg erről is írni?

Nagyon szeretnék, régi álmom. Idő hiányában azonban ezt átmenetileg elengedtem, de csak átmenetileg, mert annyi csodálatos tervem van, amihez 150 évig kell élnem, hogy mindet véghez vigyem.