Keresés
rovatok
zene | 2024 tavasz
Fotó: Oláh Gergely Máté
Petróczi Anna
A nikkel szamovár polírozása
Beszélgetés Harcsa Veronikával és Márkos Alberttel
Az óbudai Esernyős idén tízéves. Ebből az alkalomból különleges rendezvénysorozattal készülnek a szervezők. Havonta egyszer olyan programokon vehetnek részt az érdeklődők, amelyek valamilyen formában kapcsolódnak a kerülethez és az Esernyős elmúlt 10 évének koncepciójához: április 24-én például a Harcsa/Keszég/Márkos/Benkő/Pándi formáció KASSÁK-estjén. Kassák Lajos életének jelentős részét töltötte Óbudán: először egy békásmegyeri parasztházba kényszerült költözni, amit később egy Bécsi úti lakásra válthatott. Kassáknak kezdetben a száműzetést jelentette mindez: nem publikálhatta műveit, később viszont fokozatosan visszatérhetett az irodalmi életbe, feleségével közös óbudai otthonuk pedig neoavantgárd művészek kedvelt találkozóhelyévé vált. Az április 24-i koncert kapcsán Harcsa Veronikával és Márkos Alberttel a Kassák-lemezükről és előadásukról beszélgettünk.

A Kassák volt az első projekt, amiben öten együtt játszottatok, azonban azóta kijöttetek a Tandori- és Sziveri-anyaggal is, vagyis ez egy sikeres felállásnak tűnik. Hogyan alakult ki ez a csapat?

Harcsa Veronika: Az egész történet két szálról indult. Egyrészt még 2011-ben készítettem egy verslemezt XX. századi magyar költők verseiből. Abban az alkotó folyamatban Kassák volt számomra a legnagyobb meglepetés, mellbevágott a művészete. Azon a lemezen csak egy Kassák-vers szerepelt, de nagyon szerettem volna tovább foglalkozni vele. Viszont azt is éreztem, hogy ezt nem lehet egy hagyományos értelemben vett jazzquartettel megcsinálni; annyira más a  versek jellege, hogy úgy éreztem, ehhez zeneileg is más közeget kell keresnem. Ebben az időszakban jártam Brüsszelben egy mesterképzésre, ahol volt szabadimprovizáció-óra, ami nagyon átformálta a zenéről való gondolkodásomat.

A zenei folyamatok annyira lecsupaszítva, tisztán jelennek meg a szabad improvizációban, mint számomra sehol máshol.

Nagyon szerettem nemcsak az elméleti részét, hanem aktívan benne is lenni ezekben a folyamatokban, és azt éreztem, hogy ez az avantgárdban gyökerező közeg az, ami zeneileg nagyon hasonló dolgot fogalmaz meg, mint amit Kassák szabadverseiben, illetve a képzőművészetében is érzek. Két embert kerestem meg első körben: Bercit, akivel már korábban dolgoztam együtt, illetve Pándi Balázst. Mindkettejükről azt gondoltam, Kassák sokat jelenthet nekik. Aztán Balázs mondta  Benkő Robi nevét, így először négyen rögzítettük a lemezt, de hiányérzetünk volt, amikor visszahallgattuk az anyagot. Azt éreztük, hogy a versek nincsenek kellően középpontban, tisztább teret kellene, hogy kapjanak. Berci felvetette, hogy van egy régi kollégája és barátja Keszég László, aki színművészként és színházi rendezőként ismert, és bár nem lett hivatásos zenész, de nagybőgőzött, és van aktív élménye nagyon hasonló zenei szituációkból. Ő mint zenében otthonosan mozgó színművész jött ebbe a projektbe, és nem énekli, hanem mondja a verseket, olyan zeneiséggel, ami ehhez a projekthez kellett.

Hogyan indultatok el a versek megzenésítése útján? 

H.V: Az, ahogy felvettük a Kassák-lemezt, kísérleti metódus volt. Az motoszkált bennem, hogy amikor először testet ölt a dal, amikor eljátsszuk, amit addig csak fejben képzeltünk el, az mágikus pillanat. Utána annyira sokszor próbáljuk, hogy tökéletes legyen, hogy mire stúdióba megyünk, ez a mágia elvész. Gondoltam, ez úgyis egy kísérleti lemez, próbáljuk meg ezt a mágiát a felvételen rögzíteni. Ezért azt a szokatlan megoldást választottuk, hogy egyáltalán nem próbáltunk a felvétel előtt, hanem megbeszéltük, hogy a nyár folyamán mindenki olvas Kassákot, választ verseket, amelyekkel szívesen dolgozna, és hoz hozzá ötleteket. A nyár végén bementünk a stúdióba, megnyomtuk a piros gombot, és gyakorlatilag minden fel lett véve. Kerültek fel a lemezre olyan pillanatok, amelyek tényleg ott először álltak össze. Persze végül nem mindegyik dal esetében a legelső játszást rögzítettük.

Fotó: Oláh Gergely Máté

Miért ennyire fontos számotokra a költészet mint műfaj?

H.V: Többnyire angolul írok saját dalokat, és a jazznek egyébként is alapvetően az angol az anyanyelve. Azonban emellett fontos volt számomra, hogy a magyar nyelvhez is tudjak kapcsolódni, ennek lett az eszköze a pályámon belül a versek feldolgozása. 

Márkos Albert: Van egy másik zenekarom, a W.H. (Shakespeare-szonettek megzenésítve, tagjai még Sena Dagadu, Gryllus Samu, G. Szabó Hunor), az sokkal korábban indult, 2006-ban. Dolgozom színházban, és alkalmazott zenét is írok filmekhez. Amikor mi Veronikáékkal vagy Senáékkal csinálunk zenét, az teljesen más, mint egy nagy, színházi produkció. Ott nagyon sok igénynek, elvárásnak kell megfelelni.

Mindig kerestem, és ezzel megtaláltam a módját, hogy úgy foglalkozzam szövegekkel, ahogy színházban vagy filmben nem tudok. Sokkal kevesebb a kompromisszum, mint amikor nagy produkcióban dolgozunk. 

H.V: Erről még sosem beszélgettünk eddig, de tényleg mind a kettőnknek van egy konkrét indítéka, hogy miért más, ahogy ebben a projektben nyúlunk szövegekhez, mint ahogy másik projektben tesszük.

Könnyűzenei hagyományainkból kiindulva nem Kassák jut először eszembe a versfeldolgozások kapcsán. Mi vonzott a verseiben? 

H.V: Alapvetően szabadversei vannak, nincs egyenlő sorhossz, nincs visszatérő ritmika, nincs rím a sorvégeken. Ezek mind „megkönnyítenék” a megzenésítést, de valahogy pont ez volt izgalmas benne, hogy Kassák annyira öntörvényű, megalkuvást nem ismerő. Éreztem rajta mindig is, hogy nagyon megosztó személyiség, és egyébként teljes joggal az. Számos olyan életrajzi részletet lehet felhozni vele kapcsolatban, ami nem teszi őt szent emberré. A szövegeiben mégis van egy nagyon erős szociális érzékenység, empátia az emberek iránt, ami számomra megint csak izgalmassá tette őt. Zeneileg meg épp emiatt volt csodálatos kihívás: hogy lehet egy olyan költőt megzenésíteni, aki nem rak szokványos, zeneinek mondható elemeket a verseibe? Lackfi János mondta nekem Kassákról, hogy nem fogsz benne találni jambusokat meg daktilusokat, ennek ellenére biztos, hogy nem véletlenek a szóválasztások, a kemény és lágy mássalhangzók, a rövid és hosszú szavak, hogy melyik sort hogyan töri meg. Amikor mi szabadon zenélünk, abban sincs visszatérő elem, ostinato, idiomatikus dallam – de nem random hangok. 

Miben különböznek a Kassák- és a Tandori/Sziveri-anyagok Veronika Lámpafény lemezétől (XX. századi magyar költők versei), vagy Berci Szöveg és Zene sorozatától (kortárs improvizatív verses estek), amit a Nyitott Műhelyben láthatunk? 

H.V: Hú, ég és föld. A Tandori/Sziveri- versekhez ugyanezzel a szabadsággal nyúltunk. Azt azért el kell mondani, hogy a Kassák-anyagon többnyire ketten voltunk szerzők Bercivel, a Tandori/Sziverinek pedig sokkal tisztábban Berci a zeneszerzője. A Kassák kollektív alkotás volt. A Lámpafény, az én megzenésítéseim gyökeresen más zenei világ. Ott pont az időmértékes versek vannak többségben, egy sanzonos, jazzes anyag, konzervatívabb megzenésített versek.

Fotó: Oláh Gergely Máté

M.A: A Szöveg és Zene sorozat egyik ismérve, hogy Samuel Beckett szellemében történik. Az a cél, hogy a szöveg és a zene együtt tudjon valamit mutatni, de nem úgy, mint egy zeneműben, egy operában, egy dalban – mást keresünk benne, de nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit. A másik ismérve, hogy ott sohasem próbálunk semmit, a szöveget az írók, költők mondják, nem tapasztalt színészek, énekesek. Nekik nincs színpadi rutinjuk – persze valamennyi kialakulhat az évek során, hiszen vannak felolvasóestjeik, de azok nem koncerthelyzetek. Nagyon érdekes, hogy valaki, aki ír egy szöveget, és nincs színészi vénája, hogyan tudja azt elmondani. Amikor ezeket az esteket csináljuk, arra törekszünk, hogy az írókat kimozdítsuk a komfortzónájukból, hogy ne úgy mondják a szöveget, ahogy különben mondanák egy felolvasóesten, hanem valahogy tudjanak reagálni a zenére, amit improvizálunk. Ez teljesen más attitűd, azt hiszem.

Eleve más a cél. Nem az, hogy képességeink és szándékaink szerint a lehető legjobban adjuk elő a  szöveget zenével. Nem keressük ezt. Kísérletezünk. Ha nem sikerül, nem baj. 

H.V: Ez, amit most mondtál, tökéletes válasz arra, hogy miért te voltál az első, akit felhívtam a Kassák-lemezzel. A kísérletezés iránti szenvedély, az alkotáson és a zenén belül, a pillanat megragadása izgatott engem is, és tudtam, hogy ez a Bercinek a vérében van. 

Ez egy sok szempontból improvizációra épülő anyag. Mennyiben más az élő koncertélmény a felvett lemezhez képest? 

M.A: Általánosságban erre nagyon nehéz válaszolni – nem is tudok. Kiválasztottunk egy szöveget, gondolkodtunk a stúdióban, hogy akkor ez hogyan jelenjen meg. Az egyikünk azt mondta, próbáljunk non-idiomatikusan improvizálni – úgy, hogy ne legyenek benne felismerhető stiláris jegyei semmilyen zenei kornak. Ilyenkor mit játszik az ember? Zajokat, nem dallamokat, kerüli a ritmusképleteket és ostinatokat. Nagyon kellett figyelnünk egymásra, egymásból táplálkozva kellett, hogy szülessen egy pókháló. Az a pókháló sohasem lesz egyforma, viszont a mai napig tudjuk, hogyan idézzük fel a pókhálót, amit ott, akkor csináltunk. Aztán van olyan improvizáció, ahol azt beszéltük meg, mindenki nagyon hangosan, erőteljesen, mintha perlekedne, veszekedne, mondja a magáét a hangszerén szimultán. Mint amikor úgy veszekszik több ember, hogy mindenki a saját érveit mondja, de nem hallgatja a másikat. Ezt is kipróbáltuk, és nagyon jó lett – úgyhogy ez egy intenzív zenei „pumpa” lett, aminek a tetejére aztán rá lehetett mondani szöveget. A mai napig elővesszük ezt az attitűdöt, hogy mindenki fújja a magáét, az mindegy, hogy mit. Az energia, ami benne van, az a lényeg. Ilyenkor ezek összeállnak, és annak ellenére, hogy nem figyelünk egymásra, mivel együtt csináljuk, mégis egy olyan összképet ad, amit mi külön-külön nem hallunk ott a színpadon, de a közönség igen. 

H.V: Az improvizációk koncepciókra épülnek ebben az anyagban, ami azt jelenti, hogy a hangok teljesen mások lesznek minden alkalommal, ugyanakkor a koncepció marad, emiatt egyszerre felismerhető, de teljesen más is lesz. 

Ezt az előadást a közönség lassan kilenc éve láthatja-hallhatja különböző helyszíneken, ami viszonylag sok, főleg olyan anyag esetében, ami kifejezetten nem a mainstreambe tartozik. Mi lehet az oka annak, hogy még mindig nem kopott ki a KASSÁK?

H.V: Meglepődtem rajta, hogy milyen utóélete lett az előadásnak. Pusztán művészi kíváncsiságból bementünk a stúdióba és foglalkoztunk ezekkel a versekkel, többen hoztunk megzenésítési ötleteket, nagyon sok szabadság volt az egész felvételen. Nem is sajtóztuk ezt, nem adtunk egy darab interjút sem akkor, amikor megjelent a lemez, egyszerűen csak beengedtük az óceánba ezt a palackot, és az volt az érzésem, hogy az évek során, fű alatt egyre többen kezdtek el tudni az anyagról, és nem kallódott el.

Jó volt látni, hogy ha van egy ötlet, ami sok emberrel rezonál, azt nem kell feltétlenül marketingelni, hanem megtalálja a saját közönségét, és ezzel az előadással ez történt. Nincs sok ilyen projekt. 

M.A: Azt gondolom, beképzeltség nélkül, hogy önazonosak vagyunk, erős és meggyőző, amit csinálunk a színpadon. Emiatt nem is lesz populáris soha, de vannak olyan emberek – nem tömegek –, akiket ez érdekel. 

H.V: Biztos az is segített, hogy készítettünk aztán folytatást (Tandori/Sziveri), ez adhatott egy megerősítést ennek a projektnek, hogy létezik a mai napig.

Érzékelhető számotokra, hogy „érettebb lett” az előadás a kezdetek óta? Másképp játsszátok most?

M.A: Az első nagy változás az volt, amiről beszéltünk is már, hogy felvettük a lemezt úgy, hogy mi mondjuk a szövegeket, de rájöttünk, hogy úgy nem jó. Akkor hívtuk Keszég Lacit. Aztán persze változik a dolog, mivel nem kötött a formája. Persze, a Kassák-anyagban van olyan vers is, aminek kötött szerkezete van, s ezt nagyjából mindig ugyanúgy játsszuk, de mindenkinek megvan az a szabadsága, hogy bojkottálja a kompozíciót. Ennyi év alatt mi is változunk, az előadás is. Másképp szólal meg a szöveg, mást hallunk ki belőle, más a habitusunk. 

Ez nyilván nem egy olyan koncertélmény, ami könnyen adja magát, mégis, vagy épp ezért, fontosnak tartom, hogy nyissanak az emberek a hasonló előadások felé. Ha valaki bizonytalan, tudnátok neki egy kis biztatást adni, hogy miért jöjjön el az Esernyősbe az április 24-i koncertre?

M.A: Ha nagyképűen kellene válaszolnom a kérdésre, azt mondanám, ez minket nem érdekel. De persze ez ki tud nyitni kapukat és perspektívákat. Ha kinyílik a füled, akkor azt a popszámot, amit négy éve hallottál, máshogy hallgatod, igényesebb leszel és talán meghallasz, megérzel benne olyan dolgokat, amikre nem is figyeltél oda eddig, mert tágult a zenei érzékenységed. 

Fotó: Oláh Gergely Máté

Terveztek még ilyen, akár konkrét költőhöz kapcsolódó anyagot ebben a felállásban?

M.A: Beszéltünk már róla, de nem tudom, lesz-e ilyen. Mindannyian sokat olvasunk, szóval elképzelhető. 

Veronika, nemrég bejelentetted, hogy gyermeket vársz. Mit gondolsz, hogyan fog alakulni a karriered, számítasz változásokra, ha majd visszatérsz a színpadra? 

H.V: Biztos, hogy lesznek változások, mert nagyon sok időt szeretnék a születendő gyermekemmel tölteni. Most rengeteg projekt van az életemben, valószínűleg priorizálnom kell majd, hogy mi az, ami igazán én vagyok és leszek a jövőben. Persze ilyen szempontból nagyon jó helyzetben vagyunk, mert olyan felkéréseink szoktak lenni, például ez a Kassák-koncert is, ahol a helyén van a produkció, és a közönséggel való kapcsolatot szolgálják az események. De azért azt hiszem, lesz ennek egy tisztító hatása az életemben. Az első gyermekemet várom most, de mindenkitől azt hallom, hogy ez egy akkora új élmény, annyira más szerep, ami nagyon sokat hozzá tud tenni az ember személyiségéhez. Mivel belülről építkezem, bízom benne, hogy a zenémhez is hozzá tud majd tenni. Az eddigi életem is olyan színes volt, annyi szerep megfért benne, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy be fogom tudni építeni újra a koncertezést az életembe úgy, hogy amellett a családi élet is megfelelő teret kap. 

Berci, milyen projektek vannak kilátásban a közeljövőben nálad, miken dolgozol épp, hol találkozhatunk veled?  

M.A: Február 22-én jelent meg mozikban a Lefkovicsék gyászolnak, aminek a zenéjét én szereztem. Emellett Dino Buzzati olasz szerző egyik novellájából írtam egy kamaraoperát, ennek most volt a bemutatója. Ez nagyon nagy munka volt, még nyalogatom a sebeimet, de közben már gondolkodom rajta, mi legyen a következő opera.