A filmrendezőt Hariss Ottónak hívták, és az volt a legfőbb nevezetessége, hogy már legalább tíz, de inkább tizenöt éve nem rendezett filmet. Hogy miért alakult így a pályafutása, azt máskor, egy másik írásműben fogom elmondani. Most elég annyi, hogy az 1990-es évek szabadabb levegőjében három nagyjátékfilmet is leforgathatott, és még történetünk idején, a 2010-es évek közepe táján is ennek lassan halványuló szakmai tekintélyéből élt. Persze, magából a szakmai tekintélyből akkor sem lehet megélni, ha tündököl. Ha pedig lassan halványodik, akkor végképp nem. Így érthető, hogy Hariss… ne szépítgessük… nyomorgott. Ezenkívül kopaszodott is. Már fénykorában, harmincas évei elején is csupaszon fénylett a feje búbja. Mostanra már csak a halántékán és a tarkóján őrizte némi szürkés borosta a gyerek- és kamaszkori hullámos hajfürtök emlékét.
Olyasmikben mutatkozott meg, hogy például azt a félig kész családi házat a Remete-hegy oldalában, amelyet egyik filmje jövedelméből vásárolt még annak idején, sohasem volt képes készre építtetni, de még az állagmegóvásra sem volt pénze. Igaz, akarata és figyelme sem volt hozzá. Nem tudta rendszeresen fizetni, ezért inkább lopta a villanyt. Egy hozzáértő barátja segítségével kiépített egy kábelt, amely megkerülte a villanyórát. Így viszont éjjel-nappal rettegett a lebukástól. Továbbá néha mégiscsak át kellett engednie némi áramot a villanyórán keresztül is, mert a gyanú elterelése végett valamennyi fogyasztásnak minden hónapban keletkeznie kellett. Viszont ez a csekély összeg is néha igen súlyos gondot okozott neki.
Máskor váratlanul pénzhez jutott. Elvállalt egy filmes tanfolyamot, vagy azokat a forgatókönyveket zsűrizte, amelyek bezúdultak egy-egy pályázatra. (Aki nem próbálta, nem is tudhatja, milyen testi-lelki gyötrelemmel jár három nap alatt százötven forgatókönyvet végigolvasni. Ennél súlyosabb szenvedést már csak az okoz, ha valaki úgy értékeli és rangsorolja a forgatókönyveket, hogy nem olvasta őket.) Ha pénzhez jutott, Hariss elhívta az épülő romos házba azokat a barátait, akik még maradtak neki. Osztrigát ettek (Budagyöngye, halpult), pezsgőt ittak. Az osztrigák felnyitásakor Hariss többnyire megvágta a bal kezét az ilyenkor használatos keskeny pengéjű bicskával, de nem bánta. A vágott seb, amíg be nem gyógyult, arra emlékeztette, hogy nemrég még volt pénze.
Hariss napjai a Kolosy téren kezdődtek vagy végződtek, a Friss kávézóban, ahol mulatságosnak szánt, nagy méretű, tarkabarka állatfigurák borítják a pulttal szembeni északi falat. Mármint a jobb napjai kezdődtek vagy végződtek itt, amelyekből régebben is kevesebb akadt a rossz napoknál, de újabban még inkább eltolódott az arány a rossz napok javára. Itt, a Friss kávézó valamelyik Bécsi út felé eső asztalánál mesélte el egy-egy olyan filmes szakembernek egy-egy újabb ötletét a nap kezdetén (ötletei még mindig voltak), aki hajlandó volt szóba állni vele, és itt hallgatta meg a nap végén a biztatásba öltöztetett vagy éppenséggel pőrén didergő visszautasítást.
Volt neki egy autója, egy Opel Corsa „A”. Használtan vette potom pénzért, amikor éppen volt a birtokában potom pénz. Nemrég járt le a kocsi műszaki vizsgája, de nem ez volt a legfőbb baj vele, hanem az, hogy a rendőrök elkobozták Hariss jogosítványát, miután rajtakapták, hogy ittasan vezetett.
Ezek voltak a jobb napjai. De már mondtam, hogy a rossz napok voltak túlnyomó többségben.
Egész napokat töltött azzal, hogy hanyatt feküdt az ágyon, és a plafont bámulta. Ha tehette, vett egy üveg vodkát, és berúgott. Sajnos olyan gyógyszereket szedett, amelyek nem férnek össze az alkohollal, és fél üveg vodka elfogyasztása után huszonnégy óráig pokolian rosszul érezte magát.
Néha összeszedte magát legalább annyira, hogy odament az ablakhoz, és kikönyökölt. Két ablak is volt, az egyik délre, a másik keletre nézett. Sötétedés után a déli ablakot részesítette előnyben. A dél felé eső szomszéd házban egy középkorú, de még eléggé csinos nő lakott. A rendező valaha a nevét is tudta, de már elfelejtette. A szomszéd ház kivilágított ablakában meg lehetett figyelni, amint a nő fésülködik, öltözik, vetkőzik, néha látogatókat fogad.
Nem volt különösebben érdekes vagy izgató látvány, a rendező mégis képtelen volt levenni róla a szemét. Eszébe jutott: ez a nő annyira semmibe veszi őt, hímnemű szomszédját, hogy még csak be sem húzza a függönyt. Néha felbukkant az ablakban a nő mellett egy férfi: vagy ugyanaz a férfi sokszor egymás után, de mindig más-más öltözékben és frizurával, vagy egymást váltogató különböző férfiak, akik mindnyájan a nő által kedvelt típushoz tartoztak, és ezért hasonlítottak egymáshoz.
Poharat emeltek a magasba, koccintottak a nővel, aztán leoltották a villanyt. Vagy még csak le sem oltották. A villanyfényben látszott a vörösbor felszínének csillogása.
Mindez annyira volt érdekes, mint amikor két mókus hancúrozik a keletre néző ablakban kora délelőtt. A rendező szemében ezek is, azok is teremtett lények voltak. Ha a szomszéd nő (valami Tünde) meg az alkalmi partnere ugyanezt ugyanígy el tudnák játszani színpadon, vagy esetleg az operatőr kamerája előtt, az lélegzetelállítóan izgalmas lenne. De így nem az. Vagy a megfeszült idegszálak varázslatos koncentráltságában gyönyörködhetünk, vagy élvezhetjük az élőlény öntudatlan cselekvéseit, egyiket a másik után.
A kettő között nincs középút.
Ha egy vidéki művelődési ház lecsupaszított színpadán – így töprengett a rendező – szabadjára engednénk egy aligátort… vagy csak egy aligátorteknőst… hű, milyen hevesen dobogna a torkunkban a szív! Körmünket rágva figyelnénk: merre indul, merre fordul, mit roppant szét borzalmas állkapcsával a lassú mozgású, kíméletlen szörnyeteg?
Aztán ráébredt, hogy ez is csak egy ötlet. Már utálta a saját ötleteit. Elhitette magával, hogy az ötletek túltengése okozta a vesztét. Hess, te ötlet! Mars ki!
Vagy ha például a néző azt látja tizenötször egymás után, hogy az a szereplő, aki a színpad jobb szélén kiszalad, még ugyanabban a pillanatban beszalad bal felől. Hihetetlen látvány! Ilyen nincs! Márpedig van. És csak az előadás legvégén lepleződik le a trükk, hogy tudniillik egy ikerpárról van szó. Hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Egyformán vannak öltöztetve. Egyikük kiszalad jobbra. Másikuk beszalad balról. A néző pedig azt hiszi, hogy a kettő: egy. Ezt a trükköt a rendező Kecskeméten alkalmazta, ahol egy amerikai bűnügyi vígjátékot rendezett még 1993-ban.
Fénykorában, amely sajnos régen elmúlt, színházak is hívták rendezni.
Délelőttönként, ha volt annyi akaratereje, hogy az ablakhoz vánszorogjon, majdnem mindig a keleti ablakot választotta, amelyen át ilyenkor besütött a nap, hacsak nem borította felhőréteg az eget. Délelőttönként megjelent a mókus az ablakpárkányon. Széles ablakpárkány volt, bádoggal borítva. A bádog felületen egy helyütt mély horpadás volt, amelyben összegyűlt az esővíz. A mókus mutatványa abban merült ki, hogy odament a horpadáshoz, és kiitta a vizet. Egy kicsit kapargálta a bádogot, mintha elásott diót keresne, aztán továbbállt.
Mindig csak egy mókus jött, sohasem kettő. Pedig érdekes lett volna megállapítani, hogy: a két mókus hancúrozása vajon Tünde és alkalmi férfipartnere mozgását idézi-e fel a sötétedés utáni déli ablakban, vagy inkább az ikerpár ki-beszaladgálását az 1993-as kecskeméti amerikai bűnügyi komédiában?
Annyi biztos, hogy a mókusról ugyanúgy alig-alig volt eldönthető, mint a déli ablakban kifigyelt férfiról: ez vajon még ugyanaz a példány mindig más öltözékben, vagy különböző példányok, amelyek zavarbaejtően hasonlítanak egymáshoz?
Olyan napokon, amikor a mókus elmulasztotta tiszteletét tenni a keleti ablakban, a rendező messzebbre nézett. A meredek hegyoldalból elébe táruló tájat figyelte és a ragadozó madarakat, amelyek napos időben hol a Hajógyári-sziget, hol a káposztásmegyeri lakótelep fölött köröztek.
Nem tudta, miféle madarak ezek. Egerészölyvek? Rétihéják? Nem értett a madarakhoz. Miközben levegőbe rótt köreiket figyelte, ismét csak az volt az érzése, hogy nem tud az égvilágon semmit.
Többször is előfordult, hogy naplementekor világosan látott maga előtt egy sok száz évvel ezelőtti lovast, aki éppen elhagyni készül a mai Óbuda területét, mert a birodalom, amelynek ő a katonája volt, átengedte a terepet a barbároknak. Harissnak ilyenkor eszébe jutott egy száz évvel ezelőtti verssor: „Hanyatló napba néz hanyatló nép fia.” Nem olvasott verseket, de ez a sor valamiért megragadt az emlékezetében. Még azt is tudta, hogy ez a népvándorlás kori lovas nem a Remete-hegy oldalában nézi a leáldozó napot, hanem lejjebb, közelebb a Dunához, valahol a mai Kolosy téren vagy a Pók utcai lakótelep déli szélén. Váratlanul felmerült benne a kérdés: ki lehetett az a Kolosy nevű személy, akiről a tér, az ő kedvenc tere kapta a nevét?
Az Óbuda melletti Budaújlakon található egykori Lujza tér a huszadik század eleje óta a szabadságharc vértanújaként tisztelt Kolosy Györgyről van elnevezve. Kolosy igen fiatal volt, húsz-huszonkét éves lehetett az 1848-as forradalom kezdetekor, és egyetlen számottevő cselekedetet vitt végbe egész életében, azt, hogy meggyilkolta gróf Lamberg Ferencet, Magyarország frissen kinevezett katonai parancsnokát és ideiglenes nádorát.
Igaz, Kolosy élete éppen e számottevő cselekedet miatt kurtára sikeredett. A szabadságharc bukása után elfogták, és kötél általi halálra ítélték, az ítéletet pedig végrehajtották. Még ekkor, 1850 elején is aligha volt idősebb huszonnégy évesnél.
Emlékét az sem szépíti meg, hogy Petőfi Sándornak ez a verssor jutott eszébe róla: „Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!” Az idézett sor és az egész vers, amely tartalmazza, inkább a költő szobrára vet árnyat. Egyébként a szobor ott áll az egykori tetthely, a pest-budai hajóhíd közelében.
Nem tudom, hányan vehettek rész Lamberg meggyilkolásában, majd holttestének meggyalázásában. Nyilván annyian, ahányan odaférhettek a hajóhídon a közelébe. A hajóhíd a korabeli metszeteken és litográfiákon nyolc-tíz méter szélesnek látszik, másképp el sem fért volna rajta a kétirányú forgalom. Ennek alapján nagyjából fölbecsülhető, hány kapával, kaszával, baltával, furkósbottal felszerelt embertársunk vehette körül az altábornagy kocsiját.
Kolosynak történetesen kard volt a kezében, de nem ezért volt ő az egyetlen, akit elítéltek és kivégeztek a lincselésben való részvétel miatt. A többi tettest vagy nem sikerült azonosítani, vagy ha azonosították is, nem sikerült kézre keríteni, vagy ha kézre kerítették is, nem sikerült hathatós bizonyítékot találni ellenük. Kolosy viszont aznap és másnap városszerte mutogatta vértől ragacsos kardját. Fűnek-fának eldicsekedett vele, hogy ő mérte a halálos kardcsapást Lamberg fejére, majd pedig oktalan hencegését egy évvel és három hónappal később viszontláthatta azokban a vallomásokban, amelyeket elfogatása után elébe tárt a vizsgálóbíró.
Meg sem próbálom érzékeltetni, hogyan keletkezik és erősödik meg a politikai szándékból ármányosan szított népharag. Nem írom le, milyen félreértések, félremagyarázások és hazugságok nyomán dühödik fel számos jóravaló ember annyira, hogy akik tegnap még egy legyet sem szívesen ütöttek agyon, ma már vért és agyvelőt, májat és beleket ontanak. Nem találgatom, kik adtak ilyen gyorsan fegyvert az ilyen gyorsan vérszomjassá váló sokaságnak, és a helyőrség parancsnoka, noha tudta, hogy Lamberg élete nincs biztonságban, miért nem adott mellé katonai kíséretet.
Szétfeszítené elbeszélésem kereteit Kolosy György alternatív életrajza. Nem próbálom találgatni, hogyan alakult volna az élete, ha elkerüli a felelősségre vonást vagy legalábbis az akasztófát. Bizonyára derék ember lett volna belőle, jó családapa, és az alkotmány helyreállítása után az újonnan megkoronázott király hűséges alattvalója, miközben akár gyűlölhette is a császárt, aki ugyanaz a személy volt.
Ott függött volna dolgozószobájában egymás mellett Kossuth Lajos kormányzó elnökünk és I. Ferenc József apostoli királyunk arcképe. Nem jutott volna eszébe, hogy a két férfiú között kibékíthetetlen ellentét áll fenn. Azt sem firtatta volna, hogy: mitől apostoli jellegű a magyar király a vasút és a távíró korában? És ha már, akkor Kossuth mint elnök és kormányzó miért nem apostoli?
Talán gépész- és építészmérnök lett volna belőle. Talán ő tervezte volna az Újlak főterén, a későbbi Kolosy téren álló Lujza Gőzmalom hatalmas épületét, amelyet a tulajdonos, Wahrmann Mór szeretett feleségéről, Gold Lujzáról nevezett el.
A teret pedig, ha egy hosszú, munkás élet után is az ő nevét viseli, nem a vérengzésben való részvételért, hanem építészeti munkásságáért nevezték volna el róla valamikor a századforduló után.
Harissnak eszébe jutott: nem Hunyadi Jánosról, nem is Petőfi Sándorról, hanem Kolosyról kellene múltunkba néző filmet forgatni. Ugyanakkor tudta: ilyen filmre sohasem lesz megbízás, de ha lenne is, aligha őt szemelnék ki rendezőnek.
(A nyitóképen: távolban a Kolosy tér és az Újlaki templom, jobbra a Lujza gőzmalom, 1938 Forrás: Fortepan/Rados Tamás OSB)
