Keresés
rovatok
zene | 2023 tavasz
Fotó: Gál Csaba/PIM - Kassák Múzeum
Végső Zoltán
A régi-új zene históriája
Az új zene olyan régi, hogy itt volt az ideje végre kiállításon is megemlékezni róla!

A zenetudomány a XIX. század végén induló, a klasszikus-romantikus idiómákkal szembehelyezkedő, azokat meghaladni kívánó zenei törekvéseket nevezi új zenének, azonban a történetisége egy még ma is nyíló ollóhoz hasonlítható. Nem mondhatjuk ki, hogy az elmúlt jó 130 esztendőből az új zene esztétikája melyik korszakot írja le, és a „kortárs” fogalmával ellentétben nem puhult bele abba, hogy az újonnan, frissen születő műveket jellemezzék vele és mondjanak róla valamit a hétköznapi ember számára. 

És igen, itt a „hétköznapi ember” azzal a kissé lenéző éllel értendő; hiszen az új zene nem akart tetszeni, nem akart engedményeket tenni a közönségnek, ahogy Erik Satie mondta: a hallgatónak meg kell dolgoznia az élményért. Talán – részben – Satie is már az új zenéhez köthető, az egyik főkolompos, Arnold Schönberg szerint pedig Liszt és Mahler jelentették a közvetlen ösztönzést, ám Wagnerre – ahogy vallották – zárt és folytathatatlan művészete miatt nem tekintettek példaként. Ahogy Federico García Lorca a flamenco nagy életérzéséről, a duendéről szóló híres esszéjében 1918-ra teszi önnön megvilágosodását, a zenekritikus Paul Bekker 1919-ben az „Új zene” című írásában használja először az „új zene” kifejezést. Nem véletlen az időpont: októberi orosz forradalom, a Nagy Háború vége, spanyolnátha, nálunk Tanácsköztársaság, majd Trianon… Elementáris társadalmi élmények lokális és nagyobb léptékben is; azt hiszem, ez az, amiről a „Hangszínek – Új zene a történeti avantgárdban” című kiállítás szinte egyáltalán nem ejt szót, mégis nyilvánvalóvá válik, hogy az avantgárd művészeti törekvések nem önmagukban álltak, hanem a különféle művészeti területek ugyanúgy kölcsönhatásban voltak egymással, mint az orosz-európai-amerikai tengely alkotói, sőt, az akkor egzotikusnak tartott és a kiállításon bemutatott afrikai és óceáni hatásokat is ide sorolhatjuk, miközben az alapvető keretet a történelem sodra szolgáltatta.

Érdekes, de a kiállítást végignézve magától értetődővé válik, hogy miért a Kassák Múzeumnak jutott eszébe az új zenei mozgalom magyarországi eszmélésének időszakát feleleveníteni. A múzeum egyfelől azzal főzött, amije van, és gyűjteményének anyagát felhasználva igencsak impresszív, bizonyos vonatkozásaiban mélyreható összeállítással vonja be a látogatót az – ezúttal – a zene irányába súlyozott kora avantgárdba. A koncertek, vagy sokszor inkább zenei- és társművészeti események műsorlapjait, a korabeli sajtó vonatkozó írásait böngészve könnyű a korba belehelyezkedni, nem nehéz megvonni a párhuzamot a mával és felfedezni, hogy a jó száz évvel ezelőtt elinduló folyamatok miképpen vannak jelen napjainkban. És hogy nem emlékfalak előtt, egy adott időszak művészeti panoptikumában forgolódunk, az a releváns kurátori meglátásnak, a kiállítást valójában élővé tevő húzásnak köszönhető. A Zene Házában (ettől a kiállítástól függetlenül) futó poptörténeti kiállítás hibája a reflektálatlanság, a közelmúlt zenetörténetének múzeumi tárggyá avatása, az a lustaság, ami nem törekszik másra, csupán a kiállítást megtekintők emlékezetének megmozgatására. Az összehasonlítás azért adott, mert a Kassák Múzeum új zenei kiállítása a közönséget, és ahogy megtudtam, a csoportos látogatások során a diákságot is bevonja a valódi interaktivitást nyújtó installációkkal, mindezeken keresztül szemlélhetjük az avantgárd egyébként széttartó, kánonba nem rendeződő törekvéseit. Az installációkat mai alkotók, többségükben a fiatalabb generációhoz tartozó zeneszerzők készítették hozzájuk csatlakozó képzőművészekkel; pont ugyanúgy, ahogy a kiállítás történeti magjából kiolvashatóan Kassák és köre nyitott a zene irányába, illetve ahogy a zenészek nyitottak az irodalom, a képző- és iparművészet, a táncművészet és az akkor új film irányába. És itt valójában nem egy hagyomány felelevenítéséről vagy megidézéséről van szó, hanem a ma is létező, bizonyos irányokba azóta nyilvánvalóan tovább fejlődött alkotói szemléletet ragadja meg markánsan a kiállítás: vagyis az a bizonyos, történetiségében ma is nyíló olló vált kézzelfoghatóvá.

Nagy Zsófia: Magyar színes
interaktív hanginstalláció 2016

Az előtérben Nagy Zsófia „Magyar színes” című alkotása adja meg az „alaphangot” egy színezett, Szkrjabin szinesztetikus látásmódjára támaszkodó szín-kottarendszerben vázolva különféle kultúrák pentaton népdalait, amelyeket a kihelyezett, színekkel preparált játék orgonán megpróbálhatunk eljátszani. A történelmi avantgárd hatásai, az örökölt gondolkodásmód itt többféleképpen is megjelennek: a zene vizuálissá transzformálása, majd a megszólaltatáshoz szükséges visszakódolás, illetve a kialakult sávos kottarendszer a mai zeneszerkesztő programok felületére emlékeztet. Maga Szkrjabin, mint a Tarkovszkij filmek zenéjében alapvető hangszerként használt és a harmincas években tervezett ANS szintetizátor névadója (Alekszandr Nyilkolajevics Szkrjabin monogramjából), valamint ennek a hangszernek az optoelektronikus működési elve a belső kiállítótérben több allúzióban is megjelenik. Például az egyik Moholy-Nagy-tanulmányban hivatkozási alap az anyag fényáteresztő képességének alkalmazhatósága, valamint Kedves Csanád és Nádas Eszter „Min [or]art” című videójában, részben a filmnegatívba karcolt és hangprojektoron lejátszott ábrákra utal.

Erdei Krisztina: Riseset, győzelem a nap felett 
13 keretezett fotó, 2 gif loop és egy 13 perces videó  2020

A kifüggesztett korabeli cikkek között olvashatjuk Raoul Hausmann „Optofonetika” című írását is, valamint a Kassákhoz köthető lapokban új hangszerek első magyar nyelvű ismertetését is. Az optofonetika lehetett Bali János, Kertész Krisztián és Lakatos Áron „Verkli”-jének, annak a komplex hanginstallációnak a vezérfonala, ami fényérzékelők segítségével mintázta meg a verklit, ha jobban tetszik, a kintornát. A több rétegben egymáson elforduló, áttetsző, színezett korongok a helyzetük függvényében eresztenek át bizonyos mennyiségű és színű fényt, és így indukálják a megszólaló hangot. Ezzel a hangszer-játékkal már valahol a művészeti-tudományos interdiszciplína területén járunk, és bár kimondatlanul, de azzal szembesülünk, hogy a ma művészetét meghatározó határterületi átlépések ekkoriban kezdődtek – nem csak a művészetek közötti határokról van tehát szó. Az elektronika és más fizikai jelenségek mint új „megmunkálható” matéria, még inkább immatéria, különlegesen befolyásolták a korszak alkotóit. A mozgókép és a hangrögzítés megjelenése mellett hangszerek születtek egy olyan idea mentén, ami tulajdonképpen ma is egyedülálló. Itt elsősorban a Thereminre utalok, amelyben az ember azzal, hogy a jelenlétével zárja az áramkört, valamint testének pozíciójával, ám az eszközt meg nem érintve befolyásolja a hangmagasságot, hangerőt, dinamikát, magát a zenét, annak megfoghatatlan jellegét képezi le egy iparművészeti alkotás formájában, ahogyan a hangszer magyar transzformációja, Nemes Tihamér éterorgonája is hasonló gondolat mentén született meg. (Az éterorgona jobban hasonlít a francia Ondes-Martenot-ra, azonban hatalmas vívmánya és zenetörténeti jelentősége, hogy ez volt az első polifonikus, azaz több hang – akkordok – megszólaltatására alkalmas elektronikus instrument.) Érdekes volt látni Kozma József „Géptánc” című zongoraművének kottarészletét, valamint Kövesházi Ágnes azonos című mozgáskompozíciójának koreográfia-kottáját és az előadás fotóit (a jelmezekkel). A mozgásfázisok parallel jelennek meg a zene és a tánc kottájában, leiratában, ráadásul a zongoraleiratban egyértelmű, ahogy a komponista minimalista eszközökkel, a klaszterakkordokkal a koreográfiához idomítja zenedarabját. Azt hiszem, a társművészeti gondolkodástól elindulva sok mindent megelőlegez ez a mű, Galina Usztvolszkaja neobrutalizmusán keresztül egészek a Kraftwerk retfrofuturizmusáig. Nekem mégis Kadosa Pál egy kis zongoradarabja jutott eszembe zeneiskolás koromból, ahogy a kvintakkordok ellenmozgásban haladtak. Gyerekként nagyon élveztem játszani, szinte maguktól haladtak a kezeim, vonzott az egyszerűsége és a játékossága. Talán csak az én belemagyarázásom a személyes emlék miatt, de a kiállítás, rajta keresztül az új zene e korszakának egészén mintha ott helyben megéreztem volna valamit abból a zsigeri megmutatkozási vágyból, az alkotáshoz és az előadáshoz fűződő érdek nélküli kötődésből, ami Kassákékat motiválhatta. Mert ha az elején azt írtam, hogy nem véletlenül a Kassákhoz címzett múzeumban született meg ez a kiállítás, akkor ez éppen azért van, mert Kassák hatása, máig tartó elementáris kisugárzása, megtermékenyítő aurája a változást alapvető létszükségletnek tartó művészeti közeg egészét tartotta mozgásban. Kadosa persze azért is nyilvánvaló asszociáció volt ott helyben számomra, mert személye szerzőként, a koncertek zongorista előadójaként igencsak nagy szerepet kapott, állandó jelenléte mint tekintélyes akadémikusé tulajdonképpen legitimálta az avantgárd törekvéseket. Az új zene nyitottsága valahol itt is tetten érhető: különféle rendű, rangú, kvalitású művész kipróbálhatta magát, nem találkozott elutasítással, legalábbis a körön belül. Szigetvári Andrea informatív videóinterjúi nagy ívet húznak az új zene, és a mára köznevesedett, ezért egybeírandó „újzene” között, elsősorban Kadosához kapcsolódva (a kiállítástól függetlenül, de egyértelmű szellemi partnerként az éppen a kiállítás alatt zajló X. Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál kurátorai, zeneszerzői, zenészei is megjelennek). A videóinterjú nem kiállítási műfaj, de tényleg érdemes végighallgatni Kurtág Györgyöt és a többieket.

Bolcsó Bálint: Érintőleges kapcsolódások 
interaktív hanginstalláció  2017 

A „Hangszínek – Új zene a történeti avantgárdban” az új zene esztétikájára reflektálva viszonylagos egyszerűséggel, nagyszerű, helyenként formabontó ötletekkel mutatja be a múlt századelő egy jelentős művészeti irányzatát, valamint a mai alkotókat bevonva rámutat arra, hogy az újzene (immár egybeírva) a kevés túlélő műfaj, szemlélet, alkotói viszonyulás (nevezzük akárhogy) közé tartozik. Zeneszerzők esetenként kvázi szobrászként, festőként, iparművészként jelennek meg és tökéletesen mutatják fel a gondolkodás, szellemi folyamatok révén megvalósuló zeneművek eszményét. A kiállításra készített zenedarabok előadásához nem kell zenész, néha ember sem, azok mégis érvényes kompozíciók, amelyek a véletlent is előtérbe állítják. A csodás alkotások nagy ráeszmélésekre vezethetnek, és a kiállítás fő erényeként egy olyan zenei világot hoznak közel a közönséghez, amely eddig is csak azért volt távolabb, mert a befogadásához munka kell, ám a kiállításon az is közelebb visz, ha csak játszunk.

(„Hangszínek – Új zene a történeti avantgárdban” – a Kassák Múzeum kiállítása, 2023. június 11-ig volt látható.)