Az Advent második vasárnapján elmondott Stockholmi beszédben ezt olvashatjuk az angyalokról, az emberi méltóságról, a lázadásról és a reményről: „Hölgyeim és uraim, minden lázadás az egészre vonatkozik, és most, hogy itt állok önök előtt, és egészen belassulnak a lépteim abban az otthoni toronyszobában, újra felvillan az az akkori berlini utazás az U-Bahnnal Ruhleben felé. Egyik kivilágított állomás fut el a másik után, nem szállok ki sehol, azóta is megyek azzal az U-Bahnnal az alagutakban, mert nincs állomás, ahol kiszállhatnék, csak nézem az elfutó állomásokat, és úgy érzem, mindent elgondoltam, és mindent elmondtam arról, hogy mit gondolok a lázadásról, az emberi méltóságról, az angyalokról, és igen, talán mindent – még a reményről is.” A beszédet így kezdte: „Az irodalmi Nobel-díj kapcsán eredetileg a reményről akartam megosztani a gondolataimat, de a remény nálam végleg kifogyott”. Ha végigolvassuk az életművet, vagy legalábbis pár darabját, világos lesz, hogy miért. Talán elmondhatjuk, hogy az egész életmű lázadás, lázadás a világ ellen, a grammatika ellen, a kisszerűség, a képmutatás, a konvenciók, a hamis remények, az önámítás, a mítoszok, az ideológiák és a hazugság ellen. Ízig-vérig szabad és igaz művészet ez – ebben rejlik a nagysága és az ereje.

„A remény hiba.” Ez a mottója Krasznahorkai László Herscht 007769 című regényének. Első olvasatra azt jelenti, hogy nincs kegyelem a teremtésben, nincs mit várni, remélni, hibázunk, ha mégis ezt tesszük. A következő oldalakon pedig egy olyan hiba lehetőségéről értesülünk, melynek kozmológiai jelentősége van: egy felesleges antianyag-részecske „ott marad a létezésben, vagy egyenesen ez hozza létre a létezést, mint bőség, mind felesleg, mint többlet, mint hiba…” E szerint az olvasat szerint a remény is  egy megmagyarázhatatlan tényen nyugvó, többlet, bőség, felesleg, hiba, és mindkét értelmezés egyaránt érvényes lehet a regény világában.

S nem csupán a Herscht 007769-ben, hanem ebben az egész szöveguniverzumban, amelynek kezdetét az 1985-ben megjelent Sátántangó jelenti, aminél erősebb entrée-ja aligha volt bárkinek is a magyar irodalomban. A könyvről rengeteg kritika született, ezek szerzői azonnal felismerték a mű jelentőségét, és észrevették, hogy egy új hang, új poétika, új világlátás jelent meg vele a magyar irodalomban. Radnóti Sándor „makulátlan remekműnek” tartotta, és „teljes antropológiaként” jellemezte, amelyben „a csodavárás és a csodahit, a képzelt, irreális megoldásba vetett félénk bizalom éppoly szélsőségében mutatkozik meg, mint a romlás”, de mégis „minden fantasztikus elem a valósághoz van hálózva”. Az 1989-es Az ellenállás melankóliája folytatta az előző regény hagyományait, és az egymást követő művek hamarosan már nemcsak az irodalomban, hanem az egész magyar kultúrában általános referenciapontként szolgáltak.

Ez csak a legnagyobb szerzőkkel esik meg. Csokonaival, Petőfivel, Jókaival, Adyval, vagy közelebbi példát mondva: Esterházy Péter a magyar irodalom apafigurája volt, akinek a szava nemcsak esztétikai, hanem közéleti kérdésekben is nagyon sokat nyomott a latban. Mondásai bon mot-ként terjedtek, személye általános igazodási pontot jelentett. Tolnai Ottó szövegvilága a Vajdaságban határozza meg a kultúra szerkezetét. Mondatszövése, asszociációi, jellegzetes témái: a karfiol, a tenger, az azúr, a föld, beleszervesültek az irodalomba, a színházba, a kultúra szövetébe. 

Krasznahorkai László is azon szerzők közé tartozik, akik nemcsak értelmezik azt a világot, amelyben élünk, hanem formálják, alakítják is. Nemcsak az irodalomban, hanem a tág értelemben vett magyar kultúrában. Amely elképzelhetetlen lenne az 1994-es Tarr Béla-film nélkül, az pedig Víg Mihály zenéje nélkül. Ez a hármas jócskán meghatározza azt, ahogyan az elmúlt évtizedekben irodalomról, filmről, zenéről, saját magunkról gondolkodunk, ahogyan saját magunkra nézünk. A Sátántangó, a Kárhozat, a Werckmeister harmóniák beépültek az észlelés és az önértés struktúráiba: a perifériára szorult emberek, a lepusztult kocsmák, a városszéli utcák és az istentől elhagyatott alföldi táj úgy jelenik meg számunkra, ahogyan megtanultuk Krasznahorkai Lászlóval, Tarr Bélával és Víg Mihállyal együtt látni és érezni,  nemcsak esztétikai, hanem morális minőségként is.

A tárgyaknak, az állapotoknak, a dolgoknak valamilyen sűrű, intenzív atmoszférájuk, jelenlétük van, világteremtő erejük: a tangó, a bálna, a fagyott sár, a szélfútta szemét, a farkas, a Titanic bár, a csillagos égbolt rendje, a félkegyelműség állapota, a sparhelt   ‒ Krasznahorkai mindebből metafizikát csinál. De úgy lép túl a phüsziszen, a fizikai létezőkön, hogy a túlnant is ebbe a világba idézi meg. Tarr Béla képi világával és Víg Mihály zenéjével az érzéki világban jelenik meg az érzékfeletti, pontosabban annak az állandó hiánya, a fájó, a borzalmas, az elviselhetetlen hiánya. Ezt írják körül mindazok a művészek, akikkel az író együtt dolgozott, vagy akikre hatást gyakorolt, akik részesei lettek ennek az univerzumnak: Deim Pál, Eötvös Péter, Max Neumann, Ornan Rotem – és sorolhatnánk a neveket. A szentendrei Művészetmalom Minduntalan című kiállítása alapos áttekintést nyújt erről a kiterjedt kapcsolathálóról és erről az egész univerzumról, amely megjelenik filmben, zenében, fotókon, festményeken, a színpadon – összművészeti projektté válva, amely azt demonstrálja, hogy a világunk, az életünk is egészen Krasznahorkai-szerű lett, rajta keresztül nézzük és értjük magunkat. A folyton történő apokalipszist, a megválthatatlanságot, az örökös sóvárgást a transzcendenciára. Ahogyan egymásra másolódik a tragikum és a komikum, a katasztrófa és a hétköznapi élet mélységes kisszerűsége. 

Lépten-nyomon idézik, hogy Susan Sontag „az apokalipszis mesterének” nevezte Krasznahorkai Lászlót. Ami azt is jelzi, hogy ez az univerzum nem helyi érdekeltségű, hanem szerte a világban értik ezt a nyelvet. Beletekintve az író német, angol, francia és orosz recepciójába, csak megerősödik ez a véleményünk. A Rombolás és bánat az ég alattról azt írta az angol nyelvű kritika, hogy „furcsa, megerőltető, üdítően nem-amerikai”, valamint hogy a szülőföld ördögi üressége és közönye idegen tájon is tapasztalható. A Báró Wenckheim hazatér című regényt pedig a kortárs irodalom egyik legnagyobb teljesítményének tartották, „ez a legelszántabban könyörtelen műve”, „napjaink mindent átfogó pillanatképe”, a szerző pedig legjelentősebb élő írók egyike, akinek védjegyei a filozófia és apokalipszis, és munkássága Dosztojevszkij műveivel rokonítható.

A Seiobo járt odalent francia fogadtatásának szemléjéből kiderül ugyan, hogy akkoriban még kevéssé ismert arrafelé, de Nobel-díj várományosként emlegetik, mint „páratlan prózaírót”, aki „országának legnagyobb prózaírója Nádas Péterrel együtt”. A Báró Wenckheim hazatér azonban már olyan közegbe érkezett, amelyben ismerősebben csengett az író neve, és szuperlatívuszokban beszélnek a könyvéről, a nyelvéről, Kafkához, Sartre-hoz, Becketthez, Joyce-oz hasonlítják. Azonosítják benne Magyarország nagy problémáit, az idegengyűlöletet, a hipokrita vallást, az álságos szeretetet, de felfigyelnek azokra a dimenzióira is, amelyek általánosabb érvényűvé teszik: modern alvajárásról, önzésről, a magánéletbe való visszahúzódásról, lopakodó fasizmusról, kilátástalan káoszról írnak.

Ugyanezen mű német fogadtatása szintén kedvező volt, Krasznahorkairól úgy írnak, mint aki a 2015-ös Man Booker-díj óta kult-státuszt élvez, és prózájának egyedülálló soundja van. Krasznahorkai a mai Magyarország parkettjére penderíti figuráit, és újra játszani kezdi az infernális Sátántangót, történetei példázatosak, többértelműek, a regény apokalipszis és haláltánc egyben, nyelvi vihar, és ízig-vérig kényelmetlen könyv, Dosztojevszkij-szerű figurákkal. Különösen érdekes, hogy mit kezdett a német olvasóközönség a Türingiában játszódó Herscht 007769-cel. „Nem lehet nem észrevenni: Krasznahorkai fékezhetetlen prózáját a legaktuálisabb német történések lelki eszköztárából meríti” – olvashatjuk. Nyelvéről pedig ezt: „e nyelv sűrű és folyékony, könnyedén összehozza a csodát és az apokalipszist, a nácit és a bolondot.” Tekintete mélyre megy a német lélekben, a könyv egyszerre meditáció és a keletnémet valóság részletes felderítése,  „figyelmeztető kiáltás egy szétszakadó, radikalizálódó társadalomnak”, és a szerző új színtéren variálja az apokaliptikus vidéki bohózatot, amelyet jól ismerünk tőle, komor emberiséganalízist nyújt, és az emberi létezésről és a világ állapotáról szól a regény. Vagyis bárhol olvassák a világon, mindenhol képesek elvonatkoztatni az aktuális helyszíntől, időtől és közéleti eseményektől.

Mindezek tükrében különösen érdekes a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája orosz fogadtatása (az előző 2018-ban, a másik 2020-ban jelent meg oroszul), már csak azért is, mert a Dosztojevszkijjel való hasonlóságot már mások is emlegették. Felmerül a recepcióban ezen kívül Gogol és Platonov neve is, de olyat is olvashatunk, hogy „A Sátántangó leginkább arra emlékeztet, mintha a Holt lelkeket és a Revizort a Beckett- és a Kafka-művek abszurditási fokára emelnénk.” Ilyeneket írnak róla: nukleáris töltete az abszurd, az antiutópia, a groteszk és a legkegyetlenebb szatíra elegye; színtiszta Kafka; a pokol teljes anatómiája, fiziológiája, jól beláthatóan alkotórészeire bontva; absztrakt, tipikus, általánosított, sémaszerű, mint egy filozófiai traktátus, de a legapróbb részletekig konkrét; egyszerre működik a józan ész és egy semmilyen értelmezésnek nem engedelmeskedő logika. Továbbá elképzelni is nehéz, milyen hatást kelthetett volna ez a regény, ha a peresztrojka legelején megjelenik a Szovjetunióban, hiszen a közéletben is eseményszámba ment volna. Vicces továbbá, hogy a hatalmas ország kritikusai elcsodálkoznak: „döbbenetes, hogy azon az ujjbegynyi térképfolton egyszerre három ekkora mester születhetett: Víg Mihály, Krasznahorkai László és Tarr Béla…”

Krasznahorkai László művei tehát szorosan kötődnek Magyarországhoz, ehhez az „ujjbegynyi térképfolthoz”, de el is emelkednek tőle, látomásszerűvé téve a vigasztalan tájat és lakóit. Ahogyan a Nobel-díj bizottsága fogalmazott, az elismerést „a lenyűgöző és látnoki műveiért” kapja, „amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét”. Érezzük ezt az erőt, átjárja a magyar kultúrtájat, de érzik ezt szerte a világban, ahol az olvasók magukra és saját világukra ismernek az alföldi sárban, a bálnában, Valuskában, Irimiásban. Érezzük a mondat erejét, ahogyan körénk tekeredik, befon, és mint egy örvény, magával ránt. 

S végezetül még annyit érdemes szóvá tenni, hogy Krasznahorkai László magyarul mondta el a beszédét. Azon a nyelven, amelyen alkot. Hetényi Zsuzsát idézve: „a magyarul beszélés gesztusával szépen visszaperelte nekünk a mi nemzeti magyarunkat a magyarkodóktól, és szelíden, de határozottan belerakta ezt a kulturális magyarságot Európa közepébe.” Talán mégis van remény.