Hogyan, mikor kerültél Óbudára?
Amikor hatéves lettem, egy kis mérnök-lakótelep épült a Kiscelli-kastély fölött. Előtte Zuglóban laktunk, szemben a Filmgyárral. Augusztus végén költöztünk ide, és szeptember 1-jén első osztályba mentem. Anyukám, aki pedagógus volt, nem gondolta túl a beiratkozást: amikor megérkeztünk, megkérdezte, hogy melyik a legjobb iskola a környéken, mondták neki, hogy a Kolosy téren az Újlaki. Bement, hogy szeretné beíratni Juditkát, mire mondták neki, hogy „Ne vicceljen már! Nincsen hely, tessék szépen menni a körzetes iskolába.” Így lettem Kiscellis. És onnantól kezdve egészen a nyolcadikig minden nap szépen legyalogoltunk a hegyről, aztán tanítás végén visszagyalogoltunk. Nem is tudom, hány éves voltam, amikor először mentem villamossal. Mert nem volt rá szükség.
Milyen volt akkoriban Óbuda?
Ahol az angol iskola van most, a kastély mögött, ott volt a világ legjobb szánkópályája. Minden ősszel társadalmi munkában összeálltak az apukák, Feri bácsi előhozta a kis traktort, lekaszáltuk a derékig érő gazt, egészen a kastélyig, mondjuk száz méter szélességben, a gyerekek gereblyéztek, aztán amikor leesett az első hó, megtelt a hegy. És anyámnak nem is volt gondja, mi pont a fölötte lévő házban laktunk, csak kinézett a konyhaablakon és látta, mit csinálunk. Akkoriban még nagy havak voltak, minden délután kint voltunk. Csodálatos volt itt felnőni, nagyon szerettem.
Nem a lenyomata, maga a kagyló. És amikor ezt megtaláltuk ott, egy családi kiránduláson, akkor megértettük, hogy hogyan működött ez az egész Pannon-tenger, hogy ezek a kövek tényleg víz alatt voltak. Úgyhogy a hegy még a földrajzzal kapcsolatos alapismereteimnek is egy tök fontos kiindulópontja volt.
Kalandok, izgalmak voltak?
Mivelhogy a szépapám a Kiscelli-kastélyban volt katonai parancsnok, meg voltam róla győződve, hogy a Kiscelli-kastély a mi családi örökségünk. Harmadik körül ezt el is magyaráztam az osztálytársaimnak, akik némi kétkedéssel fogadták ezt. De engem nem lehetett kizökkenteni, kérdeztem tőlük, hogy „Tudjátok-e, hogy milyen föld alatti labirintusrendszer húzódik a kastély alatt? Mert én ismerem a bejáratot.” Aztán hozzátettem, hogy „Akinek van bátorsága, el lehet velem jönni, ma éjszaka bemegyünk a labirintuson át a kastélyba.” De persze senki nem mert eljönni velem egy ilyen útra…
És Te ott voltál?
Dehogy voltam, hát nem engedtek volna ki éjszaka! De a végére azért kicsit elhittem, hogy a kastély örököse vagyok, úgyhogy a mai napig egyfajta tulajdonosi szemlélettel tekintek rá. Viszont ebben az időben rendszeresen megjelentek a Kiscelli parkban különböző szatír-jellegű férfiak, akik letolt gatyával ácsorogtak, és nézelődtek. Kovács Melindával, a barátnőmmel, egy idő után már olyan sok szatírt láttunk, hogy teljesen immunisak lettünk, és társalogtunk róluk: „Szerintem ez az volt, akit a múltkor az anyukám is látott, amikor tolta a babakocsiban a kistesómat, mert ennek is bajusza volt.” Mire a barátnőm: „De nem volt bajusza! Menjünk vissza megnézni!” És visszamentünk ellenőrizni, hogy volt-e bajusza, de hál’ istennek a fickó addigra már nem volt ott.
Milyen voltál tininek?
Vad. Korábban nagyon burokban tartott gyerek voltam, akiről gondoskodtak a szülei, rendezett volt a családi életünk, nem voltak hatalmas nagy drámák, minden nyarat a Balatonon töltöttünk. Tényleg egy nagyon védett közeg volt, és amikor gimibe felvettek a Karinthyba, ami Pestlőrincen van, hirtelen elkezdtem átutazni a városon, metró meg Kőbánya-Kispest…
Ott jártam iskolába, és azután, hogy a brooklyni fiatalokkal bandáztam, többször átutaztam egyedül Harlemen metróval. Hazajöttem, és azt mondja az apám, hogy legyek itthon este tízre, és majd ő megmondja, hogy mit csinálhatok, és mit nem – ez értelmezhetetlen volt. Mint ahogy abból az egykori cserediák-programból mindenkinél iszonyú nagy konfliktusok voltak: egyszerűen már nem ott tartottunk, ahol a szüleink tudni szerettek volna minket. Én is nagyon hamar eljutottam oda, hogy ha nem hagyják, hogy meghozzam az önálló döntéseimet, akkor majd azt fogják hinni, hogy az van, amit ők akarnak, én meg csinálom titokban, amit nem engednek. És elindult egy spirál: ők megtiltják, én hazudok, kiszököm, szóval, nagyon hamar elfajult a helyzet.
Voltak valamilyen terveid a jövődre nézve?
Alapvetően világutazó és kalandor akartam lenni, közben meg arra vágytam, hogy sok gyerekem legyen majd, és azt azért úgy nagyjából összeraktam fejben, hogy ez a világutazó kalandor/sok gyerek, nem egy liga, tehát valószínűleg így nem fogom tudni csinálni. Az egyetemi tanulmányok terén nem voltam túl motivált, úgy voltam vele, hogy angol szakra úgyis felvesznek, aztán majd lesz valami. Közben a magyar faktos tanárom, aki látott bennem tehetséget, elkezdett győzködni, hogy jelentkezzem magyar szakra is, én meg úgy voltam, hogy dehogy jelentkezem, eddig sem tanultam sokat, most sem fogok. De ahogy a gimnazisták mindig heccelik egymást, amikor éppen le kellett adni a jelentkezési lapokat, az egyik osztálytársam, aki tudta, hogy Rózsa néni mekkora energiát tett abba, hogy engem észhez térítsen, odajött, ránézett a lapomra, amire csak az angol szak volt beírva, és azt mondta, „Na, mi van, Berg, nem merted beírni a magyart?” De ezt úgy, hogy már mentünk le a titkárságra leadni a jelentkezési lapot, mire szikrázó tekintettel kikaptam a kezéből a tollat, „De, be merem írni!”, azzal odabiggyesztettem az aljára, hogy „magyar szak”. Hát így lettem angol-magyar szakos végül az egyetemen.
Mit írsz most?
Amióta ősszel elvállaltuk a HUBBY Magyar Gyerekkönyv Fórum elnökségét, a gazdasági szakember és könyvkiadó barátnőmmel, Epresi Adrienn-nel együtt, azon munkálkodunk, hogy hogyan lehet nagyobb presztízsűvé tenni az Év Gyerekkönyve Díjat, hogyan tudnánk pénzt szerezni az anyagilag totálisan ellehetetlenedett szervezetnek, hogyan tudnánk jó olvasós projektet csinálni, kivel lehetne együttműködni… Annyi ilyen típusú feladat van, hogy nem volt időm írni, és ez mostanra elkezdett nagyon-nagyon frusztrálni.
De már most látom, hogy ezt a határidőt nem tudom tartani. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a HUBBY-elnökség, amit vállaltunk, nagyon fontos feladat, bizonyos értelemben, ha küldetésnek talán nem is nevezném, de valami olyan társadalmi vállalás, ami tényleg arról szól, hogy valaki, aki ezt már megengedheti magának, valamit visszaad a szakmának.
Rengeteg dolog kapcsolódik az írásaidhoz: társasjátékok, színházi előadások, stb. Ezekre mennyire van rálátásod?
Semmi sem készül a hozzájárulásom, felülbírálatom vagy részvételem nélkül, de azért mindennek megvan a maga mértéke. A közelmúltban két színdarab is műsorra került, mindkettőnél sokat beszélgettem a rendezővel meg a dramaturggal, de nem én írtam a szöveget, mint anno a Magyar Színházban az első Rumininél, ahol viszont igen. De a végső áldást én adtam arra, hogy a jelen formájában mehet színpadra. Idén is készül sok minden, kilátásban van Lengemesék előadás is, lesz egy Maszat-bemutató, lehet, hogy a Cinemon Rajzfilmstúdióval is elindítunk egy új projektet. Tulajdonképpen egy egész estés rajzfilm és két különböző sorozat lehetősége is lebeg előttünk, így talán forgatókönyvet is fogok majd írni. Nagyrészt az időmtől, meg az energiáimtól függ majd.
Ott a HUBBY, ott az írói éned, azért csak van magánéleted is. Ez elég soknak tűnik…
Abszolút. És nem szeretek businessmanager lenni. Folyamatosan túlvállalom magam, és iszonyú energiáim mennek el efféle dolgokra, gondolkoztam is már, hogy talán nemet kellene mondani az ikszedik társasjátékra, mert anélkül nem engedem ki, hogy foglalkoznék vele, viszont elveszi az időt az írástól. Miközben, amikor van egy jó ötlet, egy jó projekt, akkor azt az ember nem szívesen fojtja meg, csak azért, mert nincs ideje rá. Egy kicsit abban is hiszek, hogy ami születni akar, az hadd szülessen meg, csak most már tényleg azt érzem, ha kettő lenne belőlem, akkor se biztos, hogy a végére érnék ezeknek. És egyébként volt már olyan, pont társasjátéknál, hogy részt vettem a kezdő ötletelésben, beszélgettem a társasjáték készítőjével, megnéztem az alapötletet meg a vizuális koncepciót, egyeztettem az illusztrátorral, és annyira jó irányba mutatott minden, hogy elengedtem, és nem figyeltem, milyen a végeredmény – ami igazából nem lett jó. Akkor kimondottan kínosan éreztem magam, és megfogadtam, hogy ilyet nem csinálok többé.
Annak nincs is realitása, hogy valaki ezeket átvegye tőled?
Sok mindent ki lehet adni egy asszisztensnek, de mondjuk a szövegek ellenőrzését nem szívesen. Ha születik egy szöveg, mondjuk egy társasjátékban azzal kapcsolatban, hogy a játék keretein belül mit csinál Vilkó vagy Rumini, akkor szeretem én ellenőrizni. Tulajdonképpen ennél még egyszerűbb, ha én írom meg azt a rövid szöveget, hiszen a személyem a garancia arra, hogy minden tökéletesen passzol az adott szereplő világába.
Az utóbbi években rengeteget utaztál. Hogy kaptál rá?
Mindig nagyon szerettem utazni, csak a tanulmányok mellett nem volt pénzem rá. Az első gyerekem az egyetem alatt született, hirtelen jött egy hosszú korszak, amikor anyuka voltam. Utána született még három kisebb tesó is. 2017 volt az az év, amikor egyrészt a gyerekek már akkorák voltak, hogy egy hétnél akár hosszabb időre is otthon tudtam őket hagyni az apukájukkal, mert nem sínylették meg.
És akkor hirtelen lehetőségem lett elutazni a luxemburgi magyarokhoz, meg a göteborgi magyarokhoz, meg a cambridge-i magyarokhoz, meg a bostoni magyarokhoz… Viszont a 81 könyvemmel kapcsolatos írói jelenlét, az új könyvek kitalálása, a már említett marketing, az összes merchandise termék kézben tartása, plusz a magánéletem, a gyerekek, satöbbi, elképesztő energiát visz el, ezért muszáj, hogy kikapcsoljak. Így találtam rá erre a műfajra: elutazom több hétre egy olyan helyre, ahol tényleg nem ér el senki. Amióta 15 éves koromban New Yorkban egy dél-amerikai bevándorló családnál laktam, azóta vágytam arra a kontinensre. Végül 2018-ban jutottam el először, ez volt Ecuador, aztán jött Peru, Kolumbia, Guatemala, nemrég voltam munkaügyben Mexikóban, de már van annyi rutinom, hogy kinn maradtam egy pár napig még utazgatni. És már megvannak a tervek, hogy a következő években hova szeretnék még.
Szóval, csak utolért a „kalandorság”…
A tavalyi Guatemala-túrán az első hét végén egy dzsungelbeli barlangban jártunk, ahol víz van, tehát úszni kellett, időnként vízesésen felmászni, a lezúduló vízzel együtt valami lyukba beugrani, és mindezt egy darab indián vezetővel, egy jéghideg vizű barlangban, egy szem bikiniben, gyertyával. Szóval, én ebbe a barlangba, mint jó kalandor, bementem, és sikerült úgy kifordítani a térdemet, hogy utána több mint fél év volt, mire helyrejött. De egyrészt, a barlangból ki kellett úsznom ezzel a kifacsarodott térddel, másrészt ott voltunk a dzsungel közepén, és még két hétig tartott a túra. Tehát én még a tikali piramisokat is befáslizva, be-fájdalomcsillapítózva másztam meg, a férjemre támaszkodva, úgy, hogy a csomagomat a többiek hozták. Aztán hazajöttünk, és a János Kórházban közölték, hogy el van törve a térdem, ami egyébként nem volt igaz, de valóban olyan állapotban volt, hogy még ez is felmerült. Na, nekem ez az egész barlang ügy egy nagyon emblematikus történet. Egyrészt a saját félelmeim leküzdése miatt is: amikor a sötét barlangban beugrasz a vízesés aljába, a 15 fokos vízbe, mert az indián vezető azt mondja, hogy ott lesz egy lyuk, és nem lesz baj, az engem komoly félelmekkel tölt el, amiknek a leküzdése nagyon fontos számomra. Merthogy mindenki azt gondolja, hogy milyen bátor vagyok, pedig igazából nem bátor vagyok, csak le szoktam küzdeni a félelmeimet, amelyekből számos van. És ez egy szintlépés volt. A másik kérdés pedig az, hogy meddig mehetek el az idióta szintlépéseimmel úgy, hogy közben otthon várnak a gyerekeim, és ebben a barlangban akár komolyabb bajom is történhetett volna. És nyilván nem a megfelelő következtetést vontam le, hiszen most jöttem haza Venezuelából, egy minden eddiginél emberpróbálóbb kalandtúráról, ahova eleve egy csípősérüléssel utaztam…
