Ha valaki nyitott szemmel jár Óbuda Fő terén, észreveheti, hogy a Kórház utca sarkán, az ablakban van egy virágláda, amelyen ez a felirat áll: múzeum. Ott éltek a dédszüleim, Ugray György szobrászművész és Bervanger Magdolna festőművész, rajztanár, és később itt működött az a lakásmúzeum, ahol a dédnagyapám életműve látható volt. A lakás ma már sajnos nincs a család tulajdonában, de a Kórház utca 1. szám bejáratánál van egy emléktábla, a házzal szemben pedig 2019 óta ott áll a dédnagyapám életművének egyik fontos darabja, az Óbuda-szobor.
Gyerekként természetes volt számomra, hogy műalkotások vesznek körül, ahogy az is, hogy a dédnagyanyám egy múzeumban él. Gyakori vendégek voltunk nála, a mai napig fel tudom idézni a lakás minden négyzetcentiméterét. Ahogy beléptünk az ajtón, szemben egy szegedi gyógyszertár számára készült dombormű, a Gyógyítás lógott a falon. Gyerekként megragadta a fantáziám a kígyó, amely Hügieia serlege körül tekergett. Az előszobában egy szekrény tetején női rokonok portréi sorakoztak, az onnan nyíló nappaliban és a sarokszobában pedig a falakon domborművek, alattuk kisebb és nagyobb szobrok álltak sűrűn egymás mellett. Szívesen nézegettem őket, voltak kedvenceim. Például a pocakját kidugó, puttó-szerű kisfiú, a Lurkó, a mozgás közben ábrázolt Tornászlányok, vagy a rejtélyes Olvasó öregasszony, amely jelenleg a szentendrei Skanzenben látható, és amelyet mindig kíváncsian méregettem alulról, találgatva, vajon milyen könyvet olvashat. De sokszor elidőztem a hatalmas Hemingway-portrén is, amely tekintetével mintha örökké a szobát pásztázta volna.
A lakásmúzeum nemcsak a szobrok miatt volt érdekes, az egész teret belengte dédnagyapám, Ugray György szellemisége. Az alkotásai mellett számos más tárgy is volt ott, amelyet a saját kezével készített: faragott bútorok, evőeszközök, mesekönyv, egy húros hangszer, amelyet a család csak ugrajkának hívott, és a legizgalmasabbak: a hadifogságból hozott ajándékok. Egy lezuhant repülőgép ablakaiból faragott gyerekjátékokat és használati tárgyakat, amikor gyalogosan hazafelé tartott a szovjet fogolytáborból 1948-ban. Ezt a történetet már kisgyerekként jól ismertem, az áttetsző plexi tárgyakat a dédnagyanyám egy vitrinben tartotta, de sokszor kivette és megmutatta nekünk, amikor nála jártunk.
Talán a fentiekből is érezhető, hogy Ugray György nemcsak egy sokoldalúan tehetséges művész volt, hanem ennél sokkal több: mérce, támasz és minta a környezetében élők számára. Több mint ötven éve, 1971-ben halt meg, mégis mintha a mai napig ő lenne a családunk központi figurája. Hiányát lehetetlen feldolgozni azoknak, akik ismerték. Művészeti hagyatéka mellett legalább olyan fontos emberi hagyatéka is. Tartása, humora, sokrétű tudása és rendkívüli beleérző képessége volt, jól értette az embereket, szerette a hazáját, és mindent megtett a szeretteiért. Nemcsak szobrokat és festményeket alkotott, hanem minden mást is, amire szükség volt. Emellett zenét szerzett, verseket írt és hegedült is, bár a családi anekdoták szerint a hangszerét leginkább akkor vette elő, ha egy látogató visszaélt a vendégszeretettel. Remek néptáncos is volt. Utóbbi bizonyítéka, hogy a Torockói menyasszonyok című filmben Jávor Pál helyett az ő lábai járták a csűrdöngölőt.
Ugray György tehát igazi polihisztor alkat volt. Művészi pályáján sok akadályba ütközött, bár tehetségére hamar felfigyeltek, életében nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna. Az erdélyi Dicsőszentmártonban született 1908-ban. Diákéveit Marosvásárhelyen töltötte, azonban tanulmányait nem tudta befejezni: állatorvos édesapja 1920-ban szívrohamban meghalt, így tizenkét éves korától neki kellett eltartania édesanyját és hét testvérét. Tironisz műasztalos műhelyébe állt be inasnak, néhány évvel később, már fiatalemberként pedig Budapesten, a Ganz-gyárban dolgozott, hogy felvételizhessen az Iparművészeti Főiskolára. Az egyetem alatt pincékben lakott és népkonyhán élt, de minden munkát elvállalt, hogy tanulmányait folytathassa. Rögtön az Iparművészeti után a Képzőművészeti Főiskolát is elvégezte, ahol Bory Jenő tanítványa, majd tanársegédje lett. Az 1937-es párizsi világkiállításra ő tervezhette meg Budapest két plakátját, ami hatalmas előrelépés volt számára. Ezután már figyeltek munkáira, részt vett a Műcsarnok kiállításain, többször nyert pályázatot, 1940-ben pedig Madonna című szobrával a római Collegium Hungaricum ösztöndíját nyerte el, amely nagyban meghatározta pályáját, formálta művészi látásmódját.
A szobrászat fellegvárába, Rómába már feleségével, Bervanger Magdolnával együtt érkezett, első két gyermekük Olaszországban született. Itt nemcsak elsajátította a mediterrán tradíciók formanyelvét, hanem felhívta magára az olasz műértő közönség figyelmét is. A római ösztöndíj rendkívül termékeny időszak volt számára, ekkor készítette Flóra, Primavera, Pietà, valamint Szent István című szobrait. Rómában be tudott kapcsolódni a nemzetközi körforgásba, csoportos kiállításokon vett részt (Róma, Padova), több alkotását megvásárolták. Szent István-szobra, valamint a Római Magyar Történeti Intézet alapítója, Fraknói Vilmos portré-domborműve a Római Magyar Akadémiára került. Bolyai Farkasról mintázott mellszobrát a római egyetem matematika tanszékén állították fel (a mai napig ott van, sőt, nemrégiben felújították). Az olasz mecenatúra is felfigyelt rá, ösztöndíja lejárta után egy gazdag olasz vállalkozó bízta meg munkával a fővároshoz közeli Palestrinában, akinek birtokán több mint egy éven át grandiózus, neoklasszicista márványszobrokat faragott.
Az olaszországi ösztöndíj miatt emlegetik Ugray Györgyöt a római iskola harmadik generációjához tartozó alkotóként. Bory Jenő hatásának és a római stúdiumoknak köszönhetően a neoklasszicizmus meghatározó irányzattá vált munkáiban, de az ókori görög-római szobrászat újraértelmezése mellett a realista portrészobrászat hagyományával is kísérletezett. Amikor 2024 tavaszán az óbudai Esernyős Galériában kiállítás nyílt műveiből Női ideák címmel, Orosz Diána művészettörténész foglalta össze, hogy milyen irányzatok figyelhetők meg az életműben. Ő többek között arról beszélt, hogy a két világháború közti művészet, az avantgárdizmus, a modernista szobrászati szellem, valamint a pszichológiai portrék hagyományának hatása is megjelenik a művekben, amellett, hogy az antik művészet és a mitológiai gondolkodás is hangsúlyos.
Az olaszországi sikerek ellenére Ugray György visszavágyott Magyarországra, nem akarta véglegesen elhagyni hazáját. 1943-ban feleségével és gyermekeivel, valamint néhány szoborral együtt vonattal tért vissza Budapestre. Ekkor telepedett le a család Óbudán, a fent említett Kórház utcai épületben, ahol a földszinten műterem is volt. Már javában tombolt a második világháború. Annak ellenére, hogy Ugray György már több gyermekes édesapa volt, hazatérte után szinte azonnal besorozták és kivezényelték a frontra. Csapatával együtt hamar elfogták, majd közel négy évet töltött szovjet hadifogságban. Ebben az időszakban is alkotott, fogolytársaiban tartotta a lelket, gyermekeinek és feleségének rendszeresen írt tábori levelezőlapokat. 1948-ban tért vissza Óbudára megromlott fizikai és egészségi állapotban.
Az ötvenes évek utáni időszak új korszaknak tekinthető az életműben. Értelmiségi és nemesi származása miatt nem kapott megrendeléseket, így újra fizikai munkát kellett vállalnia. Mintakészítő asztalosként helyezkedett el a Fémáru és Szerszámgépgyárban, emellett alkalmanként ipari formatervezőként is dolgozott. Később a Képzőművészeti Alap Kivitelező Vállalatnál dolgozott, ahol szobrok kivitelezésével, mások munkáinak felnagyításával foglalkozott. Pályájának a Kádár-korszak sem kedvezett, nem tudott azonosulni a művészekre kényszerített szocreál irányzattal, így kénytelen volt asztalos munkákat, kisebb megbízásokat teljesíteni, hogy négy gyerekét eltartsa. Ebben az időszakban voltak különlegesebb munkái. Az Egri csillagokból készült filmhez például ő készítette a megölt török katonák alakjait, a Budapesti Vidámpark barlangvasútjához a János vitéz-figurát, lovas huszárt, valamint „szuszogó óriást” mintázott, és restaurált többet is az egykori Néprajzi Múzeum tetején álló szobrok közül.
Később domborművekre kapott megbízást és kisebb plaketteket is készített. A Vörösvári úti iskola számára 1959-ben alkotta meg Czabán Samu emlékművét, 1966-ban pedig domborműveket készített a Szeged-Újvárosi gyógyszertár és a Frankel Leó Művelődési Ház számára. Almásfüzitőn, egy óvoda falára játékos, kecskegidát és szamarat ábrázoló művet alkotott. A Műcsarnokban 1968-ban a kiállított tizenöt alakos Dózsa fa domborműve olyan sikert aratott, hogy Budapest harmadik kerületi Tanácsa megvette, a mű első vázlatát pedig a Minisztertanács Mongóliának ajándékozta. A szintén fába faragott ötméteres, 1919-es eseményeket ábrázoló domborművét a harmadik kerületi Pártbizottság vásárolta meg. Ekkoriban már súlyos beteg volt, Kőműves Kelemen balladáját idéző művét már nem tudta befejezni, ám még a kórházban is dolgozott, ahol utolsóként András apostol megfeszítését mintázta meg. 1971-ben hunyt el.
Ugray György az óbudai temetőben nyugszik, sírjára fia, ifjabb Ugray György faragott kopjafát, rajta a tanítványa, Ács József szobrászművész bronz plakettjével. A család igyekszik hű maradni emlékéhez, nemcsak megőrizni szeretné az életművet, hanem a hírét vinni is. Bár a megvalósult domborművek többségét a rendszerváltás után eltávolították a közterületekről és közintézményekből, több gipszből és fából mintázott szobrát azóta kőbe faragták vagy bronzba öntötték és felállították méltó helyen. Az Első anyaság című alkotás a Szent Margit Kórházban látható, az Olvasó öregasszony a szentendrei Skanzenbe került, a Pietá a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán áll, az Óbuda pedig 2019 óta őrzi az életműnek és a dédnagyapámnak az emlékét azon a helyen, ahová a legjobban kötődött – a harmadik kerületi Fő tér közelében, szemben az egykori Kórház utcai otthonukkal.
