A régmúltban a piac és a vásár egy-egy falu, város, járás vasárnapi, havi vagy évszakonkénti egy- vagy többnapos közös buliját jelentette – természetesen egyre növekvő méretekben. A célja elsősorban a bevásárlás volt – a felszínen. Valójában azonban nagyon fontos közösségi eseményt jelentett; együtt ettek-ittak, pletykáltak, randiztak és verekedtek a város lakói.
A vásárcsarnokok, majd a boltok elterjedésével ez egyre inkább átalakult, a szocializmusban pedig a piac már egyet jelentett a még mindig izgalmas, de már inkább lesajnált, egy kissé deklasszált-szagú forgataggal, ahol nem feltétlenül talált az ember jobb minőségű árut, legfeljebb mást, mint a polcokon.
Mára az általam ismert vásárcsarnokoknak, állandó piacoknak saját, egyedi stílusuk és közönségük van, mindegyiknek más és más, ráadásul a közönség hétköznaptól vagy hétvégétől, sőt, napszakoktól függően is változik. A rendszeres látogatóknak megvan a kapcsolatuk az árusokkal, van kedvenc zöldségesük, hentesük, lángososuk – de csak velük vannak kapcsolatban, egymással nem.
A termelői piacok ezzel szemben inkább közösségi térként működnek, ahol a rendszeresen egy időben érkezők előbb-utóbb összemosolyognak, majd köszönnek, pár hét múltán pedig együtt eszik a lángost. Többé-kevésbé ezt vártam a római-parti piactól is – ám mégis hidegrázós élmény volt egy délelőttön át figyelni, ahogy ez megtörténik, olyan látványosan, akár a jól vágott természetfilmekben.
A piacot öt éve alapította Nagy Gerda, aki szinte a kezdetektől egyedül is „viszi a boltot”. Elmondása szerint jó két és fél évbe telt, mire ki merte jelenteni: a piac megmarad, és télen-nyáron, hóban-fagyban is megtartják – törzsközönséget nevelni ugyanis a legnehezebb.
Az árusok összehívásával nem volt különösebb probléma: sokan több piacra járnak, aktívak a közösségi oldalakon, és szívesen próbálnak ki új helyszíneket, egy idő után pedig szájról szájra is terjed a híre egy-egy jól menő helyszínnek, ahová érdemes kipakolni hétvégén, hajnalok hajnalán. A közönség azonban sokkal nehezebben mozgósítható. A piac nem egy előre meghirdetett, kihagyhatatlan koncert, amit nem nézhetünk meg a jövő héten, ha lusták lennénk szombat reggel. Vagy hirtelen felindulásból megnézzük, jól érezzük magunkat, jól be is vásárolunk – majd a következő héten még mindig ott állnak a hűtőben az össze-impulzusvásárolt finomságok, vagy egyszerűen csak közelebb van a kisbolt. A rendszeres piacra járáshoz a mai fogyasztói szokásoknál egy fokkal több fegyelem kell – pont úgy, ahogy mondjuk a rendszeres mozgásra veszi rá magát az ember. De ugyanakkorát is nyer vele!
Az, hogy egy piacon mennyire nem konkurensei egymásnak az árusok, már a bepakolásnál látszott: aki elparkolja az utat mások elől, az nem kap a házisütiből – legfeljebb ennyivel jár a nyitás előtti, kapkodós morgás. Mivel a piac két oldalról nyitott és körbehömpölygi a Nánási Udvar épületeit, mindenki oda pakolhat, ahová neki a legjobban tetszik – legalábbis nyáron, amikor a város kiürülésével az árusok száma is visszaesik. Az augusztus közepi szombaton úgy huszonöt-harminc pult üzemelhetett, ami itt nem számít soknak – a rekord ugyanis 70 árus volt. És természetesen minél nagyobb a kínálat, annál több a vendég. Ezért egyáltalán nem gond, hogy több sajtos vagy zöldséges is hasonló termékeket árul: a korán érkező vásárlók úgyis céltudatosan a kedvencükhöz ügetnek a cekkerükkel, a később érkező bámészkodók pedig gondosan végig fogják pásztázni az összes pultot.
Az sem lehet véletlen, hogy a Panelpék üzlete Soroksárról települ ki ilyenkor szó szerint a város másik végébe. Egy gombásnál mondjuk még értem a távolságot, de pékség akadhatna közelebb – ám a vásárlók olyan áhitattal mondták ki a nevét, és olyan gyorsan kapkodták el a péksütiket, hogy végül nem maradt időm felmérni a kínálatot, csak a hírnevet.
Viszont maradt időm kényelmesen szondázgatni a közönséget, hiszen én vadon termett delikáttermékeket vittem a piacra, ráadásul először voltam ott, ami a törzsközönség szemében némi gyanakvásra adhat okot. Gerda volt olyan kedves, és a parkoló felőli bejárat mellett biztosított nekem egy – felkészületlenségből fakadó súlyos napernyőhiány miatt – árnyékos helyet. Nem is csodálkoztam rajta, hogy a korai érkezők nagy része legfeljebb egy résztvevő pillantásra méltatta az asztalomat: a bevásárlólistával érkezőknek a legritkább esetben szerepel a cetlijén a medvehagymabimbó vagy a kakukkfűszirup – azt viszont furcsálltam, hogy még kóstolgatásra is alig tudtam rávenni őket. Ám úgy 9 óra után egy fél óra alatt megváltozott a helyzet: mire a korán érkezők már otthon pucolták a friss hagymát az ebédhez, lassan odaértek azok is, akik a második kávéjukat már itt, szépen lassan, társaságban szeretik meginni, és kíváncsiak is mindenre.
Ekkor nyert valódi értelmet az, hogy a termelők a „saját bőrüket hozzák a vásárra”: ekkor már nem csak az számít, hogy biozöldséget és nagyon jó sajtot árul valaki, hanem az is, hogy első kézből tudja elmesélni, hogy vannak a kecskék, amelyek a tejet adták hozzá.
Eleinte furának tűnt, hogy az árusok több, mint harmada nem élelmiszert, hanem dísztárgyakat, ékszereket árul, de a „sétálós” közönségben ők is megtalálták a saját célcsoportjukat, sőt, náluk alakultak ki a leghosszabb kvaterkázások. Az szinte természetes, hogy a chilis pultnál majdnem minden férfi lefékez és – pláne, ha hölgy is áll mellette – hősiesen és minél rezzenéstelenebb arccal kóstolja végig a portfóliót, hogy aztán vörös arccal verejtékezve keresse meg a legközelebbi limonádést. (A nemekről szóló közhelyekről jut eszembe: mivel a chilis mellett állt az én pultom, most már száz százalékos biztonsággal kijelenthetem: a nők jobban bírják a csípőset. Vagy csak nagyobb önismerettel rendelkeznek.)
A kötelező zöldséges-tejtermékes-sonkás-kolbászos pultokon túljutva akár el is engedhetjük a szombati ebédet, hiszen a kimért aszalványokat, mindent gyógyító fokhagymalevet, olivaolajat, lekvárokat, szörpöket végigkóstolva jutunk el a lángososig, aki csak szombat délelőttönként települ ki a Nánási Udvarba, viszont olyan a lángosa, hogy sokan kifejezetten ezért jönnek. Pláne, hogy ősszel visszatér a kézműves sört kínáló pult is – bár a jó sörre és borra vágyókat addig is boldoggá tudja tenni az udvarban működő, kiváló ízléssel összeállított kínálatú sör- és borszaküzlet. Késő délelőttől pedig az árusok pultjairól válogatott alapanyagból készült, kétfogásos, rendkívül baráti áron kínált menü is elérhető – tehát itt éhen csak úgy maradhat az ember, ha direkt nagyon figyel rá.
Mindebből talán úgy tűnhet, hogy a római-parti piac is egy az utóbbi években megszaporodott „hipszter” piacok közül, ahol nagyon kell figyelni, milyen márkás, újrahasznosított szütyőbe pakolja az ember a krumplit, nehogy kilógjon a sorból – de szerencsére messze nem ilyen. Rengeteg a kutya, rengeteg a gyerek – őket külön foglalkoztató sátor várja, hogy ne forduljon nyűgösködésbe a délelőtt –, és nagyon hangulatos maga a helyszín: én például hosszú percekig drukkoltam, hogy a sajtos kocsi mögötti fán bandázó mókus szedje össze annyira a bátorságát, hogy ne csak kíváncsiskodjon, hanem lopjon is valamit a zöldségestől. Rendszeresen tartanak zsibvásárt, aminek a varázsát a szarka lelkű olvasóknak egy percig sem kell magyarázni, de a kézműves, gyógynövényekből készült kozmetikumok és a díjnyertes olívaolajok mellett kényelmesen helyet talál a szomszéd utcából érkező bácsi is, aki egy zöldséges ládából árulja a saját virágpalántáit – jelzem, akkora sikerrel, hogy másfél órával a zárás előtt el is ment, mert kifogyott a virágokból.
Több olyan vásárlóval és ismerőssel beszéltem, akikről kiderült, hogy nem a Pók utcai lakótelepről vagy a Nánási út környékéről érkeztek, hanem jóval messzebbről – mégis törzsvendégnek számítanak. Családi és baráti programnak számít náluk itt tölteni a szombat délelőttöt – közben pedig, mintegy mellékes nyereményként sokkal finomabb és jobb minőségű dolgokkal töltik fel a hűtőt a következő hétre, mintha a környező bevásárlóközpontokban tülekedve tennék ugyanezt. A római-parti piac tehát öt év alatt valóban megtalálta a helyét és közösségi tér lett, ezzel pedig szociológiai értelemben véve is újrateremtette a nagy elődök hagyományát. Bátran kívánok tehát mindenkinek ráérős-piacozós szombat délelőttöket!
