Saturnus a mitikus ködben (régészeti interpretáció)

Réges-régen, sok ezer évvel ezelőtt egy Saturnus nevű férfi kötött ki Itália partjainál. Az ott élő (vagyis a létbizonytalanság posványában vergődő) paleolit hordát fizikai erőfölénye és egy csipetnyivel több sütnivalója révén egy törzsfőnök vezette, akit a kollektív emlékezet utóbb a Ianus névvel ruházott fel. Saturnus hamisítatlan civilizációteremtő kultúrhéroszként kirobbantotta, levezényelte és diadalra juttatta a neolitikus forradalmat Ianus vadászterületén. Az élelemtermelés beindítása kiszámíthatóvá és biztonságossá tette az életet, ugyanakkor olyan társadalmi és gazdasági folyamatokat indított be, amelyek a vagyoni különbségek kialakulásához, a társadalom rétegződéséhez, végül az állam és az annak fenntartásához szükséges intézmények létrejöttéhez vezettek. Amikor aztán már vállig ért a szép jövő, a hérosz nyomtalanul eltűnt. Ianus elrendelte, hogy a nép emeljen oltárt Saturnus tiszteletére, imádja istenként, és áldozzon neki. 

Megszületett az agrár ihletésű Saturnus-kultusz.

Saturnus az elgörögösödés rögös útjára lép

Saturnus, az ősi itáliai mezei istenség története tehát a civilizáció kezdetéig nyúlik vissza, ünnepe, a Saturnalia viszont csak meglehetősen későn jelenik meg az írott forrásokban (Kr. e. 3. század). Az akkorra már erős görög befolyás alatt álló kultusz hosszú története nem volt minden részletében rekonstruálható, de a rómaiak a tudásanyagon tátongó folytonossági hiányokat élénk fantáziával befoltozták. Az egyik eredetmagyarázó mítoszukba még az európai őslakos pelaszgokat és a legnagyobb görög hőst, Héraklészt is belekeverték.  

Egy eredetmagyarázó mítosz szerint a Közép-Itáliában megtelepedő pelaszgok egy dódónai jóslatnak engedelmeskedve már jó ideje férfiáldozattal próbáltak Saturnus kedvében járni, amikor váratlanul betoppant közéjük Héraklész, a bronzkori Görögország legnagyobb hőse. Héraklész összehívott egy szövegértelmezési szemináriumot (elvégre a jelenlévők közül ő beszélt legjobban görögül), és elmagyarázta az ámuló hallgatóságnak, hogy a jóslatban szereplő φώς szó hangsúlyozástól függően jelenthet ’férfit’, de ’fényt’ is. Javaslatára a pelaszgok a továbbiakban férfiak helyett gyertyákat ajánlottak fel az istenségnek. A gyertya-ajándékozás szokásának eredetét firtató történet teljes mértékben kitaláció, ám akaratlanul is fényt vet az ősi Saturnus-ünnep sötét aspektusára, a kollektív emlékezetben még élő emberáldozat-bemutatásra.   

Az ősi mezőgazdasági ünnep arculatát és beltartalmát azonban nem a pelaszgok vagy Héraklész, hanem a Dél-Itáliát gyarmatosító (Kr. e. 8–7. század) görögség Kronia-ünnepe alakította át. A görögök úgy tartották, hogy az emberiség számára Kronosz uralkodása jelentette az aranykort: az őskezdet tökéletes harmóniáját, amelyben még érvényesült a szabadság, egyenlőség és testvériség elve, és munkavégzés nélkül is bővelkedtek a közös javakban. (Ez az elképzelés szöges ellentétben áll a mezőgazdasági munkák tömkelegét az emberiség nyakába zúdító, itáliai Saturnus mítoszával, de ez látszólag senkit sem zavart.) A Kronia-ünnep alkalmából rendezett lakomát az urak szolgáikkal közösen költötték el, így idézték meg a (sosemvolt) aranykort. Erre vezethető vissza az a római szokás – mert ők mindig rátettek még egy lapáttal –, hogy a Saturnalia alkalmával az urak és szolgák szerepet cseréltek.

Görög kulturális hatásra Saturnus és Kronosz alakja az idő előrehaladtával mindinkább összeolvadt. A Forum Romanum nyugati szélén megépített Saturnus-templom (Kr. e. 501/498) már sokkal inkább az aranykor fejedelmének, Saturnus-Kronosznak szolgált lakóhelyként, semmint az ősi mezei istenségnek. Az aranykor képzetre vezethető vissza az államkincstár (aerarium Saturni) Saturnus-templomban történő elhelyezése is. Amikor ugyanis csak a közösségi vagyon bősége létezett, ismeretlen fogalom volt a lopás. Egy silányabb világban is Saturnus tűnt a legmegfelelőbb őrzőnek.

Kronosz az emberiség aranykorának istene. Ő az Idő, ami előtte nem létezett. Felfalja gyermekeit, majd kihányja őket, amint az Idő is mindent felemészt, majd újrateremt. Lukianosz „Beszélgetés Kronosszal” című fiktív, Saturnus-napi interjújában az ünnepség névadó istensége tagadta a gyermekevés vádját, és csupán olyan firkászok rosszindulatú pletykájának tudta be, mint Hésiodosz vagy Homérosz.

És az elgörögösödés folytatódott. A szertartásaikban aprólékosan aggodalmas rómaiak a 2. pun háborúban Hannibaltól elszenvedett vereségek hatására – és a Sibylla-könyvek útmutatásának engedve – áttértek a Saturnus-kultusz görög rítus szerinti ápolására (Kr. e. 217). Nem segített. 

Kr. e. 217-ben Hannibál átkelt az Alpokon, helyi szövetségeseivel benyomult Itáliába és az umbriai Trasimenus-tó partján súlyos vereséget mért a római hadakra. A rómaiak e vereség következményeként tértek át a görög rítus szerint végzett Saturnus-liturgiára. A hiba azonban nem a római rítusban volt. A hadsereg ugyanis a következő évben az apuliai Cannae melletti síkon akkora verést kapott, amilyenre még nem volt példa addigi története során. (Később se nagyon.) A Saturnus-kultusz római rítusát ennek ellenére nem állították vissza, a görög rítus szerinti szertartásrend véglegessé vált.

Io, Saturnalia!

A Saturnus-kultusz bármennyire is elgörögösödött, ünnepnapja a római kalendáriumban megmaradt a decemberi mezőgazdasági ünnepfolyam keretei között. Az őszi mezőgazdasági munkák lezajlását követő időszakot a Consualia vezette be (december 15.), amelyen nyári párjával (augusztus 21.) ellentétben nem a termés csűrbehordását, hanem a mag elvetését ünnepelték. A tulajdonképpeni Saturnus-ünnep napja december 17-ére esett. A kezdetben egynapos rendezvény a nagy sikerre való tekintettel legkésőbb a Kr. e. 1. századra egyhetesre (december 17–23.) duzzadt. (Szűkkeblű császárok a későbbiekben ugyan megpróbálták olykor lecsökkenteni a napok számát, de ezeket a népszerűtlen törekvéseket az Élet kiigazította.) Az ünnepkör magába foglalta még Saturnusné, született Ops Opifera, a ’Gazdagságot Hozó Bőség’ ugyancsak agrár színezetű ünnepnapját, az Opaliát (december 19.), majd az egy hetes fieszta az ajándékozás napjával, a Sigillariával zárult december 23-án. Ezen a napon Dis pater számára az ünnepnek nevet adó terrakotta-szobrocskákkal (sigilla), Saturnusnak pedig gyertyákkal kedveskedtek. Az ünnepnap alkalmából az emberek egymást is megajándékozták. Az ajándékokhoz mellékelt frappáns, rövid versek szerzői között Martialis, az olykor mosdatlan szájú epigrammaköltő is felbukkant (Xenia-ciklus).  

A Saturnalia ünnepség hivatalos része a Saturnus-templom előtt zajlott le. Az istenség elefántcsontból faragott szobrát kihozták a templomból, megszabadították a lábaira tekert gyapjúbandázstól, mintegy megadva a jelet, hogy elszabadult az aranykor istene. Ezzel megkezdődött az ünnepi időszak, amely – a fennálló rend szemszögéből nézve – egy héten át feje tetejére állította a világot. Az áldozatbemutatást követően lectisterniummal (a kultuszszobor díszes heverőre helyezésével és megvendégelésével) egybekötött nyilvános lakomát tartottak.

A Saturnalia számított a legnépszerűbb római ünnepnek, amikor tilos volt bármilyen megerőltető tevékenységet folytatni. Ennek jegyében beszüntették a munkavégzést, csak a pékek és szakácsok mentesültek a kötelező lazítás alól. Bezárták kapuikat az iskolák, sportpályák és konditermek, mert a tanulás és testépítés is munkának számított. Tilalom alá esett a szónoklás is, kivéve a mások megnevettetésére irányuló monologizálást (stand-up). Szünetelt továbbá a jogszolgáltatás, az üzleti élet és a hadviselés, hiszen ezek még nem léteztek az elképzelt aranykorban. Megengedetté vált ellenben a szerencsejátékok űzése. („Kockázó rabszolga aedilist látva se retteg” – írja Martialis, nem mintha az év többi részében a hazárdjátékok tilalma akár a legcsekélyebb hatásfokkal is működött volna. E tekintetben bízvást kijelenthető, hogy az év minden napja saturnaliának számított.) Ömlött a bor, áradt a jókedv és a harsányság, erénnyé vált a féktelen kicsapongás. Urak és szolgák együtt lakomáztak, vagy egy szerepcsere-játék keretében előbbiek szolgálták ki az utóbbiakat. Fényes nappal is lehetett estélyi öltözetben kódorogni az utcákon, a szolgák büntetlenül páváskodhattak uraik toalettjében, miközben az előkelők a felszabadított rabszolgák fríg sapkájában ünnepelték a szabadságot (amelyet nem ritkán összekevertek a szabadossággal, amiképpen a szabadverset is a szabad szerelemmel).

A gondoskodó állam (vagy önkormányzat) fügét, diót, datolyát szórt a nép közé, kenyérrel és borral kínálta az ünneplő tömeget. Az amfiteátrumban gladiátorok helyett nők viaskodtak, az állathajszákat pedig gólyára vadászó törpék parodizálták. A folyamatos lármát át- meg átszőtték az ünnepség védjegyének számító „Io, Saturnalia!”-rikoltások. Az ünneplő közösségek korhelykirályt (Saturnalicius princeps) választottak maguk közül, aki megszabta népének a kötelezően végrehajtandó tréfás feladatokat. Mindeközben talán nem is sejtette, hogy távoli elődei a daliás [h]őskorban rendezett ünnepségek végén még áldozati oltáron végezték földi pályafutásukat a magasabb termésátlagok reményében. A mulatság tetőfokán a kilengéseknek már csak a bolondkirály kreativitása szabott határt a pucéran gajdoltatástól a vízbe hajításig, amelynek elszenvedője rendszerint nem a nevetéstől kapott görcsöt a decemberi hidegben. 

A Saturnalia a maga karneváli hangulatával és vaskos humorával ízig-vérig plebejus népünnepély volt. A magasértelmiségiek számára viszont maga a pokol. Seneca, a sótlan filozófus, költő, drámaíró és államférfi megvetően nyilatkozott az ünneplő tömegekről, akik önkontroll nélkül adták át magukat az élvezeteknek. Egyúttal értetlenségét is kifejezte a nagy felhajtás miatt, neki ugyanis úgy tűnt, mintha az egész év másból sem állna, csak decemberből, vagyis Saturnaliából. Plinius Minor jogász, katona és politikus, továbbá megrögzött levélíró az évnek ebben a szakában visszavonult termeibe, hogy addig is nyugodtan áldozhasson a grafománia oltárán, amíg háznépe bolondozik. A Görögországban tanuló Aulus Gellius, későbbi jogász, grammatikus és író-kompilátor baráti összejövetelen ünnepelte a Saturnaliát, mint mondja: „…kellemesen és szolidan tettük ezt, nem pedig, amint mondani szokás, szabad féket engedve lelkiismeretünknek, – mert Musonius szerint a léleknek szabad féket engedni annyi, mint azt elveszteni…”. Az értelmiségi ifjak lelkük megőrzése végett inkább irodalmi vetélkedőt tartottak, és ha mindenki elvérzett egy kvízkérdésen, babérkoszorúval koronázták az ünnepelt Saturnus-Kronosz szobrát. Arról már nem szól a fáma, hogy az antik „Lyukasóra” végén hány koszorú övezte az istenség homlokát, Gellius mindössze egyet vallott be. 

A savanyú entellektüelek azonban csak a társadalom elenyésző hányadát képviselték. A Saturnalia-rajongók egybehangzó véleményét legtömörebben az „új költők” csoportosulásának tagja, Catullus öntötte szavakba, amikor így nyilatkozott: „A legjobb nap.”

Io, Saturnalia!

Saturnus és Sol Invictus megszüli a Karácsonyt

A keresztényeket hosszú időn keresztül nem foglalkoztatták Jézus Krisztus születésének körülményei. Az üdvtörténet szempontjából ugyanis a feltámadás bírt igazi jelentőséggel, ez határozta meg a szent idő körének kezdetét és végét. Ám eljött az idő, amikor már nem lehetett többé megkerülni a születés kérdését. Alexandriai Szent Kelemen (2–3. század) e jeles napnak a május 15-i dátumot javasolta. Ezzel szemben a pannóniai születésű Victorinus püspök a 3. század második felében december 25-ére tette Krisztus születésnapját. Történt mindez Poetovióban, a Mithras-vallás egyik birodalmi központjában. A későbbiekben aztán több egyházatya is kiállt a január 6-i dátum mellett, s tették ezt ugyanolyan történeti megalapozatlansággal, mint elődeik. Jézus születésnapjára vonatkozó utalás ugyanis nem maradt fenn, talán soha nem is létezett: a kanonizált evangéliumok mindenesetre hallgatnak róla, és nem beszédesebbek az apokrifek sem. Az adatok teljes hiányának ugyanakkor megvan az a vitathatatlan előnye, hogy tiszta lappal lehet indulni: az év bármely napja kijelölhetővé válik. És pontosan ez történt. A választás végül a Victorinus által javasolt téli napfordulóra (december 25.) esett, amely Sol Invictus (a ’Legyőzhetetlen Nap’) születésnapjaként régóta élt már a köztudatban. A komoly csillagászati háttérrel rendelkező Mithras-vallás szerint a téli napfordulón, a legmélyebb sötétségben születik meg az istenség. Az ettől kezdve mind hosszabbra nyúló nappalok az újjászülető Nap győzelmét hirdetik. Ez a természettudományos és dogmatikai szempontból megalapozott kiindulási helyzet a keresztény szimbolika számára is rokonszenves, mi több, adaptálható volt. Eszerint Krisztus a fény, az új kezdet, aki új világrendet teremt, és elhozza a megváltást a sötétben tévelygő emberiség számára. A keresztények – „ez mától mindig is így volt” alapon – átvették és saját képükre formálták Sol Invictus ünnepét. Krisztus születésének december 25-i dátuma a 325. évi niceai zsinaton hivatalos megerősítést nyert. 

A legkorábbi adat, amely bizonyítja a Dies Natalis Christi megünneplését, a 354. évből származik. A karácsonyi ünnepséget azonban továbbra is megelőzte a Saturnalia, amelyen – az egyházatyák nagy keserűségére – az igaz keresztények zöme is ujjongva vett részt, hogy aztán macskajajosan, zúgó fejjel, háborgó gyomorral és remegő lábakkal kezdje meg a szent ünnepet, a bohócsapkát és a szerpentinszalagokat éppen csak levetve magáról. A késő császárkorban ugyanis az elkötelezett, jó keresztények nagy részének identitását a pogány gyökerek, a régi hagyományok és szokások még változatlanul meghatározták. Számukra a pogány tradíciók és az élő keresztény vallás egyidejű ápolása nem okozott lelkiismereti válságot. Még a szikár egyházatyáknak is be kellett látniuk, hogy egy olyan ősi és a társadalom szövetébe mélyen beivódott ünnepet, mint a Saturnalia, erőszakkal nem lehet kitörölni az ünnepi kalendáriumból. Úgy döntöttek hát, hogy – tart, ameddig tart – új mederbe terelik a pogány ünnepet. Így kerültek át a Saturnalia szelíd és meghittséget sugárzó szokásai: a közös lakoma, a gyertyagyújtás és az ajándékozás a magasztos karácsonyi ünnepkörbe. A Saturnaliáról, pontosabban amivé silányult, 448-ban hallunk utoljára. A naptárban azonban ekkor már feriae servorum (’rabszolgák ünnepe’) néven szerepelt, és az uralkodóvá váló keresztény korszellemnek megfelelően minden pogány vallási tartalmat nélkülözött. 

A féktelen dorbézolás, a zene, a tánc, a beöltözés és bolondozás szokása a keresztény világban a karácsonyi ünnepkört követő farsangi és karneváli időszakban élt tovább. 

De ez már egy másik történet.