Lássuk be, a csiga nem épp sztár alkat. Puhatestű (nyálkás!), véletlenül sem antropomorf, bőrizomtömlővel, vagyis úgynevezett haslábon közlekedik. Csúszik. Csíkot húz. És ráadásul hímnős. Egyetlen, gyerekszemmel is értékelhető tulajdonsága a hátán hordott háza, na, abban van valami, meg a csápjában, ami valójában tapogató, és amelynek általában a végén található a szeme. Nem véletlen, hogy nem túl sok gyerekversben szerepel, amelyben mégis, abban a gyerekek mindenképp a házból való kijövetelre akarják rábírni („Csigabiga, gyere ki, ég a házad ideki”, illetve „Csigabiga, told ki szarvadat, ha nem tolod, összetöröm házadat”). 

Ha nagyon eminensek akarunk lenni, felsorolhatjuk az alábbi tényeket: 1.) Lázár Ervin Berzsián és Dideki nevű hősei közül Dideki az egyik csigacsalogató félrehallásának köszönheti nevét. 2.) Időről időre szárnyra – közösségi médiára – kap a híresztelés, hogy az „ég a házad ideki” sor jelentése nem az, hogy a csiga otthona lángol, hanem hogy az ég, az égbolt volna a háza. Ez hülyeség, bár nagyon költői. 3.) Természetesen Gryllus Vilmos megénekelte a csigabigát is, és természetesen négy sorban is sikerült valami igazán kedveset mondania („Lassan jár a csigabiga, / táskájában eleség. / Várja otthon lánya, fia, / csigabiga-feleség.”) – én legalábbis mindig meghatódom ezen a csigabiga-feleségen. De slussz-passz. A csigabiga nem menő. 

Vagy oké, esetleg nyelvész körökben. A „csigabiga” úgynevezett ikerszó, létrejöttének módja: ikerítés. „Biga” szó nem létezik, és akinek mégis eszébe jut Biga csiga és Batka manó („batka” sem létezik önmagában), az nyilván a nyolcvanas években volt gyerek. Elég! Székely Szabolcs A csiga, aki nem talált haza című könyvéről szeretnék beszélni, és minél többet okoskodom, annál nehezebb lesz összekötnöm a bevezetést a tárgyalással. Most kezdjem azzal, hogy Székely Szabolcs 1983-ban született, tehát a nyolcvanas években volt kisgyerek? Vagy egy merész asszociációval (csigabiga-feleség) állítsam azt – amit egyébként már állított kritikus –, hogy a csigás mesekönyve „logikus folytatása” a 2021-ben megjelent hitvesi verseket és életközepi reflexiókat tartalmazó verseskötetének, a Beszélgetés történetének? Időzzek el költői képeinél? Nyelvi, formai bravúrjainál, amelyeknek része lehet akár a félrehallás is?  Kanyarodjak a félreértések felé? Vagy nyögjem ki végre, amit rögtön az első bekezdés után megtehettem volna, hogy verses meséjének cselekményét a csiga legfőbb attribútuma, meszes váza, vagyis a háza alakítja, illetve az a képtelenség, hogy Dömper nevű főhőse (nem meztelencsiga!) nem talál haza?!

Dömper nem talál haza. Ezzel is kezdhettem volna. „Akkor ezt most hagyom, hogy megemésztődjön.”

Amíg tart a csodálkozás, elmondom, hogy Dömper eredetileg házi használatra született, Székely Szabolcs a nagyobbik kisfiának találta ki a figurát, akiből a MÁV Szimfonikusok felkérésére lett utcazenész – a megrendelés természetesen csak zenei témájú, havonta közölhető versre vonatkozott, nem utcazenész csigára. Én magam az első pillanattól (2021. szeptember 30.) a mese híve lettem, és nagyjából úgy vártam hóról hóra a folytatást, ahogyan mintegy 180 éve várhatták a Pesti Divatlap olvasói bizonyos Kukoricza Jancsi kalandjait. A János vitézzel való összevetés nem túlzás: Székely Szabolcs nem véletlenül választotta elbeszélő költeményének formájául az ütemhangsúlyos, felező tizenkettes verselést, amelynek rímképlete: a a b b. Míg Kosztolányi Petőfi művét a magyar Odüsszeiának nevezte, addig Székely művét sorozatokhoz hasonlítja a kritika – mindkét meglátás arra világít rá, hogy a főhős útnak indul, és természetesen hosszú, rögös és kanyargós úton ér célba.

Röviden összefoglalva: 

„A célszemély – Dömper, hogy megnevezzem őt –

egy motivációs trénerhez ment előbb,

de az imádkozó sáska után egyből

lerohanta vagy egy féltucat sünrendőr,

őrizetbe vették volna, csakhogy éppen

arra járt Kóbor, és elhozta, egészen

ide, a rétre, a demonstrációra,

Dömpernek Jungnál is volt valami dolga,

az imént jött fel a terapeutától – 

szóval ennyit tudtam meg eddig magáról.”

Ezzel a summázattal amúgy Fürge, a magándetektív lepi meg Dömpert, aki önként ajánlotta fel szolgálatait az otthonát nem találó csigának, majd alkalmazva az ilyenkor szokásos nyomozati módszert, követte célszemélyét. Amitől persze Dömpernek nem lett meg az otthona, Fürgéről, a gyíkról viszont kiderül, hogy sokadik szakmájában vall kudarcot épp. 

Fürge gyarlósága megejtő mind Dömper, mind az olvasók számára. És éppen az az egyik legfőbb erénye Székely mesekönyvének, hogy – az állatmesék hagyományának megfelelően – az „embertelen” (értsd: ember nélküli) világban rendkívüli pontossággal ábrázol mindent, ami emberi. Hogyan is teszi ezt? Először is gyorsan tisztáz mindent, amin egy kekec (gyerek)olvasó fennakadhatna. Például: „eléggé komplikált / csigavégtagokkal pengetni egy gitárt” – mondja, „szinte lehetetlen, tenném hozzá rögtön / mázli, hogy csigánkat mesébe kell szőnöm”. „[E]gy mesében pedig bármi megtörténhet” – szól az alapvetés. De nem titkolja azt sem, „hogy a szent Természet alkot ily csodákat: / szóval a csiga, az kétivarú állat.” Másodszor teremt egy viszonylag egyszerű alaphelyzetet: Dömpert meghívják a Singing Birds című tehetségkutató előválogatójába, ahová ő gitárosul el is indul, ámde hatalmas vihar kerekedik, s miután megsegít egy ázó-fázó szöcskebébit, maga kerül bajba, és „sajgó puhatestben ébred tudatára”. Eszébe jut a show, ahová elindult, a gitárja, ami összetört, a pótgitár, amiért haza kellene ugrani… és nem jut eszébe, hol van a haza. Innentől kezdetét veszi a csiga-odüsszeia, s még mielőtt Fürgével találkozna, már hajléktalannak nézik, letartóztatják, megszökik… 

A mesekönyv másik erénye a nyelvi pontosság. Ez persze szorosan összefügg az előbb említettel: a szereplőkről beszédjükből, beszédmódjukból derül ki, milyenek is valójában, és Székely tökéletesen alkalmazza a jellemábrázolásnak ezt a módját. Annak ellenére, hogy hősei – értelemszerűen – versben beszélnek, sehol egy fölösleges szó, sehol egy rímkényszer alakította fals gondolat. (És a narrátor sem fecseg fölöslegesen – néha úgy tesz, mintha, de olyankor is irodalmi hagyományokat léptet működésbe, például seregszemlét tart, vagy kifejt egy hosszabb hasonlatot, létrehoz egy allegóriát.)

Az emberi világot karikírozó helyzetek és megszólalások engem mint felnőtt olvasót rettentően szórakoztattak: a sünrendőrök rendőrségi bikkfanyelve; az imádkozó sáska körüli közösség, amely véletlenül sem akarja szektának nevezni magát, és amely a pozitív gondolkodás jegyében negatív és kirekesztő; a politikai szócsűrés-csavarás;  az „alvilági kaland” Jungnál, a terapeuta vakondnál; a tehetségkutató, amely kéjes örömmel mutatja be a tehetségtelenséget… mind-mind ismerős, és Székely Szabolcs érzékeny ábrázolásmódjának köszönhetően kellőképpen és kellemesen humoros. Hogy egy gyerek vajon érti-e az ábrázolt jelenségek minden aspektusát? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ha nem, akkor sem veszíti el az érdeklődését, hiszen a rögös út minden egyes döccenője: kaland, amely bonyolítja a cselekményt. 

Ráadásul – míg az ilyen-olyan tömegekkel való találkozások valóban nem sülnek el a legjobban – az „emberi” (vagyis állati) kapcsolatok gyönyörűen alakulnak a könyvben. Például, ahogyan Sün Sarolta a szelíd, agressziómentes kommunikációjával lecsillapítja a fogva tartott Dömpert, ahogyan Dömper meglátja Saroltában az egyenruha mögött az egyéniséget, majd végül ahogyan Sarolta szívében győz az együttérzés, és szökni hagyja – mit hagyja! szökésre biztatja! – Dömpert. Vagy ahogyan a könyv elején bemutatott, nem a civil-egyenruhás szembenállás, hanem a baráti érzelmek aránytalansága miatt felemás Csöpi–Dömper viszonyban a történet végére helyre kerülnek a dolgok. 

Végül Dömperben magában is – szó szerint és képletesen is – helyre kerül minden. A helyreállt értékrendnek, a minden értelemben vett önmagára találásnak az egyébként sziporkázó szövegben szívszorító magasságai és mélységei vannak. Jól példázza ezt az a megszólalás, amelyben a felnőtt olvasók egy József Attila-parafrázisra ismerhetnek, de a gyerekek is elgondolkodtató filozófiai problémára lelnek („A házam itt volt a hátam mögött, és én / megkerültem érte a világot”). 

Kiknek ajánlom a könyvet, ha folyton kitérek a felnőtt- és a gyerekolvasatra? Túlzás nélkül: mindenkinek. A kiadó a könyvet 6+ -osként jelölte meg (talán elsősorban a verses forma miatt). De Horváth Ildi illusztrátor kedves illusztrációi – az igenis gitárját pengető, majdhogynem antropomorf csigával, akinek van ugyan valami nyúlvány a fején, de az arcán igazi nagy rajzfilmes szem ragyog – akár kisebbek kezébe is valók. Akkor ez becsapás volna? Marketingfogás? Nem hiszem, sőt úgy vélem, nem áll távol a szerző szándékától sem, aki egy, a közelgő vihar elől a játszóról az óvodába visszaigyekvő Csiga csoportot is bemutat („Hahó, Csiga csoport! Indulás, de rögtön! / Mindenki ügyesen párba rendeződjön, / induljunk vissza az óvodába máris. / Hadd ne kelljen külön kérnem Bandikát is!”). Szerintem Székely Szabolcs úgy gondolta, hogy a mese mindenkié, és nem porciózta a mondanivalóját aszerint, vajon melyik gondolat hány éveseknek való. Nekem személy szerint ez a hozzáállás rendkívül szimpatikus, s bár a „vagy multitasking, vagy prokrasztináció” sor egy prológusban kicsit talán túlzás, a Szupercella és a Kevésbé szuper cella címek akkor is teljesen szuperek, ha igényelnek némi magyarázatot.

Többször említettem irodalmi hagyományt, eposzt és magyaros elbeszélő költeményt – végezetül hadd jegyezzem meg, hogy A csiga… nemcsak évszázadokkal ezelőtti művek előtt tiszteleg, „teleszkópos szemét” a kortársakra is veti, és nem hagyja említetlenül a verses mesék tekintetében valóban megkerülhetetlen Varró Dánielt sem – akinek kötetei mellett egyenrangú társként foglalhat helyet a könyvespolcon Székely Szabolcs verses mesekönyve. 

Székely Szabolcs: A csiga, aki nem talált haza, Móra Könyvkiadó, 2023. (Horváth Ildi illusztrációival)