Tősgyökeres óbudaiak vagytok?

Reketye-Trifán Zoltán: Születésem óta óbudai vagyok és ide kötődnek családom felmenői is. A csillaghegyi házat, amiben felnőttem, dédnagyapám, Óbuda építésze, Hetyei Géza építette az 1920-as években. Mint építész benne volt a Pest-Buda-Óbuda egyesítő tanácsban, és ő tervezte a régi Kálvin teret, sőt a szegedi Dóm tér tervein is dolgozott. Óbudán számos házon rajta van egyedi „kézjegye”, a kőváza, amiből egy kőrózsa nő ki. A mi házunkon is van ilyen, és azért, hogy ezt valahogyan megörökítsük, egyik sörünk grafikájának ez lett a főmotívuma. A csillaghegyi Géza utca dédnagyapámról van elnevezve. Amikor Csillaghegyen épült a lakótelep, az volt a tervben, hogy a HÉV hegy felőli oldalát is lebontják, de valamiért a mi utcánk a régi formájában mégis megmaradt, így a régi házunk is. Nagymamám is ebben a házban nőtt fel, és később itt éltek együtt a nagyapámmal. Édesapám egy csapatban focizott a Csillaghegy Sportegyesületben az Esterházy testvérekkel, Péterrel és Mártonnal.  

Reketye-Trifán Szilvia: Tizenéves korom óta élek Óbudán, először az aquincumi lakótelepen, majd Csillaghegyen. Nekem a fiatalságomat jelenti Óbuda a nyüzsgő társasági életével.

Zolival hosszú éveken át éltünk egymás közelében, ugyanazokra a helyekre jártunk, de csak 2006-ban ismerkedtünk meg a Sziget Fesztiválon. Az esküvőnk a Fő téren és a Vasarely Múzeumban volt.

Több mint tíz éve tanítok filozófiát abban az óbudai Veres Péter Gimnáziumban, ahová most a gyermekünk is jár. 

Miért szerettek itt élni?

R.-T. Z.: Nekem teljesen természetes dolog itt lakni. Sok helyen jártam a világban, de sose éreztem azt, hogy elmentem volna Óbudáról. Aki itt lakik, annak a Római part, a Duna, a hegyek, a nagy kirándulások, a társasági élet egyszerűen itt van. Szerencsések vagyunk. Nem lehet kihagyni a Mátyás király úton a Banán Klubot, ahol a kilencvenes évek első felében elképesztően jó koncertek voltak.

R.-T. Sz.: Tizenévesen kerültem Óbudára, de hamar belecsöppentem a helyi kocsmai életbe, ami elsősorban a pezsgő szellemi életről szólt. Megyesi Gusztáv újságíró és sok művész törzshelye volt akkoriban a Bán kocsma a Főtéren, de ott jöttek össze a zenészek, óbudai punkok is, akik mára fogalommá váltak. Nagy Esterházy Péter rajongó vagyok, sokat jártam a felolvasó estjeire. Egyszer a Pünkösdfürdői úton futottam, amikor szembe jött velem. Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek, hogyan köszönjek neki. Megálltam és tisztelegtem neki, mert nem tudtam szavakba önteni az érzésemet. Ő pedig nem tudta, hogy hova nézzen. Apósom, aki Esterházy Péterrel focizott együtt, sokat mesélt róla. Óbudán most is erős a közösségi élet, az összefogás, amihez én első körben a Veres Péter Gimnáziumon keresztül kapcsolódok.

Az is az óbudaisághoz tartozik, hogy már eljutottunk oda, hogy a környéken szinte mindenkit ismerünk.

R.-T. Z.: Ha nem is mindenkit személyesen, de arcról biztosan.

R.-T.Sz.: Van egy húsz éve fennálló kutyás és futó közösség is, akikkel ha összetalálkozunk, akkor sokszor megállunk és elbeszélgetünk. Az állandó „jelenvalólét” is az óbudaiság jellemzője. Az emberek itt maradnak, alig tudok olyat, aki elmenne innen. Az új beköltözőket pedig gyorsan beszippantja ez a sajátos hangulat és közösség a Rómaival, a hegyekkel, a Fő térrel, az Adventi Vásárral együtt. 

Hogyan kapcsolódtatok a művészetekhez és a vendéglátáshoz?

R.-T. Z.: A Tűzoltó utcában volt egy lepukkant ház, a mai Trafó Kortárs Művészetek Háza mellett, ami most az Élesztőház, és amelynek egy része ma is a mi családunk tulajdona. A bátyámék, akiknek volt egy zenekaruk, ott alakították ki a próbatermüket, aztán kitaláltuk, hogy legyenek ott koncertek, vendéglátás, zsíroskenyér. Ez lett 1997-ben  a Jailhouse, ami a hardcore, punk és később elektronikus zenei stílusával megelőzte a korát. A Jailhouse kultikus hellyé nőtte ki magát, sok külföldi és magyar zenekar megfordult ott, amelyek később széles körben ismertté váltak. A Bëlga együttes első fellépése is ott volt. Egyedülálló és pezsgő kulturális élet zajlott a Jailhouse-ban, mely komolyan hatott Budapest művészeti életére.

Abban az időben a Pesti Barnabás Gimnázium irodalom és dráma tagozatára jártam, ahol komoly diákszínjátszó tevékenységet folytattunk, jártuk az ország a fesztiváljait. Tizenhét évesen Sas Tamás rendező beválogatott a Rosszfiúk című filmjébe, melynek Rajkai Zoltán, Stohl András és Bodó Viktor voltak a főszereplői. A film miatt halasztottam egy évet az iskolában, emiatt felszabadult több hónapom és amikor betöltöttem a 18. évemet, kimentem Angliába egy félévre cserediák program keretében, ahol belekerültem az éjszakai zenei életbe. Hazajöttem, és megcsináltuk a Daróczi úton a Színtér nevű zenés helyet, ami 2006-ig működött. 

R.-T.Sz.: Engem a testvérem és a barátaim vettek rá, hogy tanítsak, így kerültem a Veres Péter Gimnáziumba, ami komoly fordulatot hozott az életembe. Nagyon szeretek ott lenni, az életem részévé vált.

Aktívan részt veszek a közösségi és művészeti programok szervezésben. Iskolánk erősen kapcsolódik az óbudai kulturális életéhez.

Van egy komoly, rendszeresen – nem csak a kerületben – fellépő néptánccsoportunk, valamint kiállításoknak, koncerteknek is helyszínt adunk. Az iskolai színjátszás, az osztályokat összehozó komoly darabok előadása pedig már hagyomány nálunk.

Közben elkezdtünk gondolkodni egy vállalkozáson, melynek első állomása a Jónás nevű vendéglátóhely lett a Bálnában. 

R.-T. Z.: Mivel a Jónásnak vége lett, tervezzük, hogy a nyáron nyitunk egy helyet a Rómain A Part néven. Kerthelyiség lesz minőségi italokkal és kultúrával.

Sok fiatal kortárs művészt ismerünk a Veres Péter Gimnáziumon keresztül, akiknek vannak irodalmi, zenei és képzőművészeti projektjeik, amelyeknek teret akarunk ott biztosítani.

R.-T. Sz.: Szeretnénk támogatni a fiatal tehetségeket, lehetőséget biztosítani, hogy az emberek találkozhassanak velük vagy alkotásaikkal. Célunk, hogy a Római part tudjon valami mást is nyújtani a megszokottnál, aminek persze szerves része a lángos és a hekk, de  van, aki vegán és gluténmentes ételeket szeretne, esetleg élő jazz zenére megkóstolni egy ifjú borász legfrissebb termékét.

Hogy lesz valakiből kézműves sörfőzde tulajdonosa?

R.-T.Sz.: Azt tapasztaltuk, hogy van igény az egyedi kézműves sörökre. Zolinak van hitelesített sommelier tanúsítványa, de erős és komoly vonzalmat érzett a sörök iránt is. Innen indultunk.

R.-T. Z.: Kevés volt Budapesten az olyan hely, ahova jó érzéssel, szívesen beültünk, mert nem volt olyan a kiszolgálás és kínálat, amire azt mondtuk, hogy ide visszajönnénk. Húszévesen négy hónapot töltöttem Veronában, egy olyan kultikus borétteremben, ahol többek között Pavarotti és Madonna is megfordult. Veronában nagyon sokat tanultam, és megtapasztaltam azt, hogy milyen az igényes vendéglátás. Egyértelmű szempontom volt, hogy egyedit és különlegeset nyújtsak itthon. Amikor elindult nálunk a kézműves sörkultúra, akkor azt láttam, hogy ebben hatalmas lehetőség van. A Jónás volt a második olyan nagy vendéglátóhely az Élesztőház után, amelyik sokféle kézműves sört kínált. Mi abban voltunk különlegesek, hogy volt saját sörünk is. Eleinte bérfőzéssel csináltuk, de hamar éreztük, hogy az egész folyamatot mi szeretnénk végigvinni. Így született meg a sörfőzdénk, amiben az egész családom részt vett, édesanyám eközben is dolgozik, miközben mi itt ülünk. Az motivált minket, hogy képesek vagyunk valami többet is adni, mint egy jó sör.

A cégen belül erős, szuper csapattal dolgozunk, célunk, hogy kreatívak legyünk, és kapcsolódjunk valamilyen módon a művészetekhez is. Legyen ez egy zenekarnak dedikált egyedi címkés sör, vagy az irodalomhoz kapcsolódva kortárs írókkal való együttműködés. 

R.-T. Sz.: Zolinak mindenféle „papírjai” vannak, én pedig többszörös bölcsész vagyok. Izgalmas a csapat, az biztos, de nekivágtunk a vendéglátó vállalkozásnak. Zolinak megvan ehhez a habitusa, ő az arca a vállalkozásnak, és remek sört főz, én meg a többi feladatot csinálom. Olyan dolgokkal foglalkozom, hogy milyen legyen a design, a filozófia, az üzleti gondolkodás, a struktúra. És a legfontosabbak a kollégák. Közösen, vagy Zoli egyedül kitalál egy sört, én pedig azt, hogy hogyan kommunikáljuk a terméket. Ebben a kreatív folyamatban teret adunk fiatal sörfőzőknek, művészeknek és gasztro szakembereknek is. Ezért hoztuk létre a Reketye Startup 1.0 kezdeményezésünket. Vannak fiatalok, akikkel a Veres Péter Gimnázium után is tartom a jó kapcsolatot, mindamellett, hogy tanulnak, izgalmas projektekben dolgozunk együtt.

Milyen történetek jelennek meg a sörös dobozokon?

R.-T.Sz.: Főleg Zoli múltjából építkeznek. Mindkettőnk felmenőinek voltak súlyos történetei a világháború és a szegénység időszakából. Konkrét történet kapcsolódik Zoli és testvére hangulatos nyaraihoz, a Csillaghegyi strandhoz, mely egy szép emlék. A másikat már említettük, a dédapa kőrózsája, ami itt a kerületben több házon is látható. A  legkomolyabbak Zoli nagypapájának hazatérése a hadifogságból, és apjának egy oroszokkal és benzinnel kapcsolatos filmre kívánkozó sztorija. Így talán jobban fennmaradnak a jelennek és az utókornak ezek a történetek. 

R.-T. Z.: Generációkon átívelő az a történet is, amit a Hetyei nagymamám mesélt: volt egy árvíz, amikor a két kilométerről áradó Duna vize eljutott a pincénkig. Aztán amikor gyerekként a BKV-ban kajakoztam, akkor is volt egy árvíz. Álltunk egy társammal a gáton és láttuk, amint az egyik szakaszon átszakadt, és elöntötte a víz a jelenlegi Kacsa Bisztró előtti részt. Kati néni, az edzőnk kajakkal mentett ki minket szorult helyzetünkből.

Hogyan ismerkedtetek meg?

R.-T. Z.: A Sziget Fesztiválon úgy ismerkedtünk meg, hogy a pálinka stand előtt egyedül álló nőhöz odamentem és megszólítottam: „Nem tudod, hogy milyen pálinkát igyál? Majd én segítek!” Nem tudta, és én segítettem, egy málna pálinkát választottam.

Szilvi a harsány stílusomtól ugyan elmenekült, de szerencsére előtte telefonszámot cseréltünk. Másnap írt nekem, hogy ott van megint a Szigeten.

R.-T. Sz.: Zoli nem viselkedett visszafogott úriemberként, de a Sziget az egy másik univerzum. A Sziget után komolyan elmélyült a kapcsolatunk. Összeházasodtunk, és van egy tizenhárom éves fiunk. 

Hogyan működik a közös munkátok?

R.-T.Sz.: Van egy olyan elmélet, hogy nem jó, ha férj-feleség együtt dolgozik. Mi állandóan együtt vagyunk, és így jó. Kiegészítjük, támogatjuk egymást.

R.-T. Z.: Nagyon jól tudunk együtt dolgozni, mert bízunk egymásban. És közben remekül szórakozunk

Vendéglátósnak tartjátok magatokat?

R.-T. Sz.: Nem. Még a sörgyárost is nehéz kimondanom. 

R.-T. Z.: Nehéz kérdés. Az a legjobb, hogy most ezt is csináljuk, ebben is benne vagyunk. A lényeg, hogy mindent olyan szemlélettel tegyünk, amiben nem a saját gyarapodásunk a fontos. 

Már meg tudjuk fogalmazni, hogy évek óta organikus, sajátos, másoktól eltérő módszertannal dolgozunk.

R.-T. Sz.: Ennek a filozófiának talán az a lényege a legegyszerűbben, hogy úgy hozzunk létre valamit, hogy a környezettel, a többi létezővel összhangban legyen, együtt a csapattal, akikkel dolgozunk, nem ártva senkinek és semminek. Nem könnyű erre fókuszálni mostanában, de kitartunk. Számunkra fontos, hogy adjunk. Mindig részese vagyunk olyan projekteknek, amik alapja a visszajuttatás azoknak, akiknek nehéz. 

R.-T. Z.: Alapelvünk az, ha nekünk jó, akkor legyen másoknak is jó.