A regény egyik meghatározó, a békebeli harmóniát megjelenítő helyszíne Szentendre. Mennyire valós ez a Szentendre-kép, egyáltalán a személyes élményeid mennyire kötnek ehhez a kisvároshoz?
Gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Szentendrére, igaz, ennek a gyakoriságnak a valós okát akkor még nem tudtam. A könyv és a valóság között sok átfedés van, vannak valós életrajzi vonatkozásai, de fontos leszögezni, hogy a regényben megjelenő életesemények, a felsejlő helyszínek a regénybeli főhős életének állomásai és eseményei. Persze még a legszárazabb tudományos esszében is ott van a szerző személyisége. Az író nem talál ki semmit, minden a valóságból születik. Édes Anna cselédkönyve ott van az íróasztal-fiókjában, írja Kosztolányi. Én is az életből – emlékekből, beszélgetésekből, „talált kéziratból” – dolgoztam és kutatómunkát is végeztem. Fel kellett fedeznem a második világháború előtti Szentendrét is. A Szamárhegy, Lichtenstein Simi vaskereskedés-vegyesboltja létező valóság, ahogyan a regény egyik mellékszereplőjének, Rosenzweig Salamonnak (Radó Sándor) a tragédiája is valós. Az ő neve is szerepel a szentendrei zsidó áldozatok egyik emléktábláján. De hogy egy szépirodalmi mű végeredményben sikerültnek tekinthető-e, azt már nem befolyásolja, hogy egyébként mennyi benne a valóság, mennyi a fikció, vagy mennyire jelennek meg hitelesen benne a helyszínek. Az olvasó szempontjából mindegy, hogy a Sorstalanság Köves Gyurija mennyire egyezik Kertész Imrével, vagy az Iskola a határon mennyi valódi Ottlikot tartalmaz.
Akkor máshonnan közelítve: milyen volt a te gyerekkori, fiatalkori Szentendre-képed?
Nagyon kevés dolog maradt meg belőle, és az akkori, ötvenes évek végi, hatvanas évek eleji Szentendrének sem volt sok köze a mai turistacentrumhoz. Akvarelleket festegettünk apámmal, a templomdombon, itt-ott. Érdekes módon, a szűk utcában lévő legendás lángosos mintha örök időktől ott lenne, kötelező program volt akkor is, most is. Meg a fagyizás is. Aztán a Görög kancsó étterem is felrémlik, mint régi idők tanúja.
A Pap-szigeten túl volt egy vadregényes part menti út, vízbe lógó fákkal, természetes Dunaparttal. Utoljára valamikor a nyolcvanas évek végén járhattam arra, az a rész addigra már teljesen beépült. És hát, ugye, többek között Szentendrén kezdte bontogatni szárnyát Magyarországon a kapitalizmus, a „maszekok” világa, mint például az elsők között magánkézben üzemelő Nosztalgia étterem és a hozzátartozó bolt. De gyerekkoromban Szentendre még csak a HÉV-vel hamar elérhető vidéki kisváros volt, ahová Budapestről percek alatt ki lehetett szaladni.
A Kérdezd meg tőle című regényben is hangsúlyos elem, hogy a város eltérő hátterű, egymással mégis évszázados harmóniában élő népességcsoportok lakóhelye volt, ahol „a kólót járó szerb lányok táncát együtt élvezik szerbek, svábok, tótok és magyarok”. A könyv legfundamentálisabb dilemmái az identitáskeresés, önmeghatározás, a csoporthoz tartozás kérdései köré csoportosulnak. Lehet valamilyen titka a békés együttélésnek?
A békés együttélésnek nincsen eredendő titka, az emberek tudnak és szeretnek együtt, vagy legalábbis békében egymás mellett élni. A gyűlölködés kívülről jön, ha van, akinek kapóra jön, hogy megoszthat, viszályt kelthet. A legtöbb vegyes lakosú településen az sem világos, ki jött előbb, ki később, ki is valójában a többség, ki a kisebbség. Óbudán a svábok szinte őslakosok, Pesten két évszázada többen beszéltek németül, mint magyarul. A regénybeli főhős kisgyerekként zsidó családban, magyar és zsidó identitással él, miközben félig orosz és pravoszláv, vagy tán egészen az, a zsidó nagypapát viszont öregemberként visszaemlékezve egyszer svábnak mondja, abból nincs baj. A regény alapvető kérdése nem is az identitás és az egyes identitásokhoz kötődő eltérő sorsok, hanem egyenesen az identitásnélküliség problémája.
A főhős ráadásul különleges helyzetbe kerül: hivatalos papírokkal oroszként, pravoszlávként csatlakozhatna az SS-hez, míg az egyébként önként választott zsidó személyiséggel munkaszolgálatos lesz, így kerül hadifogságba a Kárpátokon túl.
És a történelem kiszámíthatatlan vargabetűi miatt végül is így jár jól, így éli túl a háborút, majd a hadifogságot. Életveszélyes helyzetekből kerül ki mindig szerencsésen. Az identitás tényleges leképeződéseit, fizikai formáit – vallási és iskolai élmények, cserkészet, leventeképzés, katonai sorozás, anyakönyvi kivonatok, keresztlevelek – végül is újra meg újra felülírják a pillanatnyi döntések.
A regény címe, a Kérdezd meg tőle is arra utal, hogy a főhős az őt az életéről faggató, már-már vallató fiának a visszaemlékezéseket megszakító párbeszédekben sokszor ingerült, elterelő, kibúvó válaszokat ad. Nem akar, vagy talán nem is tud válaszokat adni, máskor esetleg nem is tartja fontosnak, hogy egy-egy rejtélyes ügyben tiszta vizet öntsön a pohárba. Miért zárkózik el ilyen mereven a feltárástól, a mélyre merüléstől az élete utolsó pillanatáig?
Annak alapján, amit az identitáskényszerrel a huszadik század művelt, nem is meglepő, hogy szabadulni akar ettől a tehertől. Az egész huszadik század erről szólt: ki vagy, mi vagy, honnan jöttél, kikkel tartasz. Jó lenne remélni, hogy ma, a huszonegyedik században már nem magától értetődő ez, hogy nem muszáj feltétlenül válaszolni az identitást firtató kérdésekre. Az elhárító válasz – „Kérdezd meg tőle!” – mindenesetre nem valamiféle bölcsesség, hanem menekülés egy megoldhatatlan probléma elől.
A főhőst az önként választott zsidó identitása mellett egyfajta dacos hazaszeretet is áthatja. A németek ellen szeretne harcolni, és ezt romantikusan a szovjetekhez való átszökéssel reméli megvalósítani, de az őt munkaszolgálatra küldő magyarokra, a hazájára nem haragszik, lélekben legalábbis mindig lojális hozzá. Miért ilyen problematikus és önellentmondásos a hazaszeretet intézménye?
Vannak feloldhatatlan helyzetek. A főhősnek orosz tudata, és – bár szinte minden eszközzel lehetetlenné teszik – magyar tudata is van, a vér szerinti szülei ugyanakkor valószínűleg mindketten oroszok. A vélhetően nem vér szerinti apja viszont zsidó, benne pedig, mikor éppen zsidónak érzi magát, még a Palesztinába való kivándorlás is felmerül egy ponton, amit aztán elvet. De hát az ilyen identitások konstruált dolgok, a dilemmák mesterségesek. Ha valaki nem keveredik ilyen katyvaszba, ráadásul éppen a huszadik század életre-halálra menő identitáskényszerei idején, akkor ez a dilemma nincs.
A háború, majd a fogság összesen négy éve után érkezik haza, Budapestre, amelyet a viszontagságos évek alatt számtalanszor elképzel magának, és valahogy mindig úgy képzeli, hogy Pesten az élet változatlan, mondhatni zavartalan, mert nem tudja és nem is akarja elképzelni a háború sújtotta fővárost. Mikor hazaér, addigra már tényleg normalizálódik az élet, a taxiból sárga villamosokat, kávézókban ülő embereket lát. Miközben megrázó, hogy az újraindult városból végérvényesen hiányoznak az odaveszett rokonok, barátok, ismerősök.
A hazaérkező hadifoglyok már nem a füstölgő romok közé érkeznek meg. Közben itt új világ lett, de a várost, ha lebombázták is, változatlanul Budapestnek hívják. Így szokott ez lenni. Az egyik pillanatban színházban ülünk, aztán lebombázzák az épületet, majd vége lesz a bombázásnak, és másnap reggel újranyit a sarki kávéház. Ahogy – túl ezen – a fontos történetek, a sorsminták is ismétlődnek: erről szólnak a nagy mítoszok, a fél világirodalom, és ez hatja át a könyvembeli három generáció egymáshoz való viszonyát is.
Ha nem is példa nélküli, de nem magától értetődő, hogy egy szerző hetvenéves korában jelentkezik először regénnyel. Mi hívta elő belőled ezt a családregényt?
Negyvenévesen ezt a könyvet nem tudtam volna megírni. A regényembeli kérdések így vagy úgy, de végigkísérték az egész életemet, nem hagytak békén, a történet „eredetije” pedig akkor javában tartott még. Vagyis a nyilvánvaló személyes vonatkozások miatt volt szükségem ekkora rálátásra. Amikor aztán végül nekiültem, először párbeszédes formát terveztem, csak aztán döntöttem, egy „talált kézirat” apropóján, az énregény és az elbeszélő forma mellett, amit meg-megszakít egy-egy rövid beszélgetésrészlet. Ehhez jött aztán jó sok kutatómunka: igyekeztem összeszedni, amit csak lehetett, a régi Szentendréről és a pesti mozikról, a cserkészetről és az asztaltáncoltatásról, a munkaszolgálatról és az ukrán frontról, az orosz hadifogolytáborok világáról, különös tekintettel a Wehrmacht-foglyok életére, el egészen a szovjet mesterlövész lányokig és az 1947-es moszkvai metróhálózatig. Hogy sikerült-e így most végül is feltennem minden kérdésemet, és megtalálnom rájuk a jó válaszokat, azt persze csak remélni tudom. De jó érzés, hogy annyi évtizednyi irodalom- és könyvcsinálás után regényt tudtam írni ebből. Ha úgy tetszik, megnyugodtam.
