Mikor és hogyan kezdtél el festeni? Ki vagy kik voltak a mestered, mestereid?
Apám intarziázott, forró pákával rajzolt képeket fára. A kézügyesség innen jött szerintem. Hárman vagyunk testvérek, mind jól festünk, eltérő tudatossággal, de kora gyerekkorunktól alkottunk. Egyik húgom festőművészként diplomázott Pécsett, és Londonban tetovál, és persze fest. Hasonló életpálya az enyém is, leszámítva, hogy én nem művészi diplomával indultam. A másik húgom nagyon titoktartóan és mértékletesen alkot, pedig tudjuk, milyen ügyes.
Vallásbölcsészként végeztem, így a filozófián és az irodalmon kívül nem is maradt nagy helye a festésnek egész sokáig. De a műélvezetben torkos voltam. A favorizált képekhez elkeserítően kevés volt a technikai felkészültségem és a türelmem is. Nem bánom hát, hogy későn, 30 éves korom körül festettem először tudatosan. Meg kellett érnem rá: hogy komolyan vegyem, és kellő mennyiségű figyelmet szenteljek neki.
Már túl voltam az első 50 képen, amikor a jó szerencsém összehozott Kalocsay Zolival. Bár ellenkezett, de a tanítványául szegődtem. Lenyűgöző szakmai és anyagismereti felkészültsége mellett felszabadítóan derűs és laza. Ma, 15 év után is a tőle tanultak adják a technikám gerincét. Örök barátság és hála fűz hozzá. Felszabadított a nyomás alól, és játékossá tette az alkotás folyamatát. Felkiáltójel, ha nagyon komolyan veszem magam. A festést azt lehet, magamat tilos…
Tartozol valamilyen irányzathoz, művész közösséghez, iskolához?
Mindig is realista festőnek definiáltam magam – ha már kell. A stílusok változhattak, a témám nem: törekedtem a valóság realista ábrázolására. Időközben a valóságról alkotott képem változott meg, és ez mindmáig folyamatban van. Röviden talán úgy lehet megragadni a lényeget, hogy a szent és a profán viszonya érdekel, ahogy egy hétköznapi aktus vagy tárgy jelentőségtelivé válik a festmény által. Izgalmasnak találtam kiemelni az általánosságból tárgyakat, hogy műalkotássá váljanak. Ebből lett például az első cipős sorozatom. Majd jöttek a tájképek, az olyan természetes volt “satöbbi” (EP).
Baksai József, Munkácsy-díjas festőművésszel akkor ismerkedtem meg, mikor épp ideje volt mindezt formába önteni. Számtalan érdeme és megkérdőjelezhetetlen zsenialitása mellett: született pedagógus. Képes tanítani! Egy ilyen nagy hatású és aktív alkotó számára ez egy extra ráfordított energia, nem kis áldozat. Mellette már elkezdtem dolgozni a figuratívabb képeimen is, megtartva a korábbi expresszívebb ecsetkezelést. Megtisztelő volt, amikor a Lakástárlat tagjává váltam, bekerült a nevem a szentendrei festőművészek sorába.
Mindeközben tetováló is vagy. Tetováló művész? Van átjárás a tetoválás és a képzőművészet között?
A tetoválást és a festést szeretem különválasztani. A tetoválás a szakmám, a festés a hivatásom. Szeretem a szakmámat és még ma, 18 év után sem tekintem munkának, vagy a stúdiómat munkahelynek. Nagyon tisztelem, sokat köszönhetek neki. A festésben segítségemre van a másolás szolgai képessége, amit a tetoválásban alkalmaznom kell. És viszont: a színek dinamikáját és redukcióját a vásznon már kipróbálhattam, nem a testeken kell kísérleteznem. Így ezen a szinten művészetként gondolok a tetoválásra is. Nem egy esetben fordult már elő, hogy klasszikus festmények, Schiele, Munkácsy, Klimt képei mellett a saját festményeimet is feltetováltam.
A címlapkép alapján a folyó állandósága és folytonos változása, a város és természet határterülete, átjárhatósága érdekel. Milyen szerepe van a Dunának az életedben? Szentendreiként erős kapcsolatot lehet feltételezni.
A Dunát nem lehet megúszni – Minden reggel köszönök neki, mikor a HÉV-hez megyek. Sosem tegezem. EP azt mondta, nem szabad. Eszembe sem jutott. Egyszerre olvastam Esterházy Duna-regényét (Hahn-Hahn grófnő pillantása – a szerk.) és festettem a címlapot. Jó volt ez így.
“Az asszony, aki amúgy egyedül élt, kis fiolákba
gyűjtötte a Dunát. Volt neki esti Dunája,
hajnali Dunája, tavaszi Dunája, haragos Dunája,
zajló Dunája (ezt a jégszekrényben tartotta),
volt zöld Dunája, szőke, szürke és kék Dunája,
és ki tudná mind felsorolni; ott sorakoztak
az ágy fölött egy kézzel faragott polcon, és aki
ott járt, az asszony minden tisztelőjének
végig kellett nézni a kollekciót.
Ez a Duna, morogták a férfiak.”
(Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása)
4 éve költöztünk Szentendrére. Budapesten kerestünk lakást, a hirdetésekkel párhuzamosan Anna Margitról olvastam, így itt is megpróbáltuk. Az első szentendrei hirdetést felhívtuk, másnap megnéztük, harmadnap megegyeztünk és most ott élünk. Akkor voltam először Szentendrén. Mintha mindig is ide tartoztunk volna. A költözés után egy hónappal, december 27-én már kenuval mentünk Leányfalura és onnan a szigetre. Alig fértem el a mentőmellényben a csónak orrában… Azóta sok jó barátunk lett itt, piacra járunk, füvet nyírunk. Volt pár jó kiállítás, grill és bogrács, Kacsakő és görög táncház. Van a városban valami, amiért a festő tényleg jól érzi itt magát.
Van az a rész, amikor a Szamárhegy mögé megy le a nap, de a túlparton a sziget fáit még aranyba önti. Majd jön a jó illatú éjszaka. Szomszédom a Duna. Nem tegezem.
