Milyen szálakon kötődsz a harmadik kerülethez?

Teljesen óbudai vagyok: a Margit Kórházban születtem és az Árpád fejedelem úton laktam, amikor ott még családi házak voltak. Aztán az állam elvette tőlünk a házat, és kaptunk egy lakást helyette a Szentendrei úton. Szórványosak az emlékeim ebből az időből, de arra emlékszem, hogy a Goldberger kézilabdapályáján minden télen jégpálya volt, oda lehetett menni korcsolyázni. Egyszerűen felöntötték, és mi tisztítottuk: kaptunk széles lapátokat, és amíg korcsolyáztunk, összetakarítottuk a kását a tetejéről. Nem műjég volt, hanem hamisítatlan, igazi jég! Ami a whiskybe is jó. Aztán felnőttem, 15-16 éves lehettem, és mentem az Ifiparkba Hobo-koncertre, fölvettem egy szimatszatyrot, meg egy kockás inget. Nem hordtam ilyeneket, de gondoltam, hogy elvegyülök, és akkor majd nem látják rajtam, hogy először vagyok koncerten. Erre jött szembe a bátyám az utcán, kérdezte, hogy hová megyek, és hogy nézek ki. Mondtam, hogy Hobóra megyek, mire rávágta, hogy „attól még nem kell hülyének öltözni!”. És ezután 3-4 évvel már én léptem fel az Ifiparkban. Persze, közben alakítottunk egy zenekart, nem csakúgy felléptem!

Már a Satöbbiről beszélünk?

Nem, ez a Telegráf zenekar volt, amely a Fonográféra hasonlító zenét akart játszani – erre utalt igen szellemesen a név is. Ott billentyűs voltam, ami úgy jött, hogy örököltünk egy zongorát, ezért a bátyám is meg én is kötelező jelleggel zongorázni tanultunk. Nem szerettük, de valamennyire azért megtanultuk. Így lettem zongorista, akinek nincs olyan hangszere, amit el lehet vinni koncertre. Ezért az első fellépésre kölcsönkértem Éry Balázs Fender zongoráját, amit aztán tömegközlekedéssel vittem a koncert helyszínére. A Fenderről azt kell tudni, hogy egy bazi nagy doboz, ami nagyjából hetven kiló. Na, azzal utaztam én a hetes buszon, azért, hogy két számban zongorázzak egy picit. Illetve, akkoriban nagyon szerettem a Supertrampet, ezért elhívtak egy west coast zenekarba is, ott is úgy voltam a billentyűs, hogy nem volt hangszerem. Fél évig voltam tag, aztán mondták, hogy keresnek valakit, akinek van. Persze, könnyebb úgy zenélni – de mi benne a kunszt?

Serest honnan ismerted?

Ő is játszott a Telegráfban. De nem sokkal az említett koncert után rájöttünk, hogy ez nem nekünk való, nem ezt akarjuk csinálni, úgyhogy a házuk melletti játszótéren megkérdezte tőlem, hogy csinálunk-e zenekart. Belementem, de mondtam, hogy többé nem akarok zongorát cipelni, inkább énekes leszek. Ezzel negyedéig már megvolt a zenekar – de mivel a nyolcvanas évek elején mindenki gitárral mászkált Óbudán, elég hamar össze lehetett szedni a többieket is. A név úgy jött, hogy egy házibulin, ahol egyben próbáltunk is, félrevonultam egy lánnyal, és amikor visszajöttem, a srácok mondták, hogy Satöbbi lett. Szomorú is voltam, hogy nem én találtam ki, de az vigasztalt, hogy közben nekem sokkal jobb volt, mint nekik.

Aztán egyre ismertebbek lettetek…

Elindultunk a Ki Mit Tud?-on, és továbbjutottunk, a Hanglemezgyár is felfigyelt ránk. A Zsiráfot játszottuk a selejtezőben, ami mindenkinek nagyon tetszett, aztán a középdöntőben a Hortobágy című számot terveztük a Cukrosbácsival, de azt nem engedték, mert a szocialista erkölcsbe nem fért be. Úgyhogy valami marhaságot rögtönöztünk ott helyben, így nem jutottunk a döntőbe. Pedig a jó számot, a Milyen is neked, mikor kezemben a kezed-et oda tartogattuk. Szóval, eltaktikáztuk. De egy kislemezt azért felvettek velünk. Akkor már Erkel Laci is velünk volt, és neki volt egy kedves, szimpatikus, intelligens bátyja, András, aki menedzselt minket. Mert kiderült, hogy az is fontos, legalább annyira, mint jó dalokat írni. Neki köszönhető, hogy az összes egyetemi klub, ami létezett, akkortájt Satöbbi-túltengésben szenvedett, és ő intézte el azt is, hogy játszhassunk a Depeche Mode előtt.

Ami azért furcsa párosítás volt, valljuk be!

Hát igen, a Depeche Mode rajongói nagyon várták, hogy mi befejezzük végre, és jöjjön a kedvencük! Az első számunk kicsit pörgősebb volt, az még tetszett a közönségnek, be is indultak rá, utána viszont jöttek a hülyeségek, amiket nem nagyon értettek, különösen az a sok ember nem, aki Németországból érkezett megnézni a koncertet. De jó volt kinézni a tömegre, hátrébb már voltak Satöbbi-zászlók, meg ordítottak; a mondjuk tizenötezer emberből ezren Satöbbisek voltak, csak hát ők voltak a kisebbség. De nem volt rossz élmény, pláne, mert előtte felléptünk aznap a KEK-en, és onnan rendőri kísérettel mentünk a Volán-pályára, hogy időben odaérjünk. Ültem egy autóban, és előttünk, meg mögöttünk ezerötös Ladák, az akkori rendőrautók száguldottak szirénázva.

Később felvettetek egy albumot, ami a fiókban ragadt…

Abba nekem kevesebb beleszólásom volt, mert éppen védtem a hazát: katona voltam a felvételek idején. Dalokat énekeltem rajta, de mint szerző nem nagyon szerepeltem. Akkor még állami volt a lemezkiadó, ők dönthettek róla, hogy ki adhat ki lemezt, és ezt végül nem adták ki, annak ellenére, hogy Presser Gábor volt a zenei rendezője, és Victor Máté is ott sertepertélt, szóval, jó stáb rakta össze az anyagot, jól is szólt. De végül mást választottak helyettünk. Amikor leszereltem, Erkel Laci Kentaur néven szólópályát indított, mi meg újrakezdtük a Satöbbit. És akkor jött Fruzsina, aki nagyon sokat hozzátett a dologhoz: először esztétikailag, aztán vokálisan is. Utólag nehéz megállapítani, hogy olyan jól csinálta, hogy minden számba belekerültette magát, vagy olyan jó volt, hogy bele kellett kerülnie, de egyszer csak elkezdtünk már kimondottan neki is írni. És akkor kisebb kacskaringók után jött a Láng-korszak, az zseniális volt. Úgy éltem meg, hogy minden hónapban ott van hatszáz ember a koncertünkön, aki nagyon jól érzi magát.

Ezzel párhuzamosan kerültél a Holló Színházba. Hogyan?

Galla Miklós is zenélt, többször játszottunk a zenekarával, a GM49-cel együtt, sőt, a Ki Mit Tud?-on tőle kértem kölcsön hangológépet, hogy legalább egyszer, amikor fellépünk a tévében, be legyünk hangolva. Aztán, amikor Laár elvonult egy időre, és a L’art pour L’art szünetelt, Miki kitalálta, hogy csináljuk meg a Holló Színházat, és hozzuk be az angol abszurdot Magyarországra. Akkoriban talán csak a Gyalog-galoppot ismerték, de ő meg akarta csinálni, és valamiért a fejébe vette, hogy én alkalmas vagyok prózai dolgok előadására is. Hát, ebben tévedett. Legalábbis az elején: volt egy olyan fellépésünk, ahol nekem kezem-lábam remegett. Miközben a Satöbbivel addigra már tökéletesen éreztem magam a színpadon. De akkor bajban voltam. Aztán a Holló fantasztikus siker lett, pedig a bemutatón, Debrecenben tizenhét ember volt csak. Egy év múlva viszont már ötszáz. Ehhez persze fel kellett lépni párszor, és meg kellett nyerni a Humorfesztivált.

Mennyiben volt más prózával színpadra állni?

Nagyon. Ott például meg kell tanulni a szöveget. Rá kellett jönnöm, hogy ez a műfaj sokkal nagyobb fegyelmet és profizmust kíván. A Satöbbi jóval szabadabb volt, ott azt csináltam, amit akartam, ha ahhoz volt kedvem, akkor leállíthattam szám közben a zenekart, és nekiállhattam mesélni valami teljesen mást. Sohasem írtam meg előre a konferanszokat, hanem, ami eszembe jutott, azt mondtam. A prózánál ezt nem lehetett, mert van velem három kolléga, aki várja a végszót, és ha elkezdek hablatyolni, akkor ők nagyon szomorúan néznek rám a színpadon. Aztán idővel ott is lazultunk, tehát egy Boborján-jelenetnek, ahányszor előadjuk, annyiféle verziója van. A L’art pour L’artban persze könnyebb is improvizálni, hiszen saját szövegekkel dolgozunk, és az is nagy különbség, hogy a Monty Python jeleneteket írt, és ahhoz rakott figurákat, a L’art pour L’art pedig pont fordítva: tele vagyunk figurákkal, akikhez írunk jeleneteket.

Ezek a dolgok megélhetést is biztosítottak?

Eredetileg hangszerésznek tanultam, de ez el is felejtődött azonnal, ahogy befejeztem az iskolát. Sohasem készítettem hangszereket – igaz, a tizenhatos létszámú osztályból senki más sem. Romantikusan hangzott, de valójában nem volt az. Egy kis ideig besegítettem grafikusi munkákban, de elsősorban az előadó-művészetből élek. De nagyon szívesen lettem volna építész, esetleg tárgytervező. Csak ahhoz nem rajzolok elég jól, meg nem vagyok elég precíz. Nagyon szeretem a szép tárgyakat, valószínűleg azért akartam hangszerész is lenni, hogy szép gitárokat csináljak, de ez nem jött össze. Azért egyszer elkezdtem csinálni Seresnek egy gitárt, egy ökörszarvú Gibsont, de ez végül kudarcba fulladt, és Péter sohasem tudta használni.

Mit csinálsz, amikor nem adsz elő?

Egyrészt, szeretek barkácsolni. Mi a Dunán, egy szigeten élünk, és ha áradás van, akkor a parton maradnak mindenféle uszadék fák. Márpedig az uszadék fa olyan, mint a felhők az égen: mindent bele lehet álmodni. Amelyik tetszik, azt hazahozom, csinálok neki talapzatot, és azt gondolom róla, hogy egy szobor, amibe bárki bármit beleképzelhet. Másrészt, amikor Magyarországon először közvetítették az NFL-t, azonnal beleszerettem. Itt a faluban, ahol lakom, van egy baráti társaság, amelynek tagjai összejárnak, és miközben jól megnézzük az aktuális meccseket, minden egyes alkalommal jól megváltjuk a világot. Aztán másnap konstatáljuk, hogy minden sokkal jobb lett. Minnesota Vikings-szurkoló úgy lettem, hogy van egy családi legenda, amely szerint valamikor egy svéd lovag belepiszkált a vérvonalba. És miután Vikings-szurkoló lettem, és azt hazudtam mindenkinek, hogy a családban volt egy svéd ős, lett egy svéd vonatkozású unokám is.

És hogy kerültél Budapestről falura?

Kizárásos alapon. A város nekem egy idő után már túlzottan zsizsegős volt. Egy nyugodt, kertes helyet kerestünk, és arra volt elég a pénzünk, hogy itt, a Szentendrei-szigeten vegyünk egy házat. És nagyon bejött, minden szempontból. Nyugalom, béke, Duna, barátok – mi kell még?

Létezett anno egy másik Pethő Zsolt nevű zeneszerző is…

Igen, ő rajzfilm-zenéket írt, és úgy derült ki az egész, hogy egyszer érkezett hozzám Ausztráliából jogdíj, egy nagyon nagy összeg, sok hónapi fizetésem egyben, miközben én Ausztráliát csak a földgömbről ismertem. Úgyhogy jeleztem a Szerzői Jogvédőnél, hogy ez valami tévedés lehet. Értesítették őt is, mire megkért, hogy változtassam meg a nevem. Így aztán újra bementem a Hivatalba, hogy szeretnék nevet változtatni. Kérdezték, „Mi lenne az új név?”, én meg mondtam, hogy „Svéd Asztal”. Erre a hölgy nézett rám nagy szemekkel, és azt válaszolta, hogy ehhez át kell mennie a Jogi Osztályra. Jött is egy ember, kérdezte, mégis hogy gondolom, én meg mondtam neki, hogy „a Svéd a vezetéknév, az Asztal pedig a keresztnév”. „Ja, úgy lehet”, felelte, és onnantól egy ideig Svéd Asztal voltam. Ami poénnak jó volt, de azért szerettem volna az eredetit megtartani, így lettem Pethő Th. Zsolt, ami lehet Telihold, Tehetség, vagy „Pethő Th-val”, ez szabadon választott, mindenki úgy gondol rá, ahogy akar. De még előtte volt valami fesztivál, ahol Kudlik Júliának kellett volna felkonferálnia minket és ő kijelentette, hogy azt, hogy „Svéd Asztal és Seres Péter dala, előadja a Satöbbi zenekar és Ecet Era”, ő nem mondja be. Mert Nyeső Mari énekelt akkor velünk, Ecet Era művésznéven. Azt hiszem, végül a kollégája mondta be, de az biztos, hogy elhangzott a Magyar Rádióban, vagy Televízióban – nem emlékszem már, hol adták le.

Ha annak idején kiadják a Satöbbi-lemezt, másként alakult volna az életed?

Nem hiszem, az nem egy olyan lemez volt, ami meghódította volna a közönséget. Ahhoz túlságosan intellektuális volt. A világ legszebb dalai című lemez más: ha visszamennénk 1996-ba és újra felvennénk, újraénekelném, újraszerkesztenénk, kivennénk egy-két számot, újra megjelentetnénk, jó menedzseléssel, egy-két videóklippel, na, azzal be lehetne futni szerintem. Csak hát mi mindig tojtunk az ilyesmire: megcsináltuk, utána meg buliztunk. Igazából a Satöbbiből az ambíció hiányzott arra, hogy befussunk. Ha sikerült volna, örülünk, de nem erőltettük. Jó imidzs volt nekünk, hogy klubzenekar vagyunk, amelyre szeretnek járni az emberek.

Ha definiálni kellene magadat, hogy fogalmaznád meg: ki vagy, mi vagy?

Sok mindent csináltam életemben, és semmiben sem vagyok kiugró tehetség, viszont szerintem okoztam sok jó percet, magamnak is, másoknak is: a közönségnek és kollégáknak is. Ha össze kell foglalni, akkor előadóművész vagyok. Ezzel próbáltam megúszni az életet. Ezenfelül hűséges és jó csapatjátékos vagyok. Nekem mindig az volt a fontos, hogy együtt játsszunk, jól szórakozzunk, és nem az, hogy ki győz.