Mennyire szoros a kapcsolata Óbudával?
Egyszerű a válasz: szinte egész életemben Óbudán éltem. A szüleimmel hat-hét éves koromban költöztünk ide, így gyerekkorom óta itt lakom. Lassan csukott szemmel is felismerem az utcákat, az összes sarkot, házat és kocsmát. Ide köt minden barát, ismerős és szerelem. Tősgyökeres óbudainak érzem magam.
Hogyan hat szobrászatára a városrész?
Óbuda meghatározza a színeimet, a szobraim hangulatát és a formáit is. Leginkább Óbuda szellemisége, az ide kötődő sok művész öröksége hat rám, hiszen ebben nőttem fel. Gyerekként hatottak rám az itteni ásatások, amikor még nem álltak a panelek. Emlékszem, anyám szánkón húzott a Flórián tér földszintes házai között, a Miklós téren pedig láttam a feltúrt földeket, a római kori ásatásokat.
Az Ön szobrai szinte az égbe nyúlnak, miközben eléggé keskenyek. Az ember ritkán lát hasonló alkotásokat. Ön miért ezt az ábrázolást választotta?
Erre egy filozofikus gondolattal válaszolnék. Edvard Munch, a sikoly festője naplójában azt írta, hogy két tökéletes állapot létezik, a horizontális és a vertikális, az élet pedig a kettő között van. Lévi-Strauss pedig arról ír, hogy az ősi közösségek településein minden esetben középen állítottak fel egy oszlopot, mely az eget kötötte össze a földdel. Az én keskeny, magasba nyúló szobraim is egyfajta kapcsolatot, meditációs állapotot jelenítenek meg. Ezért is foglalkozom legújabb szobraimban a paleolit korszakkal, melynek barlangrajzain hasonló vizuális képrendszer jelenik meg. Ezek olyan jelképek, melyek az akkori közösségeket összekapcsolták a transzcendenssel, érthetővé tették számunkra hitüket, és számunkra is felhívják a figyelmet a hit fontosságára.
Akkor a karcsú szobraival Ön az égi szférákhoz akar felérni? Vagyis össze akarja kapcsolni a profánt a szakralitással?
Pontosan erről az ellentmondásról van szó, ahogy azt Mircea Eliade kifejti a Szent és a Profán című könyvében. A profán tér csupán materiális jegyekkel bír. A szakralitás emeli ki a hétköznapokból, teszi jelentőssé és emlékezetessé. Ez a szemlélet a művészetben is kiveszőben van. Ennek pedig az az oka, hogy az életünket nem szakrálisan éljük.
És szakralitás nélkül van valódi művészet?
Nincsen. Mint ahogy moralitás nélkül sem létezik művészet, hiszen az minden esetben valamilyen esztétikai vagy morális problémát vet fel. A szakralitás pedig az az állapot, amikor valamilyen eseménynek, tapasztalatnak saját hangsúlyt adunk, kiemeljük a többi esemény ritmusából, és külön figyelmet szentelünk neki, mert annak számunkra valamilyen lelki fontossága van.
Ön szerint milyen az ideális műkedvelő?
Egy művészetet kedvelő embernek nyitottnak kell lennie. Egy szobor, egy festmény, egy művészeti alkotás érzelmeket indukál, a befogadónak pedig szembesülnie kell vele, vagyis általa találkoznia kell saját érzelmeivel. Ha felháborítja és felzaklatja, akkor is meg kell találja az okát. A művészet megmutatja, hogy mi a dolgunk az életben, miért vagyunk itt. Ezért moralizál.
Visszatérve a fogyasztói társadalomra: Ön szerint ahogy mindennapjainkból kiveszik a szakralitás, úgy veszti el a művészet is a lényegét?
Igen, ezt látom. Ma már egyre inkább az a művészet, ami eladható. Sőt, sokan úgy látják, kizárólag az számít művészetnek, amit meg fognak vásárolni. A farok csóválja a kutyát. Ezért is futtatnak fel hirtelen, négy-öt év alatt ismeretlen művészeket, akik aztán eltűnnek a süllyesztőben, mert jön helyettük más. A fogyasztói társadalom szempontjai tehát a művészetben is érvényesülnek: a figyelem egyre inkább az eladhatóra korlátozódik. Mint ahogy egy mosópor esetében is. Lassan nem is lesz különbség egy szobor és egy mosópor között.
Ha csak az Ön szobraira koncentrálunk: mi változott a korai, hetvenes években készített műveitől napjainkig?
A megközelítés módja, a kérdés természete. A hetvenes évek óta keresem magam, sokféle témát és technikát kipróbáltam, amiben inspiráltak a mestereim, Víg Tamás, Kis Nagy András és a Párizsban alkotó Pierre Székely. Fiatalon olyan neveket és filozófiákat kezdtem el követni, amik közel álltak hozzám.
Először figurális tanulmányokkal kezdődött, majd absztrakcióval folytatódott, végül Proust közvetlen emlékezeténél kötöttem ki, ahol időtől és helytől függetlenül kapcsolódnak össze bennem a tapasztalataim különböző formákká. Ez azt is jelenti, hogy letisztult formákban igyekszem gondolkodni.
Amikor figurális szobrokat készített, mit akart velük kifejezni?
Ugyanazt az életérzést, amit most is. Az érzés nem változott, csak a tapasztalatok gyűltek és változott a megfogalmazás módja. Most a szobor mint jel foglalkoztat. A szobor által közvetített üzenet, amit a paleolit jelképrendszer grafikai elemeivel párosítok. Fontos számomra, amit Paul Klee mond: „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz”. Számomra minél összetettebbé válik az élet, annál egyszerűbb jeleket kell létrehoznom. Persze feltehetjük a kérdést, miért érezzük úgy, hogy minél nagyobb a tudásunk, annál kevesebbet tudunk? Ennek kapcsán Pascalt idézném, aki a tudást egy gömbhöz hasonlítja, mely minél nagyobb, annál nagyobb felülettel érintkezik az ismeretlennel.
Hogy minél pontosabb tudást kapjon, Ön miből inspirálódik mostanság?
Öt éve a prehisztorikus, pontosabban a paleolit korszak jelrendszerével foglalkozom. Az akkori és a mostani világunk összefüggései érdekelnek. Azt keresem, mi volt az ember belső indíttatása ezekben a rajzokban és a pattintott tárgyakban. Mindenképpen szociális gesztus volt, egy olyan mozzanat, mellyel az akkori ember megosztotta másokkal élményét, benyomásait.
Mit taníthat a ma emberének a paleolit kor?
Erre keresem a választ. A saját szakrális közegében minden egyes rajznak megvolt a maga funkciója. Nekem pedig az a dolgom, hogy ezt a szakralitást visszahozzam a munkáimban. Ehhez persze nem elég a logika, hiszen az élet sem logikus. Ahogy Einstein mondta:
Az intuíció gyakran vezet végig minket az élet nehéz helyzeteiben.
Ezalatt mikre gondol?
A dolgok értelmére és a helyzetekben található megoldásokra. Ezek nem feltétlenül a logikában és a tárgyi tudásban rejlenek, hanem az érzelmi intelligenciában és az intuícióban.
Ön szerint mitől jó egy szobor?
Ha van jelentése, ha hordoz számomra üzenetet, és állást foglal valami mellett. A művészet ugyanis moralizál. Még ha dadog is. Ezért ha egy alkotás nem fejti ki tökéletesen az üzenetét, akkor is képes hatni a befogadóra.
És mindegy, hogy az a szobor figurális vagy absztrakt?
Teljesen mindegy. Csak manapság a szobrászok sokféle kifejezési módban gondolkodnak, melyek igazodnak a mostani megértésünkhöz. De ha vesszük Nofertiti, vagy Szamothrakéi Niké szobrát, azok is gyönyörűek. Pedig nem tegnap készítették őket.
