Volt a világon egy szegény meg egy gazdag legény. Hat ökre, tornácos
kőháza volt a gazdag legénynek, de még csak kunyhócskája vagy
egy borjacskája sem a szegénynek. Hej, sokat kesergett magában
a szegény legény: „Lám, az Isten egynek sokat ád, másnak keveset
sem, és nem elég a nincstelenség, a gazdag még le is nézi a szegényt,
még a köszöntésem sem fogadja.” Egyszer aztán mit gondolt, mit
nem a szegény legény, megunta a sok éhezést, rongyoskodást, süttetett
az édesanyjával hamuban sült pogácsát, és azt mondta:
– Ne sírjon, édesanyám, majd megsegít a Jóisten, és ha visszakerülök,
nem éhezünk, nem rongyoskodunk többet!
Elindult a legény, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által,
hetedhét ország ellen, hajnaltól estig meg sem állt. Akkor leült egy fa
alá, elővette a hamuban sült pogácsát, és elkezdett falatozni. De még
kettőt sem falt, melléje sompolygott egy róka, és kérte könyörögve:
– Hallod-e, te szegény legény, adj egy falás pogácsát Isten nevében!
Egy hete már, hogy nem ettem.
– Adok, hogyne adnék, nem egy falást, többet is, te szegény róka!
– felelte a legény, azzal kettétörte a pogácsát, és a felét a rókának adta.
Megette a róka nagy mohón a pogácsát, és mondta a legénynek:
– No, te szegény legény, jótett helyébe jót várj! Nesze, itt van
három szál a szőrömből, tedd el jól, és ha valahol nagy bajban leszel,
vesd tűzbe mind a három szálat! Én mindjárt ott termek melletted,
a többi aztán az én gondom.
Hitte is, nem is a legény, de mégiscsak eltette a három szőrszálat,
elbúcsúzott a rókától, és addig ment, mendegélt, míg a király városába
nem ért. Fölment nagy bátran a palotába, egyenesen a király színe elé.
Köszöntötte a királyt illendően:
– Adjon Isten, uram, királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom!
– Fogadj Isten, édes fiam! Mi jóban jársz?
– Szolgálatot keresek, felséges királyom!
– Szolgára nincs szükségem – mondta a király –, de van egy
háromszázhatvanhat vékás búzaföldem, azon már úgy megérett
a búza, hogy mind kipattog a szeme. Ha ezt a földet huszonnégy
órának a leforgása alatt learatod, behordod, és ki is csépeled, három
tarisznya pénz lesz a jutalmad, mégpedig egy tarisznya arany, egy
ezüst és egy réz. De azt is megmondom, hogy ha ezt a munkát el
nem végzed, annyi botot veretek rád, ahány nap van az esztendőben!
Megvakarta a fejét a szegény legény, hümmögetett, gondolkozott,
nem tudta, mit csináljon: vállalja vagy ne a munkát. Aztán bizony
mégis elszánta magát, ahogy lesz, úgy lesz, hátha jól lesz. Mondta is
a királynak:
– Elvállalom a munkát, felséges királyom!
Jó kora hajnalban kiment a háromszázhatvanhat vékás búzaföldre,
beleállott a búzába, vágta, vágta, hogy csak úgy csurgott róla a véres
verejték, de elkövetkezett az este, és még annyi búza állott a lábán,
hogy elég lett volna a learatása kerek esztendőre. Hej, búsult a szegény
legény, főtt a feje, nem tudta, mitévő legyen, éljen-e, haljon-e, fusson-e,
maradjon-e. Amint így búslakodott magában, eszébe jutott, hogy mit
mondott a róka. Elővette a három szőrszálat, tüzet gyújtott, a szőrszálakat
beledobta, és hát csakugyan, abban a szempillantásban ott
termett a róka.
– Mi a bajod, szegény legény? Látom, nagy búnak eresztetted a
fejedet.
– Haj, ne is kérdezd, édes rókám! Nézd ezt a tenger búzát! Bolond
fejjel elvállaltam, hogy huszonnégy órának a leforgásán learatom, a
király udvarába hazahordom, ott ki is csépelem, és látod-e, fele idő
kitelt, mégis annyi, mintha nem is arattam volna.
– No, ha csak ennyi a bajod, feküdj le és aludj, majd learattatom
én a király búzáját, haza is hordatom, ki is csépeltetem reggelre.
Azzal belefújt egy kicsi sípba. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban
tenger egér, hörcsög meg galamb lepte el a búzaföldet.
Az egerek aratták, a hörcsögök kévébe kötötték, kalongyába
rakták a búzát, a galambok meg kiszemezték, és reggelre mind egy
szemig hazavitték.
Reggel, mikor kiállt a király a palota tornácára, a pipa kiesett a
szájából, úgy elcsodálkozott azon a nagy hegyen, mit a galambok
hordtak az udvar közepére. Búzahegy volt az, az aljától a tetejéig.
A király megörült, és méretett a szegény legénynek három tarisznya
pénzt, mégpedig csupa aranyat. A legény nagy vígan hazament az
édesanyjához. Ám hogy, hogy nem, neszét vette a gazdag legény a
szegény legény szerencséjének. Nem állta meg, hogy át ne menjen
hozzá, pedig azelőtt észre sem vette nagy kevélységében.
– Hallottam hírét, hogy sok pénzt szolgáltál, igaz-e? – kérdezte tőle.
– Bizony, ha hallottad, jól hallottad – mondotta a szegény legény
–, de nem is adták ingyen. Learattam és kicsépeltem huszonnégy
órának a leforgása alatt a király búzáját, ami a háromszázhatvanhat
vékás földjén termett.
A gazdag legény nem szólt semmit, de gondolta magában, hogy
aminek a szegény legény, annak ő is tudója. Megirigyelte tőle a sok
pénzt, és mert többhöz több kell, nem volt tovább odahaza maradása.
Süttetett az anyjával tiszta búzalisztből egy tarisznya pogácsát, melléje
jóféle pecsenyéket, és úgy indult a király udvarába. Éppen azon az úton
járt, ahol a szegény legény, éppen az alá a fa alá talált leülni is. Még elő
sem szedte az elemózsiáját, ott termett a róka, és kérte könyörögve:
– Hallod-e, te gazdag legény, adj egy falást Isten nevében, egy
hete, hogy nem ettem!
– Ha nem ettél, az a te bajod! – mordult rá nagy mostohán a
gazdag legény. – Nem rókának sütötte édesanyám ezt a pogácsát.
De ez nem volt elég, mert még jól oldalba is rúgta szegény rókát.
A legény, mikor annyit evett, amennyi belefért, továbbindult, és
meg sem állt a király városáig. Fölment a királyhoz, és éppen úgy,
mint a szegény legény, szolgálatot kért. A király azt mondta:
– Van még egy háromszázhatvanhat vékás földem, ha huszonnégy
óra lefolyásán learatod, három tarisznya pénzt adok, de ha
nem, annyi botot veretek rád, ahány nap az esztendőben!
Bezzeg a gazdag legény nem vakarta a fejét, nem tűnődött,
nem gondolkozott, hanem egyszeriben elvállalta a munkát. Ment
mindjárt a búzaföldre, és ott aratni kezdett nagy serényen. Hiszen
arathatott, izzadhatott, meg sem látszott az aratása azon a nagy
földön! Amikor letelt a huszonnégy óra, alig volt a dolgának valami
látszatja. No, ha így, a király sem vette tréfára, lekapatta a gazdag
legényt a húsz körméről, és egy nem sok, annyit sem engedett el a
háromszázhatvanhat botból. Véres lepedőben vitték haza a gazdag
legényt, többet nem is állott a lábára, nem tudott dolgozni, és lassanként
elszegényedett. Ellenben a szegény legényből hatökrös gazda lett,
máig is él, ha meg nem halt.
Így volt, vége volt, mese volt.
A népmesét újramesélte Bajzáth Mária
Lampion Könyvek, 2022