Volt a világon egy szegény meg egy gazdag legény. Hat ökre, tornácos

kőháza volt a gazdag legénynek, de még csak kunyhócskája vagy

egy borjacskája sem a szegénynek. Hej, sokat kesergett magában

a szegény legény: „Lám, az Isten egynek sokat ád, másnak keveset

sem, és nem elég a nincstelenség, a gazdag még le is nézi a szegényt,

még a köszöntésem sem fogadja.” Egyszer aztán mit gondolt, mit

nem a szegény legény, megunta a sok éhezést, rongyoskodást, süttetett

az édesanyjával hamuban sült pogácsát, és azt mondta:

– Ne sírjon, édesanyám, majd megsegít a Jóisten, és ha visszakerülök,

nem éhezünk, nem rongyoskodunk többet!

Elindult a legény, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által,

hetedhét ország ellen, hajnaltól estig meg sem állt. Akkor leült egy fa

alá, elővette a hamuban sült pogácsát, és elkezdett falatozni. De még

kettőt sem falt, melléje sompolygott egy róka, és kérte könyörögve:

– Hallod-e, te szegény legény, adj egy falás pogácsát Isten nevében!

Egy hete már, hogy nem ettem.

– Adok, hogyne adnék, nem egy falást, többet is, te szegény róka!

– felelte a legény, azzal kettétörte a pogácsát, és a felét a rókának adta.

Megette a róka nagy mohón a pogácsát, és mondta a legénynek:

– No, te szegény legény, jótett helyébe jót várj! Nesze, itt van

három szál a szőrömből, tedd el jól, és ha valahol nagy bajban leszel,

vesd tűzbe mind a három szálat! Én mindjárt ott termek melletted,

a többi aztán az én gondom.

Hitte is, nem is a legény, de mégiscsak eltette a három szőrszálat,

elbúcsúzott a rókától, és addig ment, mendegélt, míg a király városába

nem ért. Fölment nagy bátran a palotába, egyenesen a király színe elé.

Köszöntötte a királyt illendően:

– Adjon Isten, uram, királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom!

– Fogadj Isten, édes fiam! Mi jóban jársz?

– Szolgálatot keresek, felséges királyom!

– Szolgára nincs szükségem – mondta a király –, de van egy

háromszázhatvanhat vékás búzaföldem, azon már úgy megérett

a búza, hogy mind kipattog a szeme. Ha ezt a földet huszonnégy

órának a leforgása alatt learatod, behordod, és ki is csépeled, három

tarisznya pénz lesz a jutalmad, mégpedig egy tarisznya arany, egy

ezüst és egy réz. De azt is megmondom, hogy ha ezt a munkát el

nem végzed, annyi botot veretek rád, ahány nap van az esztendőben!

Megvakarta a fejét a szegény legény, hümmögetett, gondolkozott,

nem tudta, mit csináljon: vállalja vagy ne a munkát. Aztán bizony

mégis elszánta magát, ahogy lesz, úgy lesz, hátha jól lesz. Mondta is

a királynak:

– Elvállalom a munkát, felséges királyom!

Jó kora hajnalban kiment a háromszázhatvanhat vékás búzaföldre,

beleállott a búzába, vágta, vágta, hogy csak úgy csurgott róla a véres

verejték, de elkövetkezett az este, és még annyi búza állott a lábán,

hogy elég lett volna a learatása kerek esztendőre. Hej, búsult a szegény

legény, főtt a feje, nem tudta, mitévő legyen, éljen-e, haljon-e, fusson-e,

maradjon-e. Amint így búslakodott magában, eszébe jutott, hogy mit

mondott a róka. Elővette a három szőrszálat, tüzet gyújtott, a szőrszálakat

beledobta, és hát csakugyan, abban a szempillantásban ott

termett a róka.

– Mi a bajod, szegény legény? Látom, nagy búnak eresztetted a

fejedet.

– Haj, ne is kérdezd, édes rókám! Nézd ezt a tenger búzát! Bolond

fejjel elvállaltam, hogy huszonnégy órának a leforgásán learatom, a

király udvarába hazahordom, ott ki is csépelem, és látod-e, fele idő

kitelt, mégis annyi, mintha nem is arattam volna.

– No, ha csak ennyi a bajod, feküdj le és aludj, majd learattatom

én a király búzáját, haza is hordatom, ki is csépeltetem reggelre.

Azzal belefújt egy kicsi sípba. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban

tenger egér, hörcsög meg galamb lepte el a búzaföldet.

Az egerek aratták, a hörcsögök kévébe kötötték, kalongyába

rakták a búzát, a galambok meg kiszemezték, és reggelre mind egy

szemig hazavitték.

Reggel, mikor kiállt a király a palota tornácára, a pipa kiesett a

szájából, úgy elcsodálkozott azon a nagy hegyen, mit a galambok

hordtak az udvar közepére. Búzahegy volt az, az aljától a tetejéig.

A király megörült, és méretett a szegény legénynek három tarisznya

pénzt, mégpedig csupa aranyat. A legény nagy vígan hazament az

édesanyjához. Ám hogy, hogy nem, neszét vette a gazdag legény a

szegény legény szerencséjének. Nem állta meg, hogy át ne menjen

hozzá, pedig azelőtt észre sem vette nagy kevélységében.

– Hallottam hírét, hogy sok pénzt szolgáltál, igaz-e? – kérdezte tőle.

– Bizony, ha hallottad, jól hallottad – mondotta a szegény legény

–, de nem is adták ingyen. Learattam és kicsépeltem huszonnégy

órának a leforgása alatt a király búzáját, ami a háromszázhatvanhat

vékás földjén termett.

A gazdag legény nem szólt semmit, de gondolta magában, hogy

aminek a szegény legény, annak ő is tudója. Megirigyelte tőle a sok

pénzt, és mert többhöz több kell, nem volt tovább odahaza maradása.

Süttetett az anyjával tiszta búzalisztből egy tarisznya pogácsát, melléje

jóféle pecsenyéket, és úgy indult a király udvarába. Éppen azon az úton

járt, ahol a szegény legény, éppen az alá a fa alá talált leülni is. Még elő

sem szedte az elemózsiáját, ott termett a róka, és kérte könyörögve:

– Hallod-e, te gazdag legény, adj egy falást Isten nevében, egy

hete, hogy nem ettem!

– Ha nem ettél, az a te bajod! – mordult rá nagy mostohán a

gazdag legény. – Nem rókának sütötte édesanyám ezt a pogácsát.

De ez nem volt elég, mert még jól oldalba is rúgta szegény rókát.

A legény, mikor annyit evett, amennyi belefért, továbbindult, és

meg sem állt a király városáig. Fölment a királyhoz, és éppen úgy,

mint a szegény legény, szolgálatot kért. A király azt mondta:

– Van még egy háromszázhatvanhat vékás földem, ha huszonnégy

óra lefolyásán learatod, három tarisznya pénzt adok, de ha

nem, annyi botot veretek rád, ahány nap az esztendőben!

Bezzeg a gazdag legény nem vakarta a fejét, nem tűnődött,

nem gondolkozott, hanem egyszeriben elvállalta a munkát. Ment

mindjárt a búzaföldre, és ott aratni kezdett nagy serényen. Hiszen

arathatott, izzadhatott, meg sem látszott az aratása azon a nagy

földön! Amikor letelt a huszonnégy óra, alig volt a dolgának valami

látszatja. No, ha így, a király sem vette tréfára, lekapatta a gazdag

legényt a húsz körméről, és egy nem sok, annyit sem engedett el a

háromszázhatvanhat botból. Véres lepedőben vitték haza a gazdag

legényt, többet nem is állott a lábára, nem tudott dolgozni, és lassanként

elszegényedett. Ellenben a szegény legényből hatökrös gazda lett,

máig is él, ha meg nem halt.

Így volt, vége volt, mese volt.

A népmesét újramesélte Bajzáth Mária
Lampion Könyvek, 2022