Mindig is színész akartál lenni? Ha nem, előtte mi volt a vágyad?

Nagyon sok minden szerettem volna lenni gyerekkoromban, a legkevésbé színész. Például cipész, mert szerettem a cipészműhely szagát. Aztán szerettem volna állatorvos lenni, majd karmester, és volt olyan időszak, hogy ügyvéd. A színház kicsivel később, talán inkább a kamasz évekkel érkezett, egyrészt úgy, hogy elkezdtem diákként színjátszó körbe járni. Ez tulajdonképpen megmentett a gimnazista éveimben, különben cél nélkül tengtem volna. Másrészt pedig emlékszem, gyerekkoromban az volt a benyomásom, hogy aki a tévében szerepel, az szép és szeretik az emberek. Én pedig szerettem volna szép lenni, és hogy szeressenek. Aztán az ember felnő, és talál egyéb okokat is. 

A családodban nem is volt színész, vagy zenész?

Az anyai nagyapám színházi vonalon dolgozott, eleinte segédszínészként, díszítőmunkásként, később színpadmesterként. A másik nagypapám pedig zenebolond volt – egyáltalán nem profi, hanem lelkes amatőr, de a legnemesebb fajta. Tőle kaptam a pianínómat kiskoromban, sokat zongoráztunk vele. Volt egy melodikája, ami egy nagyon béna hangszer, azzal járt föl a Gellért-hegyre, minden nemzet himnuszát tudta, és eljátszotta az arra járó turistáknak. Ő mutatta meg nekem a János vitéz daljátékot vagy a My fair lady-t Kiri Te Kanawával. Amikor később, a halála után játszottam ezeket a darabokat, mielőtt felhúzták a függönyt, mindig belekacsintottam neki egy kicsit a reflektorba.

Milyen a Vígszínház társulatában játszani, hogyan működtök a többiekkel? 

Ez egy hatalmas apparátus, nagyon sok a színész, ilyenkor fennáll a veszélye annak, hogy az egyéni érdekek dominálnak majd, hiszen érthető módon mindenki látszani akar. Most nagyon szerencsés helyzetben van a társulat: az egészséges egymásra utaltság és a szeretetteli légkör fontosabbá teszi a közös érdeket az egyénieknél. Ez tulajdonképpen nem természetes állapot egy színházi társulat életében, inkább egy áldásos időszak, ami nagyon sok tényező együttállásánál fogva (vagy talán egyszerűbb azt mondani, hogy véletlenül) jön létre és tart valameddig. 

Játszottál a Nemzetiben is Alföldi Róbert idején – ezekre az időkre hogyan emlékszel vissza? 

Mint valamire, ami már nagyon régen volt. Nagyon távolinak tűnik. 

Az más világ volt? 

Teljesen. Ettől még csak nem is öregnek érzem magam, hanem inkább unalmasnak. Mindig elmondjuk, hogy ez egy másik világ – de tényleg az! Szinte leírhatatlanok a különbségek, és nem feltétlenül jobb vagy könnyebb most az élet, sőt. A színház és a közlésvágy viszont hála Istennek elpusztíthatatlan és örök, és mindig ott van mankónak az élethez.

Ha már ezt említetted, szerinted mi tud a színháznak szerepe, küldetése lenni ma, az olykor rendkívül nívós sorozatok korában? Miért lesz mindig színház? 

Egyszerűen azért, mert a színház élő művészet – ott történik az orrod előtt, valós időben vagy tanúja egy hús-vér ember átalakulásának, a történet részese vagy. Az élő művészet mindig úgy tud beszippantani, ahogy még a legjobb film vagy hangfelvétel sem, egyszerűen azáltal, hogy együtt rezeg veled, hogy a fizikai lényeddel is részévé válsz. A film és minden, ami mesterséges intelligencia által vagy technológiailag, emberi kéz munkája nélkül megoldható lesz, sokkal nagyobb veszélyben van. A színház és az élő zene szerintem nem.

Melyik szereped volt a legnagyobb kihívás számodra? 

Nehéz kérdés, de ami mégis egyből bevillant, az az Ádám almái című előadás a Radnóti Színházban. Egy olyan terhes, és nem mellesleg drog-és alkoholfüggő anyát játszottam, aki attól tart, hogy az életmódja megbetegíti a gyerekét. Úgy kellett felmenni a színpadra, hogy belép, még nem történik semmi, aztán hozzászólnak, és elkezd zokogni. Gombnyomásra, minden előzmény nélkül. Én is és Szikszai Rémusz rendező is azt szerettük volna, ha ez igazából megtörténik, és nem züfecből vagy mórikálással, miközben egyszerre kellett szívbe markolónak, de komikusnak is lennie. Talán ez volt a legösszetettebb színpadi sírásom. Néha sikerült, néha nem. 

Kívülről észre lehet venni, a nézőtérről, hogyha nem sikerül?

Szerintem igen, legalábbis én érzékenyen reagálok arra nézőként, hogy valami csupán egy machináció, vagy igazán megtörténik, ezért amikor nekem nem sikerül igazán megtörténtté tenni, akkor tudok haragudni magamra. Akkor nem végeztem el a munkát. 

Egy adott szerep eljátszásán kívül volt még másfajta kihívás a szakmádban?  

Én a karrier szónál sokkal jobban szeretem a pályát, mert a karrier valami egyenesen felfelé ívelő dolgot feltételez, a pályában ott vannak az elakadások, a kanyarok, az útkeresés, az elesés, a felállás és a zsákutcák lehetősége is. Az, hogy az ember egy ilyen pályán hogyan megy végig, hogyan bánik a kevésbé sikeres időszakokkal, a bukásokkal, a hibáival, de akár a sikereivel, az nehéz tud lenni. Az már önmagában művészet, hogy hogyan tartod egyben magad, hogy mentálisan, fizikálisan hogy tartod meg magad tiszta hangú hangszerként. Ez folyamatosan jelen van, amíg a pálya tart: hogyan nem leszel hamis. 

Mi az – a nyilvánvaló tehetségen kívül – aminek végbe kell mennie a színészben ahhoz, hogy igazán nagyot alakítson?

Úgy általánosságban nem tudom megválaszolni a kérdést, mert nem tudom, hogy mások miből dolgoznak. Ha a magam nevében válaszolok, az pedig azt feltételezi, hogy úgy gondolom, volt már nagy alakításom. 

Akkor én feltételezem, hogy volt. 

Amit én fontos színházi munkámnak éreztem utólag – például az Egyszer élünk vagy az Egy piaci nap, de főleg az utóbbi – elég nehéz szerep volt. Egy gyermekét elvesztő édesanyát játszottam, aki egyben egy nem túl jó házasságba beleragadt feleség, egyébként a második világháborút próbálja túlélni, és cinkosa is, ellenállója is a történelem viharainak. Bonyolult és nagyon fájdalmas szerep volt, és azt tapasztaltam, hogy az ember színészként egyszerűen hagyja magát belekerülni a történetnek és a társainak a flow-jába. Nyilván van egy felépítmény, amit az ember a próbák során megalkot magának, hogy honnan hova kell eljutnia, de amikor ez a technikai térkép megvan és az előadás is szerencsés csillagzat alatt születik meg, akkor már csak el kell rugaszkodni az elején és úszni az árral. Az ár ebben az esetben a társaid és a történet maga. Onnantól már nincsen dolgod, hanem meséled a történetet. 

Mennyire érezhető előre, hogy mi fog a közönségnek, a kritikusoknak és a szakmának tetszeni?  Ez általában ugyanaz, mint amiről ti  úgy érzitek, hogy igazán összeállt? 

Nem mindig ugyanaz, de persze van átfedés. Azt lehet érezni általában, hogy mi fog robbanni, nagyot menni, ezekben az ember egy idő után már nem téved nagyot, mert tapasztalatot szerez ezen a téren.  

Játszol olyan kisebb, független színházi produkciókban is, mint például a KV Társulat Médeiája, de közben ott a Vígszínház nagyszínpada – miben mások ezek a helyzetek/szerepek, mit váltanak ki belőled? Melyikhez milyen attitűd kell? 

A független munkák során olyan helyszíneken vagyunk, ahol sokkal inkább testközelben vagyunk a nézőkkel, ott tényleg nem lehet semmiben sem hazudni. Persze nem is érdemes megpróbálni, de úgy értem, hogy az ember, a színésznő hiú lény. Amíg egy nagyszínpadon kellő távolságból tudok egy picit csalni tulajdonképpen bármivel, ilyen kis távolságban egyszerűen nem éri meg, mert biztos a lebukás. Éppen ezért ehhez másfajta lelkierő kell, mint ahhoz, hogy kimenj egy nagyszínpadra ezer vagy több ezer ember elé. Mindkét esetben kell, hogy az embernek pszichés fölénye legyen saját maga felett. Erre úgy szoktam gondolni, mint a lovaglásra: bár én nem lovagolok, úgy képzelem, kell a megkérdőjelezhetetlen fölény ahhoz, hogy egy ekkora állatot uralni tudj. Tulajdonképpen a színpadra lépéshez is ez kell, csak saját magaddal kapcsolatban.

Ez úgy hangzik, mintha végeredményben nagyobb feladat lenne független produkcióban játszani kis létszámú, testközeli helyszíneken. 

Nagyobbnak nem nevezném, egyszerűen más. Olyan értelemben lehet ijesztőbb, hogy amikor ennyire közel vannak a nézők, akkor muszáj maximálisan őszintének lenned, és ez azért nem mindig annyira egyszerű. Önreflexiót igényel és kegyetlen tükörbe nézést, ami nagyobb távolságnál nem ennyire létszükséglet, bár szerintem akkor is nagyon fontos.

És amikor Móser Ádámmal nem színészként, hanem énekesnőként mész a színpadra?

Azt figyeltem meg, hogy a koncert legnagyobb részét tulajdonképpen csukott szemmel csinálom végig. Gondolkodtam már rajta, hogy ilyenkor nem kell-e visszafizetni a nézőknek a jegyárat, hiszen olyan, mintha ott sem lennék, de végül is ők látnak. Nekem ez valódi szabadság, és ebben nem találok semmi ijesztőt. Nem tudom, hogy miért – talán ettől, hogy magamban vagyok, illetve Ádámmal, őt hallom, ott van mellettem és együtt zenélünk, egy kicsit olyan nekem, mint felülni egy felhőre és lóbálni a lábam. 

Hogyan kezdtetek el együtt játszani? 

Ádám ötlete volt ez a duó. Színházban találkoztunk először, az Egy piaci napban. Nagyon izgalmas kísérlet számomra, hogy mit tud kezdeni egymással egy harmonika és egy énekhang. Megdöbbentő, hogy mennyire variábilis ez a felállás. 

Mesélnél egy kicsit a dalokról, a stílusokról, amelyek megjelennek, keverednek ebben a duóban? 

Az volt az alapfelvetés, hogy klezmer műsort csináljunk, de az teljesen világos volt az első pillanattól, hogy aki a klasszikus klezmer hangulatot várja, valószínűleg csalódni fog. Én nem hallgatok gyakran klezmert, de letagadhatatlan, hogy ebben a közép-kelet-európai zenei szövetben nagyon erősen velünk van. Ádámot meg engem is ezeknek a gyökereknek a jobb megértése, az ezekkel való játék, továbbszövögetés érdekel. Vettük az alapanyagot, ezeket a dalokat, aztán eldobtuk a kottát, és csináltuk.

Nem volt nehéz bekapcsolódnod ebbe, ha nem állt közel hozzád a klezmer?

A zenei tanulmányaim – zongora, szolfézs – mindig nagyon kottához kötött dolgok voltak, ilyen szempontból mindez távol állt tőlem. Ádámmal elég sokat improvizálunk, és az, hogy én énekben improvizálok, nagyon új, azt is mondhatom, bizonytalan terep. Folyamatosan szükségem van Ádámtól a visszajelzésre, hogy nyugi, nincs baj, jól csinálod, vagy legalábbis nem olyan rosszul. Ebben is gyakorlatot kell szerezni, el kell hinni, hogy el szabad engedni egy dallamnak a „kezét”, hadd menjen a saját útjára.

Tehát nem tanultál soha a klasszikus szolfézson és hangszeres órákon kívül például improvizálni? 

Nem, de amikor jöttünk hozzátok koncertezni, az azelőtti próbán történt, hogy szépen ki voltak dolgozva a szerkezetek, minden le volt írva a dalokhoz, és egyszer csak azt mondta Ádám, hogy „figyelj, nem dobjuk el ezt a füzetet, és csinálunk, amit csinálunk?” Mondtam, hogy próbáljuk meg. Végül is úgy játszottunk nálatok, megírt szerkezet nélkül. Szerintem nagyon jól működött  a módszer,  ami intenzívebb egymásra figyelést tett lehetővé. Tulajdonképpen így van ez az improvizációval is, a kezdő mozdulatot nehéz megtenni, nehéz eldobni a füzetet. 

Ráadásul ez egyfajta premier volt, ilyen hosszú műsort még nem játszottatok együtt. Milyennek éreztétek ezt a koncertet?

Szerintem jól sikerült és jó élmény volt számunkra is. Egyébként a második koncertünk volt együtt, tehát nincs bennünk nagyon sok kilométer, de jó vizsgálni azt, hogy hogyan fog ez menni hosszú távon. Hetven percet voltunk a színpadon, most mondjam, hogy fél órának tűnt? Ez is egy olyan flow, amiben jó volt elengedni magam.

Színházon kívül szoktál még máshol énekelni, vagy esetleg tervezel még hasonló zenés estet? 

Színházon kívülre most kezdem kicsit jobban agitálni magamat, mert érzem, hogy mekkora örömet okoz, egyensúlyba hoz – szükségem van arra, hogy ezt többet csináljam. Most kezdek bele mindenféle zenés est megvalósításába, amelyek egy része színházban lesz, de olyat is szeretnék, ami kimondottan csak a zenéért van.

Elárulod, hogy melyik műfajban próbálnád ki magad? 

Ez nagyon nehéz kérdés, mert mindegyikben nagyon szeretném. Nem feltétlenül szeretem az eklektikát, mégsem fogom megúszni. Ha önmagam akarok maradni egy ilyen műsorban, az biztosan eklektikus lesz. Az most a feladatom, hogy olyan társakat találjak, akik segítenek ezt mederben tartani. 

Milyen műfajban, illetve inkább komikus vagy tragikus darabokban szeretsz legjobban játszani? 

Nehezen tudnék választani, azt szeretem és tartom egészségesnek, ha egy színésznek lehetősége van többféle műfajban és szerepkörben is játszani. Így nem fenyeget az a veszély, mint azt a legendabeli angol színésznőt, aki tizenegy éven át heti nyolcszor Phaedra-t játszotta, majd amikor az előadás lekerült a műsorról, egyenesen bevonult a zárt osztályra. Ez még akkor is szemléletes történet, ha nem igaz. Kiegyensúlyoz, ha van lehetőséged kiválni egy nehéz történetből.

Más a próbafolyamat egy tragikus és komikus színdarab esetében?

Hát, a tragikusnál egy kicsit többet röhög az ember. Mert muszáj valahogy védenie a lelkét, ezért nagyon aktívan keresi a lehetőséget a nevetésre. Ebben áll a különbség. Egyébként ha valaki benézne egy ilyen próbára, akkor szörnyülködne, mert minél nehezebb egy anyag, annál nagyobb erőkkel van az ember egy idő után azon, hogy lerázza magáról, és ezért a legszentebbnek tűnő dolgokon is egyszerűen muszáj nevetni.

Mostanában min dolgozol? 

Éppen tegnap zártuk az évadot a Vígben, ezzel a lendülettel megnyílt a nyári színházi szezon. Most a Kőműves Kelemen című rockballadát próbáljuk a Városmajori Szabadtéri Színpadra Alföldi Róbert rendezésében, Stohl András, László Zsolt és Medveczky Balázs főszereplésével. Ez azért érdekes, mert Robi tulajdonképpen már megrendezte 12 évvel ezelőtt, ugyanúgy Stohl Buci volt Kőműves Kelemen, én pedig a felesége. Izgalmas dolog ugyanazokkal a mondatokkal ugyanannak az embernek a szemébe nézni, csak közben eltelt 12 év velünk is, a világgal is, a darabbal is.

Milyen élmény ez a tizenkét éves különbség? 

Kicsit freaky, de közben Stohl Andrással, László Zsolttal, Alföldi Robival a Nemzeti óta van közös történelmünk, ezek a kapcsolatok akkor is megmaradnak, ha közben esetleg kiesnek évek találkozás vagy közös munka nélkül. Ha hosszabb idő kimarad, ezek a szálak akkor is épek maradnak.