Keresés
rovatok
képző | 2019 nyár
Fotó: Antal István
Bodzay Zoltán
A SZÍVÜKKEL IS LÁTÓ EMBEREK SEGÍTSÉGÉVEL
Beszélgetés Rab-Kováts Évával
Rajzol, fest, illusztrál, cikkeket ír, fotósorozatot készít a Római-part változásairól, könyvet szerkeszt, előadásokat tart, és szívén viseli a fogyatékkal élők sorsát Óbudán is, támogatást gyűjtve számukra. Mindezt immár nyugdíjasként teszi. Pályájáról és az általa szerkesztett, nemrégiben megjelent két hatalmas kötetről, Tassy Jolán naplójáról kérdeztük Rab-Kováts Évát.

Vidéken nőtt fel, aztán Pécsre, majd Budapestre került. Miért alakult így a pályafutása?

Gyermekéveimet egy dél-dunántúli községben, Sásdon töltöttem. Dombóváron, a Gőgös Ignác Gimnáziumban érettségiztem 1961-ben, majd tize­n­nyolc évesen munkát vállaltam a Zsolnay Gyárban. Pécsett tanultam rajzolni és festeni egy képzőművész körben, amelyet Lantos Ferenc Kossuth-díjas festő, az akkori Művészeti Gimnázium tanára vezetett. Szintén Pécsett végeztem el a Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakát. Későbbi munkásságomra legnagyobb hatással a Kossuth-díjas Martyn Ferenc művészete és emberi támogatása volt, aki életem alakulását, szakmai fejlődésemet kísérve haláláig mellettem állt biztatásával. Számomra ma is az ő munkássága, emberi és szakmai tartása a példa. Budapestre a művészpálya folytatásaként a továbbtanulás gondolatával költöztem, de a kizárólagos „művészlét” helyett a családot választottam.

Így visszatekintve, a munka, a család és a hivatás egységében megmaradva most elmondhatom, hogy teljes életet éltem. 1969-től élek Budapesten, és nyugdíjazásomig általános iskolai rajztanárként dolgoztam.

Közben nyolc évig az ORFI Rehabilitációs Osztályának rajztanára, majd a Munkaterápia vezetője voltam, ahol tehetséges mozgássérült fiatalokkal ismerkedtem meg. Hármójuk sorsát a további években is követtem, és máig igyekszem a fogyatékkal élők helyzetére a figyelmet felhívni, munkámmal segítségükre lenni. Jelenleg egy aquin­cumi volt kedves tanítványom érintettsége révén a TÁMASZ Újpesti Mozgásszervi Rehabilitációs Betegklub Egyesület titkára vagyok, ahol a klubfoglalkozásokon előadásokat is tartok.

Rab-Kováts Éva: C. Franck – Emlékek keresése

A legtöbb kiállítása Óbudán volt, leggyakrabban a San Marco Galériában, de a Platán Könyvtárban is megmutatta képeit.

Az első önálló kiállításom a San Marco utcában volt 1985-ben. Ekkoriban kezdtem el Martyn Ferenc biztatására újra rajzolni, amit mintegy tíz évre abbahagytam, mert amikor megszülettek a gyermekeim, akkor ők és a tanítás minden időmet lekötötték. Ezt követte még vagy ötven önálló kiállítás az országban, de Olaszországban és Bécsben is bemutathattam munkáimat. Illusztrációimmal két könyv jelent meg, Utassy József Hóemberség versei és Nagy Lajos Három boltoskisasszony című regénye. Képzőművészeti munkámhoz tartozik még, hogy húsz éven át művészeti vezetője voltam a Természet és Környezetvédő Tanári Egyesületnek, és jelenleg is titkára vagyok a Bécsben működő Bartók Béla Nemzetközi Zenei Egyesületnek, munkáimmal támogatva azt. Mindkét egyesület az ifjúság felkarolásával foglalkozik „Csak tiszta forrásból” jelszóval.

Akvarelljeiben megjelenik a táj, szívesen festi a Római-partot, ugyanakkor a versek és a klasszikus zene által inspirált, elvontabb pasztell és olajfestményei is gyakran szerepelnek kiállításokon. Sokszor dolgoz fel szakrális témákat is.

Szüleim hite neveltetésem folytán kicsi gyermekkoromtól kezdve természetessé tette számomra Isten létezését. Ami sokáig öntudatlan hit volt, felnőttként, ésszel is felfogva meghatározója lett gondolkodásomnak, cselekedeteimnek.

Sorsom, egyéni tragédiáim sem tudtak eltántorítani ettől. Biztos vagyok abban is, hogy a jobbító szándék, ami közéleti tevékenységemet is meghatározza, innen ered.

Rab-Kováts Éva: Szülőföldem

Miért kötődik Óbudához?

Amikor 1979-ben Óbudára költöztem, akkor még az ORFI-ban dolgoztam. Amikor a fiam elsős lett, beírattuk a békásmegyeri Zipernowsky Általános Iskolába, ahova „visszamentem” tanítani. A Zipernowsky után a Kelta utcai Általános Iskolában tanítottam 1988-ig, majd miután Aquincumba költöztünk, ott dolgoztam nyugdíjazásomig. A pályafutásom jelentős része tehát Óbudához kötődik, és azóta is, negyven éve a III. kerülethez köt a tevékenységem legnagyobb része.

Legutóbb Rómaifürdőn, a Rómaifürdői Plébánia hittantermében találkoztunk, ahol egy könyvbemutatót és életút-vetítést tartott Tassy Jolánról és naplójáról. Ki volt Tassy Jolán?

Az ORFI-ban ismerkedtem meg a tehetséges, festőnek készülő mozgássérült lánnyal. Egy alföldi kis községben, Csépán élt a szüleivel, bátyjával és az imádságos lelkű nagymamával.

Négyéves korában izomsorvadást állapítottak meg nála az orvosok, tizenhat évet jósolva neki. Bár hétévesen beíratták az iskolába, rohamos leépülése miatt összesen fél évet járhatott oda, bátyjától tanult meg írni, olvasni.

Kézügyessége, tanulni vágyása, intelligenciája, olvasmányai révén olyan műveltségre tett szert a későbbiekben, hogy levelezőtársai érettségizett embernek hitték.

Tassy Jolán

Tassy Jolán naplójának kiadását szívügyének tekintette, a Szeressétek az életet című kétkötetes naplónak is a szerkesztője lett. Hogyan találkozott az ő történetével, a naplójával?

Ismeretségünkből életre szóló barátság lett. Egykorúak voltunk, azonos érdeklődéssel, azonos „lobogással” és azonos tenni akarással a mozgássérültek életkörülményei, örömei és gondjai felmutatása, lehetőségeik kiteljesítése és sorsuk jobbítása érdekében. Ritkán találkozhattunk, de harminc éven át leveleztünk. Tízéves levelezésünkből szerkesztettem egy írást, és beadtam az ART ’89 Mozgássérültek és Művészbarátaik Nemzetközi Pályázatára, mellyel irodalmi fődíjat nyertünk. Jolán – kényszerű fényképmásolásból – összegyűjtött pénzén és jótékony adakozásból 2005-ben megjelentettük önéletírásának kis könyvét, amelyben 15 stációba sűrítve foglalta össze életét. Ekkor tudtam meg, hogy naplót is írt titokban, 1960-tól 1990-ig.

A naplót csak édesanyja halála után vette elő és mutatta meg nekem, segítséget kérve a szerkesztéshez, mert bevallotta, a naplót a kiadatás gondolatával írta kezdettől fogva.

Szerkesztését együtt kezdtük el 2007-ben, de az együttes munkát Jolán 2008-ban bekövetkezett halála megakadályozta. Én fejeztem be a szerkesztést, és így adhattuk ki a naplót a sorsát ismerő jóindulatú támogatóinak segítségével.

Tassy Jolán: Csépai csendélet

Mit mondhat el Tassy Jolán története és naplója az embereknek?

A harminc évig írt napló a család története mellett egy falu mindennapjainak bemutatásával tanulságos kortörténet is. Már történelem. Ugyanakkor bepillantást enged egy kerekesszékes, szép és kivételesen tehetséges fiatal lány életébe, világlátásába, terveibe, vágyaiba.

Láthatjuk, hogy ugyanúgy érez, ugyanúgy lát, ugyanúgy remél és ugyanúgy küzd, ugyanúgy szeret és ugyanúgy szenved, mint bármelyik hasonló korú, egészséges, „épkézláb” fiatal lány.

De tudatában van testi korlátainak, kiszolgáltatott helyzetének, ezért akaraterejét, kitartását, szorgalmát, hitét megduplázva akar felülemelkedni ezen, hogy bebizonyítsa, tehetsége napfényre fog kerülni, és ilyen helyzetből is elérheti célját. Bizonyíték erre az is, hogy autodidakta módon született rajzaiból, festményeiből halála után öt évvel, 2013-ban közös kiállítást rendezhettem az Aranytíz Kultúrházban. Heroikus küzdelme, céltudatossága, mindenek előtt a kudarcok ellenére való töretlen életigenlése és hatalmas hite minden embernek erőt adó példa. Erre utal könyvének címe is az általa választott Tolsztoj-idézettel: Szeressétek az életet.

Tassy Jolán: Nagymama

A terápiától sem került messzire…

Nagy örömömre kialakulóban van a művészetterápia alkalmazása az Óbudai Rehabilitációs Intézmény Benedek utcai házában és a Csillagházban. Ugyanis Atlasz Gábor festőművész, tanár, táncművész, zenész, tudván, hogy a fogyatékkal élők sorsával komolyan foglalkozom Óbudán, felajánlotta, hogy szívesen segít bemutatójával és tanácsokkal ezekben az intézményekben a művészet gyógyító hatását alkalmazva. Remélem, sikerül a tervünk, és ez a folyamat kibővül majd a speciális iskolákra is itt, Óbudán. Mindenesetre jó lenne, ha az itt élő művészek, művésztanárok (zene, tánc, festészet stb.) saját elgondolásaik szerint összefognának, és együtt segítenének ezen a területen.

Tassy Jolán: Fehér cica

A jelek szerint tehát tanít ma is, csak nem mindig gyerekek, hanem felnőttek is hallgatják. Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Ami a terveimet illeti, a Berki Viola-ösztöndíj fejében – amit Tassy Jolán naplójára fordítottam – idén kiállítást rendezek Kiskunhalason. Most, hogy Jolánnak tett ígéretem szerint a napló már megjelent, „csak” egy Alapítványt és ebben a Korai Fejlesztő Házat kell megvalósítanom.

Örömmel hallottam, hogy Budapesten minden kerületben létezik Korai Fejlesztő Ház, amelyben a fogyatékkal élő 0–12 éves korú gyermekek mozgásszervi rehabilitációja folyik nappali foglalkozásokon gyógytornászok, konduktorok, pszichológusok, orvosok segítségével.

Ha abban az időben is létezett volna Tassy Jolán számára ilyen intézmény, akkor a kivételes rajztehetséggel és páratlan intelligenciával megáldott kislánynak nem kellett volna annyi fizikai és lelki szenvedésen átmennie. Nem lett volna állapotának romlása olyan végzetes és rohamos. Pestre mehetett volna tanulni, hogy kiteljesíthesse tehetségét és megvalósíthassa álmát, festő lehessen. Ezért akarom naplóján keresztül a sorsát sok emberrel megismertetni, hogy a szívükkel is látó emberek segítségével – a könyv eladása révén – létrehozhassunk nevében egy ösztöndíjat az Óbudai Fejlesztő Házak gondozottjainak támogatására.

Rab-Kováts Éva: a hét ajtó története
illusztrációk Bartók Béla a Kékszakállú herceg vára című operájához.
akvarell, tempera, papír, 35,5 x 51 cm