Az egész az almával kezdődött. Egy napon, éppen elmélkedve azon, hogyan lehetne elijeszteni a szomszéd gyerekeit az ablakom alól, s mélázva melengetve a kezem a konvektor fölött – gáz, az jó, ha jön a gáz, vesszen Ukrajna, csak nálam legyen gáz, mindent elfogadok, kádári kisember vagyok –, az a gondolatom támad, hogy talán egy műpisztoly megtenné. S indulok is, fellelkesedve a gondolaton, de a bejárati ajtóm nem mozdul. Beragadt. Valami súly feszül neki kívülről. Tolom, tolom, és aztán megmoccan, résre nyílik, és látom, hogy ott egy nagy kartondoboz. A fene a szomszédasszonyba, gondolom, megint telepakolta a közös teret, mit képzel ez a nő magáról? Nyomom tovább az ajtót, s látom, hogy a dobozban alma van, attól olyan nehéz. A szomszéd nő almát pakolt az ajtóm elé. Mi vitte rá?

Elmélkedem ezen egy darabig, és lyukat üt a kétely a rosszkedv biztos, jól ismert védőpajzsán. Almát tolt ide a szomszéd? Mit akar? Mert valamit akar. Mindig akar valamit. Már sértődnék meg rajta, de akkor eszembe jut, hogy ez kedvesség. Ez a szó jut eszembe. Kedvesség, ez volna az alma. Zavarba ejtő, nem vagyok rá felkészülve. A szomszéd csak ne legyen kedves. A szomszéd legyen az, aki, egy rosszhiszemű perszóna, aki uralni akarja a teret.

De csak kezdeni kell valamit az almával. Praktikus problémaként jelentkezik egy doboz alma. Nagy doboz, teli. Szép mosolygós almák. Elfelejtkezem a műanyag pisztolyról és a másik szomszéd gyerekeiről, és mérlegelni kezdem, hogy talán kezdeni kellene valamit a kedvesség-almával. Vannak ezek a civilek – utálok minden civilt, meg volt mondva a híradóban, ki fizeti őket –, a pályaudvaron csinálnak valamit, ki tudja, mit, gyanúsak, de azért ott ülnek a pályaudvaron, ha esetleg egy nagyobb mennyiségű almával oda megérkeznék, mindjárt tudnák, hogy az ukrán fasisztáknak hogy lehet azt odaadni. Szabadulni kell a kedvesség-almától, mert mérgez. A kedvességet nem lehet bent tartani, azt ki kell adni. Továbbítani. Gördíteni, menjen.

Így kezdődött az egész, az almával. Meg a szomszédasszonnyal, azzal az utálatos, öntörvényű perszónával. Továbbadni. Mire egy év után felkértek egy kiállításmegnyitóra, kinek jutott ez eszébe, micsoda ötlet, már rutinosan tudtam, hogy halál, gyűlölet, Ukrajna, árulás, belső ellenség, annyira tudtam, hogy őszintén szólva kezdtem rosszul érezni magam tőle. Ez is olyan, mint a méreg. És az ember tovább is adja. De azt figyeltem meg, hogy amikor éppen kedvességet adok tovább, akkor a gyűlölet mérge kevésbé hat. Ha! Felfedezés! És mindez az almával kezdődött! Vagyis a szomszéddal! Már megint a szomszéddal!

A szomszéd azonban közben meghalt, így élt tovább, bennem, az almájával, és a kedvességével, amit tovább kell adni, és tovább kell adni. Nincs kecmec. Csinálni kell. A gyűlölet mérgének ellenszerét csakis a kedvesség adja, és meg vagyunk mélyen mérgezve, át vagyunk itatva, el vagyunk színeződve a sok gyűlölettől. Azt fedezem fel, hogy az életem jobb lesz, minden kedvességgel jobb egy kicsit, egy kicsit könnyebb a testem, egy kicsit ruganyosabb az orcám, szebbek a szemeim. Ezt csinálja a kedvesség, és akkor a kiállításmegnyitóban fájdalmasan felkiáltok! Csináljunk forradalmat! A gyöngédség forradalmát csináljuk meg, mi, mert ki csinálná meg helyettünk, vegyük vissza a levegőt és az eget, szenteljük magunkat a radikális kedvességnek, mert megfulladunk!

Az almával kezdődött tehát, és egy kiállításmegnyitóban ért be, ahol mondtam, mondtam, és egyszer csak azt láttam, hogy sírnak, felnőtt emberek könnyeket morzsolnak el, az arcuk meglágyul, és odajönnek, és mondják, hogy helyettük is, és hogy nagyon köszönik, és a teremőr néni (igen, ez a csúcs, a teremőr néni) elkéri a szöveget. A radikális kedvesség szövegét!

Most már csak ki kell találni, mi a radikális kedvesség, most, hogy százezren olvassák tőlem, hogy kedvesség kell, radikális, különben megfulladunk. Mérlegelem, és visszamegyek az almához, mert minden azzal kezdődött, tisztára, mint Ádám és Éva történetében. Csak fordítva. Az alma felébresztett, az alma engedte megjelenni a szomszédasszony ősanyai énjét, egy jungi archetípust, a gondoskodót, és a már halott szomszédasszony szeretetteli fonnyadt karjaival körbeölel, és azt mondja, köszönöm, hogy engedtél megjelenni.

Ez lesz tehát a radikális kedvesség. Engedjük megjelenni a másikat. Úgy, ahogy van. Én mondjuk ledumálnám a másikat, nekem az volna az első, hogy én megjelenjek, de az alma gurításából nem ez jön ki, abból az jön ki, hogy figyeljek és hagyjam, hagyjam, hogy a másik az legyen, aki. Ne ugassam le. Ne akarjam jobban tudni. Ne okoskodjak. Ne nyomuljak rá. Hagyjam létezni és figyeljek és fogadjam be. Ez volna a radikális kedvesség, szomszédasszonyom árnya szerint. Akkor hát ehhez tartom magam.

És prédikálom, hirdetem, hogy hagyjuk a másikat megjelenni. Hagyjuk létezni, szeressük azért, aki ő, toleráljuk a hülyeségeit is, legalább egy darabig, fogadjuk el a narratíváját, akkor is, ha nem hiszünk benne, engedjük élni. Figyelemmel. Teljes figyelemmel feléje. Mutassuk a tiszteletet, a mély hitet a méltóságában, mindannyiunk méltóságában, és legyen így továbbadva az alma, az egész doboz, az egész rám tolt nyavalyás doboznyi alma. 

A 2026 május 28-án elhangzott, a 2027-es OFF Biennálé felvezető rendezvénye nyitó előadásának szerkesztett változata.