A Király család tagjainak sikerei mögött – vitathatatlan tehetségük mellett – sok küzdelem is áll?

Linda: Szerintem igen. Ha saját példámat nézem, akkor elmondhatom, hogy az én karrierem eddig hullámvasút volt, de az egész családunkra az a jellemző, hogy megdolgozunk a sikerért.

Boldogan tesszük, mert szeretjük azt, amit csinálunk. Számomra különösen nagy küzdelem az, hogy többször újra kellett kezdenem a pályám építését.

Viktor: Én nem a küzdelmet hangsúlyoznám, hanem a maximalizmust. Azért küzdünk, hogy maximálisan jók legyünk abban, amit csinálunk, és megfeleljünk az előttünk álló kihívásoknak.

Linda: És magunknak.

Viktor: Igen, főleg magunknak. Sosem elégszünk meg az átlagos eredményekkel, mindig a legjobbra törekszünk. Magunkkal szemben is ez az elvárásunk, és a közönségnek is a legjobbat akarjuk nyújtani.

Tamás: Nagyon sok minden eszembe jutott a küzdelemről. Viktorra gondolva: pályája elején ott volt a Megasztár győzelem, aminek az ára nagy küzdelem volt hétről hétre. Linda karrierje is felfokozott küzdelemmel indult, hiszen egy olyan időszakban jöttünk vissza Magyarországra, amikor neki már kezdett alakulni a szakmai útja Amerikában, de hirtelen átkerült egy másik földrészre. Húsz év alatt, mióta visszaköltöztünk Magyarországra, gyakran tapasztaltuk, hogy nem mindig a tehetségesebb érvényesül, sokszor a középszerűség a kifizetődőbb – tisztelet a kivételnek. Azt is tudom, hogy a zene megítélése szubjektív dolog.

A sportversenynél az az első, aki átszakítja a szalagot, a művészetben ez másképpen van. Ha tetszik, ha nem, azt látom, hogy kimagaslónak lenni nem biztosan a legjobb megoldás.

Nincs okunk panaszra, elérünk mindent, amit szeretnénk, de meg kell küzdenünk ezzel a számunkra furcsa helyzettel, és nagyon értékeljük, hogy a közönség mindig nagy számban jön el Viktor és Linda koncertjeire.

Gabriella: Mivel a ránk rakott stigmák ellen is küzdenünk kell, ezért nekem mint anyának az is a feladatom, hogy bebizonyítsam az embereknek, hogy mi igenis dolgozunk, és mindent megteszünk a sikerekért.

A médiából az jön le, hogy mi mindent készen kaptunk, ezért nekünk minden sokkal egyszerűbb, könnyebb. Szerencsére az emberek ezt már kezdik másképp látni velünk kapcsolatban.

Viktor: Maradjuk annyiban, hogy elsősorban magunkkal kell megküzdenünk.

1999-ben tért vissza a család Magyarországra az Egyesült Államokból. Mi alapján döntöttek Óbuda mellett a lakhely választáskor?

Tamás: Mielőtt kimentünk Amerikába, Pesten, az Eötvös utcában laktunk. Amerikában – amikor már megtehettük – kertes házban éltünk, és azt szokta meg a család, tehát hazatérve is hasonló lakhelyet keresünk. Volt egy praktikus oka is annak, hogy Óbudát választottuk: abban az időben itt, a Kiscsikós közben építettünk egy üzemet, mert én akkor ékszergyártással foglalkoztam. Fontos szerepet játszott az is a döntésünkben, hogy amikor feljöttünk ide a Táborhegyre, úgy éreztük magunkat, mintha Hollywood Hillsen lennénk. Előttünk volt a gyönyörű város és a fényei.

Linda, Viktor, milyenek voltak az első benyomások, amikor az USA-ból Óbudára érkezett a család?

Viktor: Az egyik legelső élményem nem pozitív, de nem is Óbudát minősíti. Amerikában, ahol sok a kertvárosi rész, van egy jól működő iskolabusz rendszer. Ott természetes volt, hogy a házunknál minket is felvett az iskolabusz. Itt viszont le kellett mennünk a hegyről, és fel kellett szállnunk a 60-as és a 86-os buszokra, és eljutnunk a XI. kerületi suliba. Talán ez az első emlékem.

Linda: Igen, nekem is megvannak a reggeli lejutással kapcsolatos emlékeim, aztán pedig vissza kellett mászni a hegyre. Egyszer rájöttünk, hogy más kertjén keresztül le tudjuk rövidíteni az utat, de aztán észrevették a tulajdonosok, és lezárták előlünk. Az viszont nagyon megnyugtató volt számunkra, hogy az Amerikában megszokott kertes, zöld övezetbe költöztünk, mert amúgy nekünk minden nagyon más és új volt, amikor hazatelepültünk. A nyelv, az iskola, általában a körülmények.

Viktor: Ezen kívül nekem nagyon pozitívak az emlékeim. Szerintem Óbuda nagyon jó hely egy fiatal számára.

Sok a zöld, jó a levegő. Vissza is húzott a szívem, mert ugyan az elmúlt tíz évben a város közepén laktam, de úgy éreztem, hogy újra a zöldre vágyom, és nemrégiben én is itt vettem házat.

Linda: Igen, sok a zöld, mégis közel vagyunk a városhoz.

Az iskolatársak részéről milyen volt a fogadtatás?

Viktor: Mi Benjáminnal, az ikertestvéremmel angol nyelvű iskolába mentünk, ahol sok volt a külföldi, tehát könnyebb dolgunk volt, mint Lindának. Bennel együtt hárman voltunk „amerikaiak”, ezért „menőnek” számítottunk.

Linda: Nekem egyáltalán nem volt könnyű. Egy zenei iskolába, a Bartók Béla Konzervatóriumba mentem tanulni. Sok szurkálást kaptam a diáktársaimtól.

Irigység is volt ebben?

Linda: Volt minden. Nem is ismertek, de előítélettel álltak hozzám, kaptam egy stigmát. Nagyon nehéz volt az elején, mert nem beszéltünk rendesen magyarul. Mi 16–17 évesen tanultunk meg magyarul írni, olvasni. Úgy kellett történelmet, matekot tanulnom, hogy nem beszéltem még rendesen a nyelvet.

Az az időszak kemény volt. Akkortól lett jobb, amikor csak a zenei tárgyakat tanultam a konzervatóriumban, a többit ott, ahol Viktor és Ben.

Gabriella, hogyan emlékszik vissza a hazatérésre?

Gabriella: Eleve az én súlyos betegségem miatt jöttünk haza, amiből szerencsére meggyógyultam. Nagy dolog volt, hogy a tinédzser gyermekeim számára sem volt kérdés, hogy hazajöjjünk-e. Igaz, szerintük azt mondtuk nekik, hogy csak egy évre jövünk. Nekem egyértelműen jó volt a hazatérés, nekik sokkal nehezebb. Úgy gondolom, hogy a hazatéréssel jobban összejött a család. Amerikában hét nap, hét éjszakát dolgoztunk, ezért leginkább a babysitterekkel voltak a gyerekek. Itthon, még ha dolgoztunk is sokat, hétvégenként mindig együtt voltunk.

Zenész szülőkként természetes volt, hogy a gyerekek is a zenei pályát választják?

Tamás: Nem volt evidens, Amerikában még elle­neztük is. Gabi és én pontosan tudtuk, mennyi buktató van a zenei pályán. Magyarországon más volt a helyzet, itt már eldőlt, hogy ez lesz az út. Azt mondanám, hogy DNS alapon működött a dolog, nem lehetett kivédeni, hogy zenével foglalkozzanak a gyerekek.

Gabriella: Egyikünk sem törekedett arra, hogy a gyerekeink mindenáron zenei pályára kerüljenek. Az is igaz persze, hogy Linda már egész kicsiként elkezdett énekelni. Minden iskolai ünnepségen kiválasztották szerepelni.

Mindhárman tanultak hangszeren játszani, de a fiúk akkor még nem vették komolyan a zenélést. Lindánál egyértelműbb volt a helyzet, szóltak is nekünk a szakemberek, hogy vigyük el énektanárhoz, mert tehetséges.

Milyen markáns különbség van a tengerentúli és a magyar életmód között?

Viktor: Lehet, hogy megint én vagyok az örök optimista, de nem látok nagy különbéget, és emiatt boldog vagyok az itteni életemben is. Túlságosan misztifikálják a különbséget. Az emberek ugyanúgy szomorúak, depresszívek, frusztráltak vagy boldogok tudnak lenni Amerikában is, mint Magyarországon. Ha valaki tenni akar a boldogságáért, akkor teljesen mindegy, hogy hol él, itt vagy Amerikában.

Linda: Aki Amerikában születik és nő fel, annak Európa az álomvilág. Nekünk Európa volt olyan, hogy hú, de „menő”. A mai napig az összes amerikai barátunk irigykedik ránk. Ilyeneket mondanak, hogy „úristen, te ilyen gyönyörű városban élsz!”

Viktor: A legtöbb város Amerikában unalmas. Még New Yorkban is csak Manhattan érdekes. Azt persze nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha maradunk. Szoktam gondolkodni azon, hogy ugyanúgy énekes lennénk-e, zenével foglalkoznék-e? Nem tudhatom. Lehet, hogy „deszkás” lettem volna.

Tamás: Én vagyok a családban az, aki eredetileg vonzódott az Egyesült Államokhoz, aztán ott döbbentem rá, hogy nagyon más, mint amire számítottam. Én olyan vagyok, hogy amikor ott voltam, akkor a hibákat láttam, ha máshol, akkor a szépre emlékezem. Igaza van Viktornak, hogy az emberek ugyanolyanok ott is, mint itt, ugyanolyan problémákkal küszködnek, mint bárhol máshol a világban. Lehet, hogy sokan valamivel magasabb életszínvonalon, de rengetegen rosszabb körülmények között élnek, mint itt.

Amióta visszajöttünk, sok pozitívumra emlékszem vissza Amerikával kapcsolatban, de én Magyarországon is nagyon szeretek lenni, sőt, itt érzem igazán teljesnek az életemet. Itt születtem, minden ide köt.

Mégis én vagyok az, aki azt mondom, hogy szeretnék egyharmad részt kint, kétharmad részt itthon élni. Nekem hiányzik az a kozmopolita érzés, ami azt jelenti, hogy akárhonnan kerültél is oda, egyforma vagy, mert ott mindenki valahonnan jött. Amikor meglátogatjuk Floridában a barátainkat, kicsit visszavágyok Amerikába, mert olyan a tisztaság, hogy a földről lehet enni, és fantasztikus az utcai hangulat. Mindemellett ott vannak az unalmas amerikai kisvárosok, az tényleg így van, de van Detroit vagy Bronx is. Nem lehet igazán összehasonlítani a két közeget. Talán az amerikai emberek kicsit nyitottabbak. Azt is hozzá kell tennem, hogy amikor húsz éve hazajöttünk, akkor itthon még sokkal zárkózottabbak voltak az emberek, mint ma. Ha akkor tévéinterjút készítettek valakivel, nem mert belenézni a kamerába, és félt bármi konkrétumot mondani. Ez már nem létezik, főleg a fiatalabb generációknál, ők már ugyanúgy kezelik az élethelyzeteket, mint az amerikaiak. És ne felejtsük el azt, ahogy az egész világ uniformizálódott, globalizálódott, tehát nagy különbség már nem is lehet az emberek mentalitásában.

Gabriella: Az édesapám 1956-ban ment ki Amerikába, 23 éves koromban ismertem meg, mert csak fél éves voltam, amikor kiment. 1979-ben töltöttem nála három hónapot, tehát megismertem valamennyire Amerikát, és pont azért nem is vágytam oda. Igaz, hogy az apám egy falusi paradicsomban lakott, ami nekem nem jött be, túl unalmas volt, főleg, hogy én akkor benne voltam az akkori magyarországi pezsgő zenei életben. Aztán Tamással kimentünk nászútra, megkaptuk a zöldkártyát, és azt mondtuk, hogy kipróbáljuk az élet ottani „egyetemét”. Jöttek a gyerekek, ott ragadtunk. Mi nehezebben találtuk meg a helyünket Amerikában, mert nem tudtunk összejárni a helyi magyarokkal, amíg a város külső részén laktunk.

Végül azért választottuk Long Islanden Great Necket, mert az volt a legeurópaibb kisváros. Van olyan városrésze, ahol lehet sétálni, össze lehet jönni az emberekkel.

Hol vannak a barátok? Amerikában vagy Magyarországon?

Viktor: Érdekes, ahogy a barátságaink alakultak. Amerikában születtünk, olyan elsőgenerációs amerikai barátaink voltak, mint mi. Ez volt a kapocs közöttünk. Egy magyar barátunk volt, de csak azért, mert néha Magyarországon nyaraltunk. A barátaink többsége amerikai volt. Aztán teljesen megfordult a világ, mert ugyan ideköltöztünk, és megmaradtak az amerikai barátok, de Lindával mi már inkább Magyarországhoz kötődünk, új barátaink lettek. Ben, az ikertestvérem visszaköltözött Amerikába, családja is van már. Ő már hat éve él kint, de a legjobb barátai a mai napig itthoni magyarok.

Tamás: A gyermekeim annyira jól kezelik a szociális és baráti kapcsolatokat, hogy nekik megmaradtak mind az amerikai, mind a magyar barátaik.

Az egypetéjű ikerség egy olyan speciális testvérkapcsolat, amit csak az érthet, aki megéli. Viktor, milyen megélni Ben távollétét?

Viktor: Régebben sokkal sűrűbben, évente akár többször is találkoztunk, főleg amikor az amerikai Voice műsorban szerepeltem, mert akkor ott éltem egy ideig, így sokat láthattuk egymást.

Most úgy telt el legalább egy év, hogy nem találkoztunk Bennel, és ezt nehezen viselem. Ki is fogok menni hozzá. Sajnos valamennyire hozzá is tud szokni ehhez a helyzethez az ember.

Ben már régóta külön utakon járt, korábban is sokat volt külföldön, Németországban, Amszterdamban.

Tamás: Érdekes, erről nem nagyon beszélgettünk egymás között, engem is érdekel ez a kérdés.

Viktor: Mindenkivel jó a viszonyom a családban, de akivel szavak nélkül is értjük egymást, az Ben. Vele nem csak külsőre vagyunk nagyon egyformák. Igen, hiányzik az életemből az, hogy nincs itt a másik felem, de az is igaz, hogy ha felhívom Bent telefonon, rögtön úgy tudunk beszélgetni, mintha nem is telt volna el idő.

Tamás: Bár erről nem szoktunk beszélni, de ahogy belegondolok, rögtön előjön bennem is az, hogy nekem mint apának, nagyon hiányzik Ben, de ahogy kimegyünk hozzá, minden ugyanúgy folytatódik, mint régen.

Linda, milyen megélni az ikrek melletti testvérségét?

Linda: Nagyon kicsi a korkülönbség közöttünk, 1 év, 1 hónap és 1 nap, tehát mi azt mondjuk, hogy hármas ikrekként nőttünk fel. Az tény, hogy gyerekkorunkban nem voltunk annyira szoros kapcsolatban, mint most, de már nagyon erős kötödés alakult ki hármunk között. Azt terveztük, hogy úgy neveljük majd a gyerekeinket, hogy az unokatestvérek is közel legyenek egymáshoz.

Tamás: Ehhez képest egyre távolabb vagytok egymástól.

Viktor: Igen, én is pont azon aggódom, hogy Ben külön van.

Linda: Nem lehet tudni, hogy mit hoz az élet…

Hogyan alakult Ben élete?

Tamás: Beninek is voltak zenei ambíció, ő is foglalkozott a zenével. Viktorral Twins néven volt egy formációjuk, amellyel készítettek is felvételeket. Végül úgy gondolta, hogy nem száll versenybe a testvéreivel, és inkább az üzleti életet választotta.

Gazdasági iskolát végzett, dolgozott nagy nemzetközi vállalatoknál, most a saját sikeres üzletét csinálja. És ami nagyon fontos, boldog családi élet él feleségével és gyermekével.

Milyen zenei stílusok hatottak a családtagokra?

Linda: Állítólag anyukám kicsi koromban csángó dalokat énekelt nekem, de erre nem emlékszem. Amúgy hatott rám a soul zene, az R&B, de apu miatt a rock is. Az első koncert, amire apu elvitt minket, az a Van Halen volt. Ezek a stílusok keveredtek bennem. A klasszikus zene is, hisz a nagynénénk operaénekesnő volt. Sokáig csak klasszikust énekeltem, két és fél évig Az operaház fantomjában játszottam. Ezért van bennem egy olyan érzés, hogy valamikor vissza szeretnék térni a klasszikus zenéhez és az operához, mert szeretem nagyon. Most viszont az feszít, hogy szeretnék lerakni egy popzenei anyagot az asztalra azért, hogy megnyugodjak.

Gabriella: Nekem eklektikus volt a zenei indulásom, én is inkább klasszikussal kezdtem a gimnáziumban, különböző kórusokba jártam, de közben kikacsingattam a popzenére. Emellett csángó népdalokat tanultam, mert nagyon izgatta a fantáziámat, hogy azokat hogyan lehet jól elénekelni. A csángóhoz tiszta torokhang kell, de akkor a popzenében az volt a divat, hogy fátyolos, rekedtes legyen az ének. Egy év kellett ahhoz, hogy fátyolosítsam a hangomat, utána már nehéz volt csángót énekelni. Azt hiszem, én vagyok az, aki a depressziósabb dalokat kedveli, mint ahogy Linda is.

Linda: Az eklektikus ízlésem anyukám miatt van, ő mutatta meg nekem a soul zene alapjait, mint például Anita Bakert. A mai napig ihletet merítek belőle.

Viktor: Gyerekkorunkban Bennel sokat deszkáztunk, görkorcsolyáztunk, és a garázsban apu dobszerkóját püföltük. Még nem tudtunk semmilyen hangszeren rendesen játszani, de a garázsban rockkal és skával próbálkoztunk. Egy időben Bennel nagyon szerettük a klasszikus rockot, a Van Halent, az Iron Maident, a Black Sabbathot.

Tamás: Fiatal koromban rockot játszottam, de most már nagyon egyszerűn meg tudom határozni azt, hogy mit szeretek: én egy populáris „fazon” vagyok. Utálom a nosztalgiát, a „bezzeg a mi időnkben” kezdetű mondatokat, de valamelyik nap itthon zenéket hallgattunk, és azt kellett megállapítanom, hogy mégis van egy olyan zenei világ, ami nosztalgikusan érint meg engem: az Eagles, a Supertramp, az Electric Light Orchestra, a Styx, a Queen, a Led Zeppelin.

Nemrég összejött volna egy zenekar, amivel el is kezdtünk próbálni, ütöttem a dobokat, aztán azon vettem észre magam, hogy kiszakad a dobhártyám, és nem okoz örömet.

Rájöttem, hogy nem vagyok rocker, mert a dallamos, vokális zenét imádom. Az 1970-es, 1980-as évek zenéje verhetetlen. Ma nagyon kevés olyan új zene van, amit szívesen hallgatok, ezért tud kitűnni például Ed Sheeran, mert ő jó dalokat ír.

Viktor: Apu, ugyanezt fogják mondani húsz év múlva. Nosztalgia mindig lesz, eltelik pár év, és a múltra úgy gondolunk vissza, hogy az volt a legjobb.

Tamás: Igen, de mégiscsak van különbség, mert az 1960-as években indult be a rockzene, és volt egy felfutása, fejlődése, és az az 1970-es, 1980-as évekig tartott, de utána nem tudott igazán megújulni. Talán egyedül a rap az, ami változást hozott.

Hogyan hat a zene a család mindennapi életére?

Tamás: Csak a zenéről beszélünk. Elvétve van más témánk.

Viktor: Gyerekkorunkban ez nem így volt. Amíg nem döntöttük el, hogy profi szinten foglalkozunk a zenével, addig nem volt direkt szülői ráhatás az ízlésünkre. Nem volt olyan, hogy ezt vagy azt kellett hallgatnunk.

Gabriella: Nyilván az is hatott rájuk, hogy zenei közeg, társaság vette őket körül. Nagyon sok buli, összejövetel volt nálunk, olyan zenészek fordultak meg itt a házunkban, mint Szakcsi-Lakatos Béla, Presser Gábor vagy Charlie.

Én most ruhatervezéssel, -forgalmazással foglalkozom, nem folyok bele a család zenei dolgaiba, csak annyiban, hogy megmondom: tetszik vagy nem tetszik valami.

Tamás menedzseli Viktort és Lindát, én pedig a külső megjelenésben adok tanácsot.

Tamás: A zene most sokkal inkább meghatározza az életünket, mint Amerikában, mert napi szinten foglalkozunk vele. Gabinak nagyon jó füle van, ő az, aki megérzi, hogy melyik az a dal, amelyikből lehet valami. Álszerénység nélkül azt kell mondanom, hogy mind a két gyermekünk nagyon tehetséges szerző. Én is próbálkoztam korábban zeneszerzéssel, de meg sem közelítem az ő szintjüket. A dalaik fantasztikusak, és Linda nagyon jó szövegeket is ír.

Linda: Én már 13–14 évesen is intenzíven foglalkoztam a zenével Amerikában, volt kapcsolatom a Universal Musickal. Igen, nekem a szöveg az erősségem, de dallamban is haladok. Viktor dallamvilága viszont zseniális. Dőlnek belőle a popslágerek.

Tamás: Ez tényleg ritkaság, olyan, mintha Viktor minden dala ezer éve meg lenne írva. A dalok angolul születnek meg, ami Magyarországon hátrány, miközben a fesztiválokon a külföldi előadók számait már tökéletes angolsággal éneklik a magyar fiatalok.

Viktor: Igen, ha magyar vagy, és Magyarországon élsz, akkor elvárják tőled a magyar szöveget.

Tamás: Ma már több magyar együttes, előadó is énekel angolul, de korábban ez nem így volt. Nálunk teljesen fordítva működik ez a dolog, mivel előbb angolul van meg a szöveg. Amikor régebben Viktor megírta a Solo című dalt magyar szöveggel is, akkor rájöttünk, hogy nincs akkora hatása, mint az eredeti angolnak.

Döntenünk kellett, hogy felvállaljuk-e az angol szövegű dalokat vagy sem. Ebben a folyamatban itthon Linda és Viktor úttörők voltak.

Viktor: A karrierem elején csak angol nyelvű dalokat jelentettem meg.

Tamás: Tudathasadásos helyzet, hogy a koncerteken a közönség azokat szereti a legjobban.

Linda: Az is tudathasadásos helyzet, hogy megírjuk angolul a szöveget, azon a nyelven, amelyikben a legjobban ki tudjuk magunkat fejezni, majd találni kell valakit, aki lefordítja magyarra. Sokan kérdezik, hogy miért nem hallanak mostanában tőlem új dalokat? Két albumnyi anyagom van készen, de egyszerűen nem született még olyan magyar szöveg, amire azt tudom mondani, hogy az én vagyok. Az igazi szöveget, amiben benne van a szívem, a lelkem, már megírtam angolul. Ezért tartom még vissza az elkészült dalaimat.

Azt olvastam az interneten, hogy Lindának drámai koloratúrszoprán, Viktornak pedig kontratenor a hangja. Erre csak születni lehet, vagy tanulni is?

Linda: Igen, születni kell rá. A koloratúrszoprán a legmagasabb hangfekvés. A drámai azt jelenti, hogy nekem nem vékony, hanem erősebb, teltebb a magas hangom. De a popzenében inkább mezzoszoprán vagyok, szeretek „lejjebb” énekelni.

Viktor: Én pedig bariton vagyok. Nem tudom, miért írják a tenort. Sokan azt hiszik, hogy azért, mert szeretem használni a fejhangomat, én tenor vagyok.

A legtöbb bariton énekes úgy szélesíti a skáláját, hogy használja a fejhangokat. A beszédhangomon is lehet hallani, hogy nem magas, tehát nem lehetek tenor. De én nem tanultam énekelni. Sajnos.

Linda: Dehogy sajnos, szerencsédre!

Tamás: Ne felejtsük el, Viktor színész is.

Viktor: Dehogy vagyok színész, csak Gór Nagy Mária felvett a stúdiójába. Nyilván, mert tudtam énekelni. Az biztos, hogy nem a szép magyar beszédem miatt vett fel.

Viktor, neked mik a terveid a közeljövőben?

Viktor: Sokszor kell erre a kérdésre felelnem, és a válaszom mindig egyszerűen annyi, hogy zenélni szeretnék továbbra is. A zenei pálya egy folyamat. Folyamatosan küzdeni kell a kitűzött célokért. Régen albumokban, lemezeladásban mérték a sikert, ma ez másképpen van. Ma nem az a lényeg, hogy hány lemezem van, hanem hogy milyen a nézettségem, vagy mennyi a letöltések száma.

Linda: Viktor, kimondtad a küzdeni szót, körbeért az interjú.