Gyerekkorod színtere Óbuda. Miként emlékszel a városrészre?
Az én Óbudám Újlak, egész gyerekkoromban, iskolás koromban itt laktam. Mindig nagyon szerettem Újlakban a Duna és a dombok közelségét, és hogy megmaradt valami abból az emberszabású, kisvárosias léptékből, ami nagyon élhető városrésszé teszi. Sokféle Óbuda van, és ez nyilván csak az egyik. A déli határa a Kavics utca, ahova bölcsődébe jártam, és később ide érkeztünk le nagyapámmal, amikor rendszeresen gyalog jöttünk haza az iskolából a Rózsadombon át, ami olyan léptékű vállalkozásnak maradt meg az emlékeimben, mint Hannibál átkelése az Alpokon. Sokáig nem messze laktunk, a Zsigmond téri Lottóházak egyikében, aminek a feliratából, talán apám tiszteletére, leesett az L betű, és hosszú évekig így is maradt, Ottóházként. Még innen jártam a Kolosy téri óvodába, ami mostanra már bank és étterem, meg a Csasziba úszni, amikor még nem volt Komjádi uszoda. Arra, hogy milyen más világ volt akkoriban, jó példa, hogy nyolc évesen a legnagyobb lelki nyugalommal bementem a Komjádi építkezésére, hogy a munkásoktól kérjek egy másfél méteres csövet, hogy legyen szívószál a farsangi jelmezemhez – dobozos iskolatejnek öltöztem. (Egy mondatba nehéz lenne több szocializmust belezsúfolni.)
Mire az Árpád Gimnáziumba kerültem, már ott laktunk az iskolával szemben a gangos „városi házakban”. Déli irányba a felső emeletről a kis házak fölött messzire el lehetett látni. Gyakori látogatóink voltak a barlangokból kiruccant, eltévedt denevérek, akiket a rongytól a tollasütőig számtalan eszközzel próbáltunk kijuttatni. Közülük az irodalomkedvelők néha napokig tanyáztak a könyvszekrény mögött, hogy aztán egy jól megválasztott pillanatban, pl. nagy családi vendégség közepén röppenjenek elő. A másik irányban pedig ott volt az amfiteátrum, amit apám is többször említ a verseiben. Pl. az 1989-es Óda a közemberhez című verse úgy kezdődik, hogy „A római rom fölött, ahol lakom, a posztmodern világban / a fényes polip, a tévé hírekkel kábítja áldozatát.” Bennem a rómaiaknál erősebb nyomot hagyott az a formagyakorlat, amit katonai amfiteátrumba illő több hónapos gyakorlás után a hagyományoknak megfelelően az Árpádos ballagáskor mutattunk be világító buzogányokkal. Ez volt a ballagás szó szerinti fénypontja, bár a pekingi olimpia tömegalakzataitól talán elmaradtunk a tökéletesen szinkronizált mozgásban. És ide, az ablak alá került, már jóval az itteni gyerekkorom után, a kedvenc budapesti emlékművem, a Katinyi mártírok emlékműve, ami nemcsak a szobrászati megvalósítása miatt kedves nekem, hanem amiért üdítő kivételként nyílt, nemzetközi pályázat után került ide.
Orbán Ottó költészetének nyitottsága nagyon aktuálissá teszi verseit. A rá jellemző élőbeszéd-szerűség és irónia pedig hagyományként él tovább a középgenerációhoz tartozó, valamint a legfiatalabb költők körében is. Nemcsak az alanyi és metapoétikus költészet, hanem az elméleti érdeklődést mutató költészet is visszavezethető Orbán Ottó szemléletére. Számodra mi a legfontosabb költészetében? Van valamilyen szerepe a pályádban, kutatói érdeklődésedben?
Számomra meghatározó, hogy költőként is megpróbált többfelől, messzebbről is ránézni magára és arra, amiben van, igyekezett elkerülni a zárt, dogmává keményedő kereteket, akár a saját identitásában, kötődéseiben, akár művészeti divatokban. Ez a „száz alakban”, amit a magyar népdalhoz írt versében a láthatatlan lényegként azonosít, nemcsak életfilozófia, hanem a költészetének sokféleségét és a más költők – például Arany, Balassi, Kölcsey, Kosztolányi, József Attila – hangján megszólaló nagy verseit is működteti. És ide tartozik a számomra ugyanilyen meghatározó humor, irónia is, hogy mindent szabad máshonnan is nézni, szabad ezeket a nézőpontokat összeszikráztatni, lerántani a fennköltet, vagy meglátni a mélyet vagy magasztost a profán részletben. Lehet, hogy ez a kíváncsiság és a sokféle nézőpont alakította a szabálytalan, kontinensek között lépegető pályámat, sokirányú érdeklődésemet, a mozgékony, kreatív gondolkodáshoz való vonzódásomat.
Kutatásaidban foglalkozol a direkt reprezentáció és az irodalmi ábrázolás konfliktusával, amit Orbán Ottó a következőképpen fogalmazott meg: „A világot akartam megváltoztatni, / a képek forradalmától a forradalom képeit reméltem.”. Hogy látod jelenleg ezt a konfliktust? Lehetséges a művészet határain belül maradni, ha a társadalmi felelősségvállalás érdekében kilépünk onnan?
Az idézet az én értelmezésemben arról szól, hogy a jó művészettől várhatunk-e művészeten túli társadalmi hatást. A kérdés viszont inkább arról, hogy jó művészet-e, amit alapvetően társadalmi célok vezérelnek. Erre szerintem nincs általános válasz. Mivel a művészet soha nincs a társadalmon kívül, sokféle kapcsolat lehetséges közöttük, akár a jó mű és a felelős társadalmi cselekvés együttállása is. Egy társadalomkritikus alkotás, ami művészileg érvényes, felráz, és valós társadalmi cselekvés motorjává tud válni, és egészen más, mint egy didaktikus, ideologikus mű, ami ettől műalkotásként értéktelenné válik.
Számos olyan regényt vizsgáltál, amelyek valamilyen nagyobb történelmi traumához kapcsolódnak, mint a 9/11 vagy a holokauszt. Mit gondolsz az irodalmi korszakhatárokról?
Az irodalmi korszakhatárok általában tendenciákat, hangsúlyokat ragadnak meg, de sokszor legalább annyira érdekes, amit eltakarnak. Szükségesek és félrevezetőek. Minél tágabb összefüggésben nézzük az irodalmat, például regionálisan, nemzetközi keretben, annál kevésbé érvényesülnek ezek a korszakok, annál többféle párhuzamos tendencia él együtt és hat egymásra. Engem a társadalmi kataklizmákhoz, traumákhoz kapcsolódó művekben többek között az érdekel, hogy az esemény hogyan alakul át – sokszor generációkkal később – elbeszélhető történetté. Tehát pont ezekben az esetekben a történeti és irodalmi idő hajlamos más tempóban telni.
A disszertációd az amerikai regények holokausztábrázolásairól írtad. A belőle készült kötetet a Routledge jelentette meg, második kiadása 2013-ban jelent meg. Az elemzői nézőpontod gyökeresen újnak számított akkor abban a közegben?
Azért volt új a nézőpontom, mert olyan amerikai regényeket elemeztem holokauszt utáni művekként, amelyek nem tartoztak az elfogadott holokausztirodalomba, hanem éppen rendhagyó emlékezetük vagy emlékezetkihagyásaik miatt találtam őket érdekesnek. Ehhez persze kellett egy sajátos közép-európai olvasói érzékenység is. Például Don DeLillo azóta már lefordított Fehér zaj című regényét az amerikai kritikában kizárólag az amerikai fogyasztói társadalom és média posztmodern víziójaként, szatirikus kampuszregényként és ökológiai parabolaként tárgyalták, nálam viszont a Hitler-tudományi tanszék németül nem tudó és ezt titkoló professzora és a „légi toxikus esemény” néven emlegetett ipari baleset a holokauszt észre sem vett újrajátszásának, elfelejtettségének történetévé állnak össze, a mérgező hulladék a hiányzó, és hiányában is ható emlékezet. (Erről a regény kritikájában is írtam 1995-ben a Holmiban.)
Kutatási területed a vizuális kultúrára is kiterjed. Fordítasz művészettörténeti és képzőművészethez kapcsolódó szövegeket, médiaelméleti és médiatörténeti kérdésekkel foglalkozol. Hogyan kerültek a képregények a kutatásaid középpontjába?
Épp az előbb említett könyv miatt. Akkoriban jelent meg Art Spiegelman Maus című képregénye, amiben holokauszttúlélő szülei háborús történetét és a saját interjúkészítő alkotói történetét párhuzamosan dolgozza fel.
Olyan sikeres lett a könyv, hogy ez a felháborodás gyorsan elhalt, de pont ebből látszik, hogy a Maus mekkora váltást hozott nemcsak a képregények megítélésében, hanem abban is, hogy hogyan lehet érzékeny és extrém történelmi eseményeket feldolgozni. Kertész Imre egy Spielbergről és a Schindler listájáról szóló régi kerekasztalbeszélgetésben úgy fogalmazott, hogy „vannak bizonyos témák, amelyekre jogosítványt kellene adni,” de ez változik, ahogy a témák távolodnak az időben, és egyre többféle helyről osztják a jogosítványt. A lényeg, hogy ez a szerintem egészen kiemelkedő képregény is bekerült a könyvem szabálytalan, furcsa holokauszt-narratívái közé, innen indult az érdeklődésem, és azóta is elsősorban a könyv terjedelmű irodalmi-művészi, illetve riportképregényekkel foglalkozom a leginkább.
Ha választhatnál, milyen tudományos vagy szépirodalmi mű jelenjen meg magyarul a közeljövőben, melyik lenne az?
Teljesen esélytelen, de ha álmodozni is lehet, Chris Ware Building Stories című munkája, amely egy társasjátékra emlékeztető nagy kincsesdoboz, benne 14 bármilyen sorrendben olvasható különböző kis és nagy alakú nyomtatvánnyal. Van benne könyv, újság, pörgetős füzet, leporelló, papír modell stb. A kétértelmű cím egyszerre utal egy ház történeteire és a történetépítésre, és ennek megfelelően egy chicagói társasház névtelen lakójának története bontakozik ki benne szép lassan.
Oktatói munkád az ELTÉ-n hogyan illeszkedik a (részben nemzetközi) kutatásaidhoz? Mit jelent számodra a tanítás?
A tanítás nekem jó esetben a kísérletezés, újragondolás, tanulás nyitott folyamata, ahol nemcsak valami kész tudást töltögetek a diákok fejébe, hanem van élő gondolkodás, kíváncsiság, váratlan helyzetek és inspirációk. Ahol a tudás nem abban a formában van, amit rögzíteni lehet egy akárhányszor lejátszható videóban vagy egy MI asszisztens adattárába. Az egész világon nagy a nyomás a tömegoktatás egyre hatékonyabb formái felé, de ezek csak a tanulás bizonyos részeire jók. Jól lehet velük gyakorolni, egyszerűbb információt keresni. Azt pont nem lehet belőlük megtanulni, hogy mikor és hogyan kell kritikusan felülbírálni ezeket az eszközöket, hol kell beavatkozni, milyen feladatot érdemes adni. Erre még mindig mi vagyunk jók szerintem.
Az ELTE-óráim sokkal tágabb területet fednek le, mint a kutatásaim, de azért van átfedés: a képregény áll a kutatásaim középpontjában, a vizuális kultúra és a médiatörténet részeként. A szövegek és képek kapcsolata, olvasása sok izgalmas kérdést vet föl, amire általában a hallgatók is vevők. Egy olyan átmeneti korban élünk, ahol mindenki mérhetetlenül sok időt tölt képernyő előtt, böngészve, kattintgatva, eszközöket váltogatva, de még velünk van a papír, néha a könyv és még ritkábban az újság. A képregény szerintem azért izgalmas, mert egyszerre kapcsolódik ehhez a két korszakhoz. Egy hagyományos szöveghez képest az olvasása hasonlít az internetes, multimédiás sokfelé figyeléshez, de mégis meglepően papíralapú maradt. A megosztott figyelem, amit a képregények igényelnek, kiegészül egy fizikai, anyagi, testközpontú olvasásélménnyel. A bonyolultabb képregények olvasása egy szinte tapintás-alapú élmény, ami visszatükrözi azt, hogy a kézzel készített képregény is a rajzoló, szövegíró fizikai kézjegyein keresztül kommunikál.
