Keresés
rovatok
képző | 2024 nyár
Fotó: Koronczi Endre
Kocsis Katica
A testet életre keltő sóhaj, a kozmoszt megelevenítő szél
Koronczi Endre Kérem, sóhajtson, Széchenyi úr! című kiállítása a Godot Intézetben metaforikus összefoglalója a művész a szelet, a lélegzetet, a sóhajt és egyéb légmozgásokat feldolgozó hosszútávú művészeti projektjének. Fontos állítása, hogy a kozmosz elemeit összekötő légáramlatok és az embereket egymással összekapcsoló leheletek dimenziójukban ugyan eltérőek, jellegükben mégis ugyanazok.

Koronczi Endre 2009-ben kezdte meg széllel kapcsolatos kutatásait, kezdetben a szél által felkapott műanyagszatyrok meditatív látványával foglalkozott, majd 2013-ban a Kiscelli Múzeum Templomterében egy teljes kiállítás anyagában dolgozta fel a széllel bélelt szatyor motívumát. Mint mondta: ez akkor egy inkubátor helyzet volt, amit aztán számos open-air projekt követett, hogy a légköri jelenséget eredeti lelőhelyén tanulmányozza. Így született meg a Ploubuter Park, egy imaginált tér, ami mindig tökéletes feltételeket biztosított a lebegő fólia-installációk építésére, létrehozására. A legköltőibb kísérletek színterein a légköri jelenség szemlélése, tanulmányozása, osztályozása, valamint dokumentálása zajlott és zajlik, amely során e láthatatlan és megfoghatatlan entitás természete ismerhető meg. A mostani kiállításban több vetítésen keresztül is végigkövethetjük ezeket a projekteket: a térben kialakított elsötétített, meditatív terek azonban nemcsak ismeretterjesztő jelleggel bírnak, hanem segítik a kontemplációt is. Érzéki táncok, költői mozgások ezek, amelyek lelassítják a nézőt és engedik, hogy elkezdjen befelé figyelni.

És bár korábban a Ploubuter Park imaginált tereket jelölt, Koronczi mégis talált egy fontossá váló, kitüntetett földrajzi helyet, amelynek különleges mikroklímája hajnalban tökéletes felvételeket biztosított a lebegő fólia-installációk megalkotására. Ez, az eddig névtelenül és ismeretlenül létező helyszín a projekt keretében a Belsőszusz-tó nevet kapta. „A földrajzi névadás gesztusa a helyszín jelentéktelenségből való kiemelésére irányul, illetve a tiszteletadásra, amelyet a névadó happening (eseményművészet) után, a helyszínen elhelyezett emléktábla őriz (… ) Az új név megteremti a tó személyiségét és történetét”. E mostani kiállításon egy videón végigkövethetjük a tó névadó ünnepségét, amelyen az elhangzó szöveg a hivatalos beszédek minden kliséjét felsorakoztatja, a gesztusok pedig ezen ünnepségek furcsaságait állítják pengellérre.

A tárlat egyrészt izgalmas összefoglalója Koronczi művészeti praxisának, láthatunk sokat a korábbi munkákból, valamint erre az alkalomra elkészült egy portréfilm is, ami az alkotó gondolkodásába enged mély betekintést. A szabadtéri projektek megidéződnek egy kisebb teremben, ahol a ventillátorok által keltett légáramlat hozza táncba a térben „hagyott” zacskókat és fóliákat, miközben korábbi videómunkáira is rábukkanhatunk a terekben.

A kiállításban Koronczi szélfestményeiből és szélrajzaiból is láthatunk, amelyek önálló műtárgyakként is értelmezhetők, de a befelé szűkülő térbe installált sorozatok a mozgás dimenziójával gazdagítják ezeket a képeket: a sűrűn, egymás mellé helyezett rajzok folyamattá állnak össze. „A széllel való dolgozás, a vele való együttlét során sok mindent megértettem a tulajdonságairól, a működéséről” – meséli az alkotó, majd hozzáteszi, hogy létrejött benne egy olyan empirikus tudáshalmaz, amelyet a rajzain és festményein tud visszaadni. Nem a konkrét szelet ábrázolja, hanem ennek az egésznek a strukturális megértésére tesz kísérletet. Ezeken a képeken nem a szél képe, hanem maga a szél jelenik meg. Koronczi elmondja, hogy nagyon érdekes úgy vizuális eszközökkel dolgozni, hogy közben nem a látványról gondolkodsz, hanem egy megfoghatatlan entitás természetéről.

A kiállítás Koronczi gyűjtőszenvedélyéről is képet ad:

érzékelhetővé válik az, ahogy az alkotó szenvedélyesen, kitartóan keresi a szél újabb megjelenési formáit, felfejthetővé válik a dokumentálási, rendszerezési igény, archiválási szándék, valamint a kollekciók, sorozatok iránti szenvedélye is. 

A Kérem, sóhajtson, Széchenyi úr! tárlat központi installációja azonban mégis az a „kozmikus” lelet, ami a Magyar Tudományos Akadémia felújítása során, a harmadik emeleti kiállítótérből kibontott szellőzőrendszereiből megépített gigantikus installáció. A kiállításhoz készült beszélgetésből kiderül, hogy az ezekre az elemekre való rátalálás a tervezett kiállítást jellegében változtatta meg. Cserhalmi Luca és Koronczi Endre 2021-ben találkozott először, a kurátor a széllel kapcsolatos doktori kutatásához kereste meg az alkotót, az első beszélgetésük a művész kültéri open-air projektjeire fókuszált, majd ez a kiállítás is ezeken alapult volna, azonban egy szerencsés véletlennek köszönhetően egészen más irányt vett. Koronczi egy barátja hívta fel az alkotó figyelmét arra, hogy a Magyar Tudományos Akadémia felújítása során a falba fúrt próbalyukakon süvít a szél. A művész így bukkant rá az épület szellőztetőrendszerére. Koronczi Endre az épületben forgatott Gyertyás jelenet 2 című videója készítése során lett figyelmes a grandiózus tárgyak különleges atmoszférájára. Nagyon izgalmas, hogy ezek a tárgyak, bár jellegükben nagyon eltérnek Koronczi fóliás munkáitól, gondolatiságukban mégis tökéletesen illeszkednek azokhoz: ahogy a természet a kozmosz leheleteit őrzi, úgy, ahogy a falfeliraton olvassuk: az épület lélegzéséért láthatatlanul felelős elemek a hazai tudományos élet nagyjainak leheletét, sóhajait, az agyakat átjáró oxigént gyűjti egybe. A szellőztetőrendszer így metaforikusan a világot egybekötő közös levegőáramláshoz kapcsolódik.

Az installáció többféle olvasatot is életre hív: egyszerre kelt archeologikus és futurisztikus képzeteket, elgondolkodtat az esztétikum és funkció viszonyán, miközben Cserhalmi Luca rámutatott arra, hogy a labirintusszerű, az otthagyottság érzetét keltő tárgyak a fenséges fogalmát is beemelik a befogadásba. Az installáció mögött futó vetítések természeti világa izgalmas oppozíciót alkot az ipari tárgyakkal, ugyanakkor a felszálló köd és a kénes kigőzölgések a szellőzőrendszerben összegyűjtött sóhajokkal és lélegzetekkel mégis párhuzamba állíthatók. „A kortárs rom esztétikáját is érzékeltető, megviselt tárgyak a monumentális természeti felvételeken felszálló köddel együtt sejtetik a Föld bolygót körbeölelő kozmikus lehelet elképzelhetetlen méretű kiáramlását”.

A kiállítás egyik kérdése az is, hogy a lehelet/sóhaj, bár láthatatlan és megfoghatatlan, de: gyűjthető-e? Koronczi Endre 2010-ben indította a mai napig bővülő Sóhajtozás-gyűjteményét, amelyben egy teljesen hétköznapi gesztusra kéri meg a résztvevőket: hogy sóhajtsanak egyet. Ezeket a kilégzéseket videóra rögzíti, gyűjti. Ezekből látható most egy másfél órásra vágott verzió, amelyben sok-sok sóhajtás adódik össze. A hétköznapi gesztusból készített sorozat a légzés és a lég embereket összekötő motívumát hangsúlyozza, valamint a ki- és belégzés lelki folyamatokhoz és érzelmekhez való kötődését – olvashatjuk Cserhalmi Luca szövegét a falon. És itt érdemes hangsúlyozni, hogy bár ezek a projektek szenzitívek és szentimentálisak, ugyanakkor nem mellőzik a humort sem, valahogy önkéntelenül is mosolyogni támad kedvünk, miközben a felkért alanyok szándékoltan „eresztenek le” a kamera előtt.

Ez a videómunka egészül ki a 100-at sóhajt installációval, amelyben száz lombik őrzi Koronczi, a kiállítást megelőző száz napban összegyűjtött sóhajait. A száz sóhajtás elraktározását egy videómunka is rögzíti, miközben ebben a térben is megfogalmazódik a kérdés, hogy a sóhajtás nem több puszta gesztusnál és a lombikok tulajdonképpen üresek vagy mégis: a kilégzés, bár láthatatlan, de lehet gyűjteni és bezárni egy üveggömbbe. 

Koronczi hosszútávú művészeti projektjének egyik izgalmát adja, hogy természeti és transzcendentális olvasata is lehetséges. Egyszerre szól a légköri jelenség természetéről, sokféleségéről, ugyanakkor a fólia, valamint az azt életre keltő szél metaforikusan is értelmezhető. Ahogy ő fogalmazza ezt meg: „a lelkek összetevői a könnyű, hártyaszerű, áttetsző burok (a zacskó) és az ezt tartalommal megtöltő fuvallat (a szél). E két alkotóelem szerencsés találkozásából kelnek életre a vizsgálat tárgyát képező lelkek. Az anyagtalanság, a szinte megfoghatatlan könnyedség jellemzi az alkotóelemeket. A zacskót a szél tölti meg élettel, a szelet a zacskó teszi megmutathatóvá. A lelkek a létezés és a vízió határán lebegnek”.

A mostani kiállításon a Ha van mire támaszkodni című, az installáció és  a kinetikus szobor műfaji határain mozgó mű az, ami legerősebben behívja a projekt ontológiai aspektusát.

A lélek megtartó erejét szimbolizáló munka a szél felszínformáló hatása által született természeti formákat idézi: jégtáblákat, sivatagi dűnéket, azonban ezekbe a „testekbe” életet kell lehelni ahhoz, hogy megálljanak. A levegőáramlat az, ami feltámasztja őket.

A Kérem, sóhajtson, Széchenyi úr! tárlat legminimalistább alkotása az egyik tér lélegző fala. „Nagyon figyelmesnek kell ahhoz lenni, hogy meglássuk e fal pulzálását”, ami annyira transzcendentális és minimalista, hogy szinte teljesen kikezdi a befogadó érzékelését és észlelését, a fókuszált figyelem és a tekintet határait feszegeti, a lassú mozgás pedig türelemre int minket. Miközben e fal lélegzése szépen párhuzamba állítható az MTA szellőztetőrendszerével, ugyanakkor épp olyan kontemplatív befogadói helyzetet teremt, mint a sötét termekben zajló fóliás vetítések, hiszen ha sokáig figyelünk és vagyunk jelen e műtárgy előtt, akkor a saját légzésünk is a fal pulzálásához idomul. Annyira eggyé válunk a művel, hogy a testi folyamataink annak a mozgásához hasonulnak.

E műalkotás és tulajdonképpen az egész kiállítás az érzékelhetőség határain való átlépés is, hiszen ráébreszt arra, hogy a mindenki által jól ismert fizikai jelenség, a légmozgás „egy kozmikus méretű entitásnak ugyanúgy a lelke”, ahogy az emberek esetében azt a sóhaj szimbolizálhatja. A megfogható dolgokat valami megfoghatatlan dolog tölti meg, akár emberi, akár kozmikus dimenzióban gondolkodunk. A „projektjeimnek két fő összetevője van: az egyik a zacskó vagy a fólia, ami a test, a másik pedig a szél vagy a légmozgás, ami a lélek ebben a modellben. Életre kelti az anyagot, és onnantól elkezdődik a tánc, a mozgás, ami egy meditatív szabadságmetafora”. Ahogy a levegő, úgy a lélek is átfogja a világ egészét: testetlenül áramlik minden létező között, folyamatosan mozog és mozgásban tartja a világot, összeköt: a teljes kozmoszt, az élettelen tárgyakat és az egyes embereket egyaránt, erre ébreszt rá minket ez a kiállítás.