Török fürdő Óbudán? Hát az nem volt, annál is inkább, mivel a török időkben Óbuda főleg mezőgazdasági terület volt, 1598 körül pedig szinte teljesen elnéptelenedett. Újabb háború közelgett, a törökök visszahúzódtak a budai várba, a keresztény jobbágyokon kívül mások nem lakták a szóban forgó vidéket. 1564-ben meghalt Habsburg Ferdinánd császár és magyar király, két évvel később, 1566-ban Szigetvár ostrománál pedig régi ellenfele, I. Szulejmán szultán is. Utódaik, II. Miksa és II. Szelim sem gondolták elég erősnek magukat egy döntő csapáshoz, ezért az 1568-as békekötés után jött nyolc év nyugalom. Ezzel lezárult ugyan a magyarországi várháborúk kora, de amikor 1593-ban a török nagyvezír, Szinán pasa ostrommal mégis bevette a mai Horvátország területén lévő Sziszek várát, ezzel kirobbantotta a pusztító 15 éves háborút.
A harcok közben felégették Óbuda és a környék virágzó falvait. Ezt Esztergom kapitánya,
Pálffy Miklós rendelte el és vitte véghez: a cél az volt, hogy a tervezett ostrom előtt Budát kiéheztesse – tervszerűen elnéptelenítették környező falvakat. (Ezután – ezen a néven – már nincs említés például Gercséről sem, erről a Hidegkút és Óbuda nyugati határán volt faluról, aminek csak a temploma maradt meg a mai Csúcshegy keleti lábánál…) Pálffy az 1595-ös esztergomi ostromban is a német–osztrák–olasz–magyar koalíció kötelékében harcolt, sőt, amikor üzenetet kaptak, hogy a budai beglerbég felmentő sereget állított össze, Óbuda és Vörösvár mellett egy kisebb csatában Pálffy huszárjai és Nádasdy Ferenc, a „Fekete bég” lovasai szétkergették a törököket. Októberben a császári had Óbudán vert tábort.
De ugorjunk vissza Esztergomba és a török uralom első évtizedeibe! A városban a török uralom 130 évig tartott, méghozzá két részletben. Először 1543-ban foglalták el, és a több mint negyven év alatt az Oszmán Birodalom végvárává, az esztergomi szandzsák központjává tették. Ekkor több minaret, dzsámi és törökfürdő épült, főleg a vízivárosi részben. Talán még találhattak itt Vitéz János Galeotto és Bonfini által megénekelt reneszánsz fürdőházaiból, de működött itt egy különleges vízemelőgép is, a környék gazdag volt termálforrásokban. A törökök Esztergomban fürdőkultúrájuk kiépítéséhez jó körülményeket találtak. A 130 év alatt termálvizes fürdőt is építettek. Ezek közül a legjelentősebb a Vízivárosban, a mai Katona István utca 6. és 8. számú házak helyén állt: két nagyobb, több kisebb medencével működhetett. A fürdő díszes épület lehetett, két kupolával.
A medence megvan
Legalábbis a régészeti feltárások és történelmi nyomozások alapján, mert az ostromokban gazdag esztergomi történelem folyamatosan átírta az épített környezetet (is). Az 1594–95. évi ostromokban például a fürdő megrongálódott, kupolái beomlottak, később lakóházzá alakították át. Még később az épület maradványai fölé két barokk lakóház került, de a 8-as számú ház pincéjében ma is láthatók egy nyolcszögletű török fürdőmedence maradványai. A mai állás szerint ezt Szép (vagy Güzeldzse) Rüsztem, a tizenegyedik budai pasa építtette 1559 és 1563 között, de egy másik tanulmány szerint esetleg a tizenötödik, Szokollu (vagy Szokoli) Musztafa lehetett, aki Szigetvár elfoglalójának, Szokollu Mehmed pasának az unokaöccse volt. Ő volt egyben a leghosszabb ideig hivatalban lévő budai pasa – a hódoltság 145 éve alatt összesen 99 budai pasa volt – és az ő tevékenysége bizonyult a legmaradandóbbnak. 12 évig állt Buda élén, és építkezett is. Ő építtette többek között a budai Rudas és a Veli bej fürdőjét, bár végül kegyvesztett lett, és 1578-ban megkapta a selyemzsinórt Isztambulból. Rüsztem viszont részt vett korábban Esztergom elfoglalásában. A pasa/nagyvezír – ahogy ez akkoriban sem számított különlegességnek, sőt – meglehetősen korrupt államférfinek bizonyult. Rengeteg kenőpénzt fogadott el, de szintén a kor szokásaihoz tartozott, hogy felhalmozott vagyonából alapítványt tett: középületeket emeltetett, többek közt mecseteket, és pénzt osztott a nincstelen embereknek. Tellett a vagyonból. A halála után 815 kisebb-nagyobb földbirtokát számolták össze Ruméliától Anatóliáig. (A hódoltságban a földbirtok nem volt örökölhető, visszaszállt a szultánra – a szerk.)
A vakufok
Isztambul európai részén, a Hasırcılar Çarşısı nevű városrészben ő rendelte meg a Rüsztem Pasa Mecsetet, amit a híres birodalmi építész, Mimar Sinan tervezett. A gyönyörű imaház 1561 és 1563 között készült el. A török vakufok, azaz alapítványok jóval többet is jelentenek: adományozást, jótékony szolgálatot és érvényes jogi szerződést, valamint Allah szolgálatát. A meggazdagodott birodalmi tisztviselőnek többé-kevésbé kötelezettsége volt, hogy adományozóként egy-egy alapítványon keresztül a közösséget szolgáló épületeket hozzon létre, ami lehetett mecset, iskola, kolostor. És fürdő. Ezt tette a mi Rüsztem pasánk is, aki először Végszendrőn volt bég (azaz a déli szendrői várban), később Temesváron már pasa, majd 1559 júniusában nevezték ki budai pasává.
Mindketten alapítottak fürdőt Esztergomban – de nem teljesen tisztázott, melyikük melyiket. A Katona István utcában feltárt termálfürdő Esztergom legkomolyabb török fürdője lehetett. Ahogy már szóba került, amíg a város keresztény kézen volt, épületét feltehetően lakásként használták, de a későbbi török forrásokban, illetve az 1684-es metszeteken sem szerepel. Valószínűleg elpusztult. A török Esztergom azért nem maradt fürdő nélkül, nagy valószínűséggel ennek helyét vette át a várfalon kívül épült kisebb (később ún. Mattyasovszky-) fürdő, ami ugyanannak a forrásnak a hévizét használta fel.
Evlija Cselebi, a török világutazó 1663-ban járt a hódoltsági Esztergomban, ezt mint szegényes épületet írta le: „A Budai kapu előtt egy kis erőd van, mely, mint Kanizsa vár tömésfala, tizenöt lépés vastag tömésfalból áll. Ezen a falon belül az ároknál egy kis kupolás meleg fürdő van. Az idegenek és a szolgaféle népek ebbe a meleg fürdőbe járnak…”
Ezt a kis fürdőt, pontosabban a vizét a 18. században a vízivárosi ferencesek előbb a posztókészítésnél használták, majd később ismét fürdő lett belőle. Közben az árok feltöltésével az épületet lényegében betemették, ezután a medencét már csak lépcsőn lehetett megközelíteni. (Később a föld nyomásától a kupola beszakadt, és az egészet földdel betöltötték.) A kis török fürdő helyreállítható maradványai ma egy utcányira az előbbitől, egy kertben – a vár alatti Pázmány Péter utca néhány házának közös kertjében – rejtőzhetnek a föld alatt.
Ezek után ki kell térnünk arra is, miért volt olyan fontos a fürdőkultúra az oszmán birodalomban. Miért építettek törökök fürdőket, és milyenek is a törökfürdők?
Fürdők mentén
A török közfürdő lehet gőz- vagy termálfürdő. Ha nincs a közelben kiaknázható termálforrás, akkor a fürdőben a gőz a főszereplő.
Ha viszont természetes vízforrásra lehetett alapozni, a bekötött termálvizet több kisebb és egy központi medencébe gyűjtötték össze. Ma már ezek gyakran különböző hőfokúak is lehetnek, a természetes forrásokra épülő hév- vagy termálfürdők neve pedig ilidzsa.
Az iszlám vallás amúgy is előírja az imádkozás előtti tisztálkodást, ezt azonban a dzsámik és a mecsetek (templomok) udvarában elhelyezett csorgókutaknál oldották meg. A fürdőépítések indoka inkább a muszlim hívők közösségének szolgálata lehetett, amely vallási szempontból kegyes cselekedetnek számított, és persze fényezte az alapító hírnevét. (A fürdőalapítás mellett szólt az is, hogy a fürdőhasználat ugyan sokszor ingyenes, vagy nagyon olcsó volt, mégis bevételhez juttatta az alapítót, amelyet azután más kegyes cselekedetekre fordíthatott.)
A hammam
A hagyományos hamamok építésének, a helyiségek sorrendjének voltak a szabályai. A gőzfürdők látogatói rögtön a bejárat után az öltözőbe értek, majd innen juthattak az átmeneti helyiségekbe, ahol a falak mentén húzódó padkákon ülve locsolhatták magukat a falikutakból kis kőmedencékbe csurgó vízzel.
A forró fürdőterem fala mentén sorakoztak az említett kis mosdómedencék, ezekből locsolgatták a gőztől felhevült tagjaikat a vendégek. A fürdőtértől elválasztva állt a víztartály és a fűtőkemence, ahonnan a forró levegőt a padló alatti fűtőrendszerbe vezették, a nagyobb fürdőépületeknél a fürdőterem mellett kisebb kamrák is lehettek. Az ilidzsák hasonlítottak a hamámokhoz azzal a különbséggel, hogy nem volt szükségük fűtésre, a fürdőterem közepét pedig a medence foglalta el.
Az iszlám kultúra szerint egyébként a fürdők szimbolikus értelemben már-már a földi Paradicsomot is jelentették, ahol a látogatók tisztálkodás közben valamennyi érzékszervükkel a felfrissülést, az újjászületést, azaz szinte magát az isteni harmóniát is átélhették. A fürdők kupolái az égboltot szimbolizálták, a fürdőhelyiségek az évszakokat: a legmelegebb helyiség a telet, a langyos az őszt, a hideg a nyarat, a pihenőhelyiség pedig a felüdülést hozó tavaszt juttathatta a fürdőzők eszébe. Budapesten az egykori budai törökfürdőkből a régészek hat fürdő nyomait találták meg, ezek közül négy ma is üzemképes.
Pesti kitérő
Rudas, Király, Rácz. Igen, ezeket ismeri mindenki, már a nyugati turisták is. (Sokan törökfürdőnek vélik még a Lukács háta mögött, a Tó vendéglő kertjében álló romot, pedig az csak egy törökfürdőnek szánt valahai mulatóból lett rommá, és nem tudnak arról az igaziról, ami jó tíz éve nyitott meg újra. A Rózsadomb lábánál, a Duna és a meredek hegyoldal közötti keskeny sávban, közvetlenül a Lukács és a Császár Fürdő között, a felhévizi források vidékén működik a már nem is annyira titkos törökfürdő, a Veli bej. Több mint 440 éve az akkori budai pasa, Szokollu Musztafa idején, de a hatvan szandzsák vezetője, Veli bej építtette ide, a Budáról észak felé kivezető „Országút” mellé. 300 évvel korábban itt ispotályt működtettek a IV. Béla által behívott johannita lovagok. Nagyjából a Király fürdővel épülhetett egy időben, annál viszont sokkal épebben vészelte át a következő századokat. Később – 1806-ban – a terület akkori birtokosa, Marczibányi István adta át ezt a területet az Irgalmas rendnek, hogy ők a fürdő üzemeltetéséből finanszírozhassák kórházukat – többek között itt működött az első hazai tébolyda is.
Ha tovább haladunk a Duna mentén, vissza kell kanyarodnunk a rómaiak fürdőihez – ezek jóval közelebb álltak Óbudához. A Római Strandfürdő sem véletlenül római: Budapest egyik műemléki védettség álló fürdőjét már ők is használták, pontosabban a vizét, mivel innen indult az a vízvezeték, ami átszelve a polgárvárost, a katonai táborig és az aquincumi fürdőkig vitte a termálvizet. (A katonák, az itt állomásozó II. Segítő légió fürdőjének maradványai ma a Flórián téri Fürdőmúzeumban láthatók.)
De kapcsolódik ide még a pesti oldal is: a Dagályé. Kacskaringós történet: 1944-ben a világháború miatt amúgy félbemaradt Árpád híd tervezése/építése közben találták meg azt 41,5 °C-os termálvizet, amire aztán a fürdő települt. Ezeket a meleg vizű forrásokat már a rómaiak is használták, és valahol a Rákos-patak torkolatánál, meg a valahai Fürdő-szigeten fakadtak és fakadnak a víz alatt ma is. A szigetet végül 1872 és 1875 között a hajózási útvonalak biztosítása miatt elkotorták, az aquincumi légiós tábor lakói pedig azért használhatták, mert a katonai bázisokkal szemben, a Duna keleti oldalán is állítottak úgynevezett ellenerődöket.
Cselebi még látta
Ugorjunk újra az időben és térjünk vissza Esztergomba, ahol a török emlékeket kutatjuk. A leírások szerint a két fürdő romjait a Vízivárosban, az egykori Óvoda utcában (a mai Katona István utcában) és onnan egy saroknyira, a Pázmány Péter utcában találták meg. Felfedezőjük, kiásójuk dr. Horváth István volt – akkoriban a szintén közeli Balassa Bálint Múzeum igazgatója. A nagyobbik fürdő volt a kétkupolás, többmedencés – de ezt csak az ásatások idején készült, régi képekről tudhatjuk, mert mindkét romot visszatemették. A Katona István utcai helyén/fölött ma a Szent Erzsébet Iskola működik, a másikat pedig csinos lakóházak közös udvarán találták meg – a házak egyike egyébként Esztergom legendás polgármesteréé, dr. Etter Jenőé volt, aki 1941 és 1944 között lengyel és zsidó üldözötteket is segített. A mai Katona István utca Duna felőli sarkán állt valaha a vízivárosi várfal legdélebbi, Hévízi bástyája, ahol a 1594-es ostrom idején Balassi Bálint is halálosan megsebesült. A fürdőromok maradványai pincékbe és a föld alá szorultak, pedig eredeti méretük alapján jóval túlnyúltak a felette álló házon. Evlija Cselebi ittjártakor, 1663-ban megemlített még egy gőzfürdőt is a vízemelő szerkezet környékén, ami akkor már biztosan nem működött, mivel az utazó éppen a termálvíz kihasználatlansága miatt sajnálkozott.
Az esztergomi dzsámi
És ha a Duna vonalát követve még északabbra sétálunk a vár alatt, ott is találunk török kori emléket. A Malom-bástya és a Veprech-torony a régi esztergomi alsó vár északi részének legszebben megmaradt történelmi épületegyüttese. Jó 400 éve ideépült az Özicseli Hadzsi Ibrahim Dzsámi.
Alsó része egy várkapu, a középkori vízivárosi várfal része volt, erre épült rá a dzsámi, ami a felső utcafrontján földszintes, a Duna-parti Erzsébet park felé néző homlokzata kétszintes. Szokatlan formája miatt sokáig azt hitték, a dzsámi sem más, mint az átépíttetett Veprech-torony. Ez az elmélet azonban a 20. századi feltárások során megdőlt, mert a dzsámit – a már meglévő városfalakra – a törökök építették rá. A törökök kiűzése után a dzsámit érseki magtárként hasznosították, később, a 19-20. század fordulóján a Petz család birtoka lett. Ők lakóházzá alakították át, a szomszédos, valahai derviskolostorban pedig a Petz-gyár működött. A dzsámi 1957-ben került az akkori lakók tulajdonába, aztán később dr. Horváth István, a helyi Balassa Bálint Múzeum akkori igazgatója jelezte új tulajdonosnak, hogy lakóház helyett nagy valószínűséggel egy török dzsámi került a birtokába.
A terület teljes feltárása és helyreállítás után találtak egy középkori kőkutat, és feltárták a minaret épen maradt alsó szakaszát is, ennek ma egy 10 méter magas darabja látható, felső részén a csigalépcső első kilenc fokával. A dzsámi azonban nemcsak szép, hanem átgondoltan megépített építmény. Építésekor külön figyeltek arra, hogy az imaterem akusztikája is megfelelő legyen: a falba helyenként a szájukkal kifelé fordított korsókat falaztak. Az épületet 2007-ben adták át, azóta múzeum és kávézó is működik benne, és mindenképpen érdemes idáig elsétálni, mert mellette áll a szintén újjáépített Veprech-torony, ami valójában a Malom-bástya és egy különleges vízemelő szerkezet együttese. A ma 3,5-4 méter magas bástya falai a tornyot védték, aminek jelentős szerepe volt a város életében. A bástya a Vízivárost és a Várhegyen magasodó felső várat összekötő erődítmény fontos pontja volt, mivel a várhegyet félkörívben, a Duna felől összekötő városfal itt kanyarodott fel a Várhegyre, másrészt az ivóvíz is erről a helyről jutott fel a hegyre.
Vitéz János kísérlete
Ennek a vízemelő szerkezetnek a védelmére építették meg a Malom-bástyát, ami az ostromoknál is kiemelt szerephez jutott. A bástya olyan jól védhető volt, hogy a későbbi ostromok során a seregeknek inkább a Víziváros déli részén – a valahai fürdők környékén – sikerült betörniük az erődrendszerbe, innen soha. Ennél a toronynál található ugyanis az a meleg vizű forrás, ami először gabonamalmot működtetett, majd az 1470-es években Vitéz János esztergomi érsekként építtette meg azt a reneszánsz vízgépet, ami már korábban, Evlija Cselebi említésekor is szóba került. Ez a különleges reneszánsz szerkezet a forrás vizének segítségével emelte fel/továbbította a Duna vizét 63 méter magasságba és látta el így ivóvízzel 210 éven keresztül, a török hódoltság végéig a várat. A vízemelő szerkezetet 2019-ben az eredetit méretében, anyagában és formájában építették újjá, amit – a forrás hiányában – ma már elektromosan és látványosságként működtetnek.
És itt működhetett a Víziváros harmadik török fürdője, az előbbi műemlékekhez vezető Berényi Zsigmond utcában. Az itteni meleg forrás vize hajtott a 14.-15. századokban vízimalmot, majd a vár vízellátását biztosító vízemelő gépezetet. Túlfolyójához viszont fürdőmedencéket építettek, amelyek átépített formában, az érsekség tulajdonában „Prímási tükörfürdő” néven egészen 1950-ig működtek.
Esztergom fürdőéletének új központja később aztán a Hévíz-tó térségében alakult ki.
Horváth István, a Balassa Múzeum igazgatója kutatásában említi, hogy az 1840-es években nagyszabású építkezésbe kezdett itt az esztergomi főkáptalan, a mocsaras, nádas, hínáros Hévíz-tó medrét ugyanis feltöltette, egy majdnem fél kilométeres, föld alatti alagútrendszeren pedig elvezette a régi tómeder forrásainak összegyűjtött vizét – az akkor kialakított strandmedencébe. Az egykori mederben épült meg később az 1600 vörösfenyő cölöpre emelt, klasszicista stílusú Fürdő Szálló, ami az esztergomi társas élet központja is lett (és ma üresen áll). De ez már egy újabb történet – és átvezet a Prímás-szigetre, ahol a mai Aquasziget Esztergom működik.
Felhasznált irodalom
https://obudaianziksz.hu/wellness-az-okorban/
Hereditas Archaeologica Hungariae 2. Sorozatszerkesztők Benkő Elek, Jerem Erzsébet, Kovács Gyöngyi, Laszlovszky József
https://web.archive.org/web/20160305000935/http://www.esztergom.hu/wps/portal//historiak?
docid=AAMN-7K8F98
chrome-extension://efaidnbmnnnibpcajpcglclefindmkaj/https://tti.abtk.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz2003-3-4/213-263_Sudar.pdf
