Az újonnan épülő békásmegyeri lakótelepre beköltözőknek csak elenyésző része volt eredetileg is óbudai. A te családod az ország mely szegletéből érkezett és mikor?
1969-es lévén még nem születhettem ide, hiszen a lakótelepet csak 1971-ben kezdték el építeni. A szüleim mindketten vidékről jöttek a fővárosba dolgozni. Apám a nyírségi Vasmegyerről, anyám a Pest megyei Pilisről érkezett az Élelmiszeripari Gépgyártó és Szerelő Vállalathoz (ÉLGÉP), ott ismerkedtek össze. Engem az Uzsoki Utcai Kórházból a rákoscsabai albérletükbe vittek haza, ahonnan 1976-ban költöztünk Békásmegyer Duna felőli oldalára, a Hímző utca 12. kilencedik emeletére. A lakótelep építése még javában zajlott, és folytatódott tovább tőlünk északi irányba a téesz felé.
Hogyan nézett ki akkoriban a környék?
A már elkészült és még épülőben lévő tízemeletesek kavalkádja mellett ekkor részben még megtalálhatók voltak azok a lápos zöldterületek, amelyeken rengeteg béka élt. Nem véletlenül nevezték ezt a vidéket Békásmegyernek. Nekünk gyerekként kedvenc elfoglaltságunk volt, hogy csúzlival lövöldöztük őket, vagy az alapozás fázisában lévő panelek falai között bújócskáztunk, építkeztünk hungarocellből. Focizásra igénybe vettük a lakótelep infrastruktúrájához tartozó, ráccsal elkerített betondühöngőket. Az általános iskolát a második osztálytól már a házunktól egy percre lévő, az odaköltözésünk évében nyílt Medgyessyben jártam ki. Ebből a környezetből csöppentem bele a Római-part világába, amikor 1981-ben, tizenkét évesen elkezdtem kenuzni.
Ki vagy mi adta hozzá az indíttatást?
Mázás Gábor osztálytársam, akinek édesapja, Mázás Pál Európa-bajnoki bronzéremig vitte kenuban. Családilag lementünk a BKV Előre Királyok (akkor Vörös Hadsereg) úti sporttelepére, ami a Pünkösdfürdő utca kereszteződésétől száz méterre található. Megtetszett, és onnantól kezdve már egyedül jártunk le suli után heti két-három edzésre. Kipróbáltam a kajakot is, de a kenu jött be igazán, ahol a tehetségemből tudtam igazán profitálni, nem az alkatomból. Az edzőm innentől tizennyolc éves koromig Tatai Tibor, Mexikó olimpiai bajnoka lett. Rengeteget köszönhetek neki. Az első, emlékeim szerint az Újpesti-öbölben rendezett versenyem mondjuk nem sikerült valami biztatóan, mert utolsók lettünk a négyesünkkel, de ez nem szegte kedvemet. Több fajta hajótípussal is mentünk: például portyakajakkal heten (PC-7) vagy párosban (PC-2), indiánkenuval négyen (IC-4). Az úttörő korosztályban itt még jellemzően a dobogó alacsonyabb fokáig jutottam, ám utána, serdülőben már elkezdtek jobban jönni az eredmények: egyesben és párosban is főleg első-második helyeket szereztem. Sokféle versenyen vettem részt, az országos bajnokság mellett a Vidék Bajnokságoktól kezdve, az Olimpiai Reménységek Versenyén át az Eszkimó-Indián Játékokig. Akkoriban jóval nagyobb volt a küzdelem, mint napjainkban, mert rengeteg jó kenust neveltek ki a szakosztályok, és remek munka folyt, gondolok itt rajtunk kívül a Honvédre, a BSE-re, a KSI-re, vidéken a Tiszaújvárosra és a Szegedre.
A felnőtt korosztályhoz közeledve melyek voltak az első sikereid?
Mázás Gáborral párban országos harmadikak lettünk 1000 méteren az ifjúságiak között, majd 1987-ben első nemzetközi sikeremként a négyessel (Novák–Mázás–Zala–Fehérvári) ifjúsági világbajnokságot nyertünk Belgrádban 500 méteren. Utána a szocialista országoknak kiírt Ifjúsági Barátság Versenyen második (C2 1000 m) és harmadik (C2 500 m) helyezést értem el. Ugyanebben az évben a felnőttek között bemutatkozva országos harmadikak lettünk C2 1000 méteren.
1989-ben miért igazoltál át a Honvédhoz?
Mert 1988-ban behívtak katonának, és egy fél évet ott is kellett töltenem, viszont azzal, hogy átmentem a Honvédba, nyugodtan folytathattam a sportolói karrieremet, az akkori viszonyoknak megfelelően csak a fizetésemért kellett bejárnom a laktanyába. Lehet, hogy a várt eredmények elmaradása miatt, de aztán a Honvéd 1993-ban papíron visszaadott a BKV Előrének, az ő színeikben versenyeztem, viszont a továbbra is a Honvédnél edzettem, ahová 1998-ban visszaigazoltam.
A Dunán merrefelé edzettetek?
A BKV-ban főleg a Római-parton, ahol akkoriban nyugisan lehetett kenuzni, mert jóval kisebb volt a hajóforgalom, mint napjainkban. Előfordult, hogy tükörsima víz fogadott bennünket, de maga a part sem volt még ennyire felkapva, a félmeztelenül napozó csajok jelentették a fő látványosságot. Sajnos ma már a motorcsónakokon kívül megjelentek a jet-skisek, vízisízők is, és főleg a Lupa-sziget felőli forgalom erősödött fel túlzott mértékben. A Honvédnél ősztől főként a Hajógyári-sziget környékén készültünk, télen magán a szigeten, egészen a februári, mediterráneumi edzőtáborig, majd tavasztól a nyári nemzetközi versenyig (vb, Eb vagy olimpia) a Ráckevei Duna-ágon és Dunavarsányban.
A felnőtt pályafutásod kezdeti szakasza nagyon sikeresen alakult, a 90-es évek második felére viszont hosszabb hullámvölgy következett. Mi történt?
Őszintén szólva, a mai napig nem tudom az okát, pedig ugyanolyan keményen edzettem, ha nem keményebben, mint előtte. 1993-ban, Koppenhágában a négyessel világbajnoki aranyérmet szereztünk 500 méteren, amit 1994-ben, Mexikóvárosban megismételtünk. 1994-ben és 1995-ben két további ezüstérmet gyűjtöttem. Az országos bajnokságról 1989–1994 között minden évben legalább egy aranyat hazavittem, összesen nyolcat. Aztán 1996-ban a fő célt, az atlantai olimpiai kijutást nem sikerült teljesíteni, mert a Kolonics–Horváth páros jobbnak bizonyult, és végül meg is nyerték az olimpiát 500 méteren. Ennek ellenére borzasztó frusztráló volt megélni, hogy az olimpiai válogató versenyeken mind a hat alkalommal egy másodpercen belül kaptunk csak ki tőlük. Akkoriban annyira erősnek számított a hazai kenus mezőny, hogy a világversenyre szinte nehezebben lehetett kijutni, mint utána megnyerni azt. Szomorú, de mára annyira leépült a sportág itthon, hogy értékelhető versenyző is alig van. Régen több előfutamon kellett elől végezned, hogy egyáltalán bejuss az országos döntőbe, ma meg gyakorlatilag rögtön a döntőt rendezik, amit még fel is töltenek ifjúságiakkal. Nem tisztem kritizálni az edzők munkáját, ám valamit nagyon rosszul csinálnak. Vajda Attila 2008-as aranya óta nincs újabb olimpiai bajnoki címünk kenuban, és ma nagyon messze vagyunk attól, hogy egyszer újra legyen. Pénz az van bőven, csak olyan értelmetlen dolgokra megy el, mint az idén átadott, milliárdokért épített sukorói Nemzeti Kajak-Kenu Akadémia. A szövetségben most a válogatott szövetségi kapitányának kinevezése körül zajlik bohózat. Ebben a közegben biztosan nem dolgoznék.
Mikor és hogyan jött az ötlet, hogy egy hajóba ülj a nálad harminc centivel magasabb Pulai Imrével?
Sumákkal ifista korunk óta ismertük egymást, és mivel 1998-ban mindkettőnk pályafutása gödörbe került, úgy döntöttünk, adunk magunknak egy esélyt. Miután az első edzésünkön elsőre mentünk egy 1:41-es időt 500-on, láttuk, hogy van értelme, mert ezzel a magyar bajnokságon már dobogón lehetett végezni. Persze nem ment minden simán, de működőképesnek tűnt: ő elöl, én hátul a kenuban.
Aztán a milánói világbajnokságon másodikak lettünk Sumákkal, viszont a Kolonics–Horváth kettőssel kiegészülve, egy világverőnek tűnő négyessel, hatalmas csalódásként csupán kilencedikek, máig nem értem, hogyan. 2000-ben a kettessel 500-on győztünk, 1000-en második helyen végeztünk az országos bajnokságon, és mindkét számban kvalifikáltuk magunkat a sydney-i olimpiára. Az előolimpián az 1000-et megnyertük, 500-on harmadikak lettünk, miközben feltérképeztük a helyi viszonyokat.
Milyen várakozásokkal utaztatok ki az olimpiára?
Mindenképpen érmes reményekkel, és 1000 méteren tartottuk magunkat esélyesebbnek. Már három héttel korábban kimentünk, hogy akklimatizálódjunk a kilenc-tíz órás időeltolódáshoz. Összesen öt-hat hetet töltöttünk kint, maga az utazás háztól házig negyvennyolc órát tartott. A Penrith-i tavon rendezett verseny előfutamaiban mindkét számban rögtön kvalifikáltuk magunkat a döntőbe. Az 1000 méteres finálét elrontottuk, ötödikek lettünk, mert lassan indultunk, és már nem tudtuk utolérni az élmezőnyt. Másnap, október 1-jén, az olimpia utolsó napján rendezték az 500 méteres döntőt, de a programot délelőttről délutánra kellett halasztani, mert akkora szél volt, hogy alig tudták megrendezni a versenyt. Elég szélsőséges körülmények között kellett helytállnunk, így az olimpiai hangulat és az azzal járó teher sem jött át annyira, csak egy sima futamnak éreztük. A versenyek előtti bemelegítésnél mindig végigmentem a pályán, megvizsgálva, hogy a különböző pontokon, adott bójánál milyen viszonyok uralkodnak, melyiknél mit kell csinálnunk, és hol kell majd megindítanom a hajót. Nos, ezen a döntőn a hullámok miatt semmit nem lehetett látni a bójákból, kész szerencse, hogy korábban a parton is kijelöltünk bizonyos pontokat, illetve Szabó Attila edzőnk is kísért bennünket a víz mellett és instruált. A futamunk előtt a férfi kajak kettes és Kolonics kenu egyesben győzött, rajtunk volt tehát a sor, jól is kaptuk el a rajtot a kettes surranópályán, már az első húzásnál érezni lehetett, hogy minden klappol, onnantól pedig az erőállapotunkból adódóan nem lehetett probléma. Szinte végig vezettünk, bár a lengyelek szorosan jöttek velünk, és Sumák mögött, a szélárnyékban meghúzódva, a célhoz közeledve ugyan megindítottam a hajót, a végére mégis nagyon feljöttek ránk, de negyed másodperccel így is előbb értünk célba. Én rögtön emeltem a karomat, mert éreztem, hogy ez megvan, és az edzőnk is így látta a partról, igazunk is lett, ahogy Sumáknak is, aki az előző évi vb második helyezésünk éremosztóján – persze magyarul – odaszólt a győztes lengyeleknek, hogy ez jövőre fordítva lesz. Normál körülmények között 1:38 körül tudtunk volna menni, ám a szél miatt ezúttal az 1:51:284 is elégnek bizonyult a győztes időhöz.
Ez a siker akkora löketet adott, hogy utána már csak a másodvirágzásodat élted?
Előbb azért kellően megünnepeltük a sikert, hazaérve országjárást tartottunk, ahol megosztottuk olimpiai élményeinket, és majd egy évet kihagytunk. 2002-től valóban egy újabb sikeres időszak következett, mert a négyessel, 1000 méteren győztünk a 2002-es szegedi és 2004-es poznańi Európa-bajnokságon, közte meg a 2003-as gainesville-i világbajnokságon. A hazai bajnokságon a négyessel még háromszor nyertünk, 500 méteren: 2003-ban, 2005-ben és 2006-ban. 2006-ban szerepeltem utoljára nemzetközi versenyen, a szegedi világbajnokságon, ahol a négyessel 500 méteren az ötödik helyen végeztünk. 2007-ben még folytattam, és 2008-ban is bíztam, vártam, hogy az előző évi lendület átsegít, ám egy edzésen azt éreztem, hogy már nem tudom a munkát elvégezni, a szervezetem már nem képes napról napra úgy regenerálódni, mint korábban. Belekerültem egy olyan gödörbe, amiből nem lehetett kimászni, visszalapátoltam a partra, és mondtam, hogy kész, ennyi volt, kimaxoltam magam, de nem maradt bennem semmi hiányérzet.
Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb? Gondolom az olimpiai aranyra…
Fenét! A 2002-es szegedi Európa-bajnoki címemre, mert arra az eb-re Sumák nem jutott ki, így elmondhatom, hogy előbb lettem Európa-bajnok, mint ő. A sydney-i befutó után nyilatkozta, hogy Törpe a második helyen ért célba mögötte, így ő az olimpiai bajnok, én csak második. A mi kapcsolatunk egymás folyamatos ugratásáról is szól, ez lehet a sikerünk egyik titka, ma is minden nap beszélünk telefon. Én általában fél ötkor kelek, majd rögtön hívom is, persze egymás után többször. Aztán hat óra körül visszahív, hogy én mit csináltam addig, mert ő már körbeevezte a Földet. Egyik vasárnap megengedhettem magamnak, hogy hatig aludjak, amikor megnéztem a telefonomat, és láttam, hogy nyolc nem fogadott hívásom volt Sumáktól. Visszahívtam, mire kérdezte, hogy hol jártam, mert aznap ő már háromszor megmászta a Himaláját pillangóúszásban. A lényeg, hogy kit tud a másiknál nagyobbat mondani, és persze mindig tud is.
Mit csinálsz a visszavonulásod óta?
Már a sydney-i olimpia idején igyekeztem több lábon állni, mert luxus lett volna csak a kenuból megélni. Borozót üzemeltettem a Moszkva tér környékén, ahol rendszeresen én is beálltam a pult mögé. 2011–2012-ben megkeresett Szántó Csaba, aki a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetségnél volt az Ázsia-koordinátor, hogy lenne-e kedvem Ázsiában dolgozni edzőként a kajak-kenu felzárkóztatásán. Miért ne lett volna? Bő tíz évet töltöttem el ott, azon belül is két és fél évet Tajvanon, utána a Fülöp-szigeteken, Vietnámban, Indonéziában, Kínában, Thaiföldön. Sőt, két hónapig Afrikában is megfordultam, Mozambikban, ahol az edzéseink egy olyan tavon voltak, hogy ha megjelent a víziló, akkor meg kellett várnunk, amíg továbbáll, mert mint kiderült, a világ egyik legveszélyesebb állata. Nemrég jöttem haza, Bodrogkeresztúron vezetek egy kis kajak-kenu egyesületet, illetve több versenyzőnek tartok egyéni edzéseket, továbbá van egy projektem, amiről most még nem szeretnék többet mondani. Sokat futok, úszom, focizni is járok, és a 16 éves lányommal igyekszem minél több időt együtt tölteni, ezért is költöztem haza vidékről Budapestre. Versenyszerűen úszik, de egyik közeljövőbeli célom, hogy egy egymás közti párharcban sikerüljön megvernem. Szerencsére a magam ura vagyok, és be tudom úgy osztani az időmet, ahogy az nekem jó.
Mennyire tartod még a kapcsolatot a III. kerülettel?
Harmincéves koromig laktam a Hímző utcában, de gyakorlatilag alig voltam otthon, mert az egész életem edzéssel telt. Aztán a Honvéd adott albérletet a XIII. kerületi Csángó utcában, majd kiköltöztem a lányom édesanyához Szadára. Az ázsiai kaland kezdetéig hazajártam Békásra a szennyessel, meg kajáért. Amióta újra itthon vagyok, kétlaki életet élek Újpest és Zugló között, mert ugyan együtt vagyok a párommal, de néha jól jön egy kis magány, amihez Ázsiában szoktam hozzá. Futni viszont főleg a Hármashatár-hegyre járok.
