A legegyszerűbb és gyakran alkalmazott tremolo a dobpergés, mely máig a dobosok egyik legkomolyabb ritmikai feladata, elsajátítása nem könnyű:
Tiszta vonós tremolót ritkán hallunk a maga meztelen valóságában, de szerencsénkre azért van remek szemléltető videó erről is. A tremolo effektusa összekapcsolódik a hangerő a növelésével, a crescendóval, így a kettő együtt meglehetősen erős hatást gyakorol a hallgatóra.
Mivel a vonósok nagyon gyakran alkalmazzák a leírt muzsika megszólaltatásában, ezért elemi feladatuk, hogy jól megtanulják a jobb csuklót nem kímélő technikát:
https://www.youtube.com/watch?v=4E8rMLHIpag&ab_channel=Fiddlerman
A zenetörténet egyik legemlékezetesebb zenekari tremolóval kezdődő műve Bruckner 9. szimfóniájának első tétele, melyre az előző videó hegedűse hivatkozik:
Bruckner nem kíméli a szimfonikus zenekar vonós szekcióját, hosszú percekig kell ezt az embert próbáló technikai feladatot teljesíteniük, miközben a főszerep nem az övék, feladatuk, hogy feszültségkeltő módon „megágyazzanak” a rézfúvós dallamanyagok megszólaltatásának.
Nem meglepő, hogy a tremolo az olaszok találmánya volt a 17. század elején. Először a hegedűvirtuózoknál jelent meg, és a szerzők műveik címében jelezték is a sajátos effektust. Biagio Marini Affetti musicali (1617) című gyűjteményében egyik szonátájának ezt a címet adja: La Foscarina con il tremolo. (A szakasz a felvételen 2’ 37”-nél kezdődik.)
Marinit valami nagyon erős vágy kifejezése ihlette a tremolo használatára. Mintha sűrű sóhajtást, netán lihegést hallanánk a vonós hangszerekből, nem véletlen, hogy az emberi hang utánzása is célja zeneszerzőnek.
Következetesen alkalmazott színpadi-drámai, végsősoron operai effektusként azonban Claudio Monteverdi használta először a tremolót, és nem egyszerű ötlettől vezérelve, hanem, amint művének, a Tankréd és Clorinda párviadalának előszavából kitűnik, alaposan végiggondolta a tremolo használatát. Tasso Megszabadított Jeruzsálemének egy részét választotta a megzenésítés tárgyául. A két ellenséges táborba tartozó szerelmesek talpig fegyverben találkoznak egymással, és párviadalt vívnak. Nem ismerik fel egymást, és a bősz harci kedv végül tragédiába torkollik: Tankréd ledöfi szerelmét, és csak akkor ismeri fel tragikus végzetét, mikor a haldokló pogány Clorinda arra kéri Tankrédot, hogy kegyelme jeléül keresztelje meg. A főszereplő azonban a Történetmesélő, a Testo, aki egyúttal elbeszéli és látja is a két hős pantomimszerű színpadi megjelenítését.
A lélek szenvedélyei közül Monteverdi számára a legfontosabb három a harag, a mérséklet és az alázat, és az elsőnek keresi a megfelelő ábrázolási módját. A három szenvedélyhez három természet – és ezen keresztül három stílus – társul: a felajzott, a lágy és a mérsékelt (concitato, molle, temperato). A múlt zenéjében a felajzott stílusra Monteverdi szerint nincs példa. Platónra hivatkozva azt mondja Monteverdi, hogy a görögök a harci táncoknál és énekeknél a rövid szótagokból álló pirrichius verslábat használták. A ritmus pattogó volt, és a harci lelkesültségnek ez kedvezett a leginkább. Monteverdi így elkezdi felezni a ritmust. Az egész hangból (tá-á-á-á) két félhang lesz (tá-á-tá-á) majd négy negyed (tá-tá-tá-tá), aztán nyolc nyolcad (ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti), végül tizenhat tizenhatod (ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti)
Ahogy egyre feszültebbé majd haragosabbá és ádázabbá válik a két szereplő párviadala, úgy kezdenek felpörögni a felezés által a ritmusértékek, míg eljutnak a folyamatos, ütemeken át tartó hangismétléshez, azaz a tremolóhoz.
A zenészek eleinte nem értették, hogy mit is kell pontosan csinálniuk:
„Kezdetben úgy érezték, hogy inkább nevetséges dolgot művelnek, mint dicsérendőt, amiatt, hogy ugyanazt a hangot tizenhatszor kellett elkalimpálniuk egy ütemben, s ezért az egész ütemben egyetlen megütésre redukálták ezt a sokszori megszólaltatást, (…) s ezzel tönkretették az izgatott beszédhez való hasonlatosságot” – írja Monteverdi.
Meglepő, hogy a kezdet kezdetén, a zenészek még csak megszólaltatni is képtelenek voltak a tremolót, és a zeneszerzőnek külön ki kellett erre térnie a művéhez írott előszóban.
Az egész kis „kísérleti opera” itt hallgatható-nézhető meg. (A nagy tremolós szakasz 7’ 31”-nél kezdődik.)
Ezt követően a tremolo már bevált effektussá vált, a következő évszázadban érdemes csak egy pillantást vetni Vivaldi életművének két gyöngyszemére, hogy lássuk, a tremolo a legelemibb eszközzé vált száz év alatt.
A Négy évszak Nyár-concertójának nagy viharzenéjét aligha kell bemutatnom:
Kevésbé ismertek Vivaldi nagy tremolo-áriái operáiból. A Griselda című művében az ária első részének szövege emblematikusan az emberi életet hasonlítja az orkánok által szaggatott tengerhez.
Agitata da due venti,
freme l’onda in mar turbato
e ‘l nocchiero spaventato
già s’aspetta a naufragar.
Dal dovere da l’amore
combattuto questo core
non resiste e par che ceda
e incominci a desperar.
Két szél rázkódtatja
a remegő hullámokat a viharos tengeren
és a rémült kormányos
már hajótörést vár.
E szívet a szerelem
kötelme dúlja fel;
ellenállni nem tud, lankad,
és kétségbe zuhan.
Nem meglepő, hogy nagyon hasonló eszközökkel él a komponista, mint a Nyár-concerto viharzenéjében. De emberi hangon (és méghozá milyen hangon!) talán még átütőbb erejű a sok apró hang ismétlődése, amely mintha valóban a fények félelmetes villódzásait idéznék meg.
Itt már teljes pompájában áll előttünk a tremolo, hogy majd Mozarton, Beethovenen, Wagneren és Bruckneren keresztül az avantgárdon, a jazzen és a filmzenén át folyamatosan feszültségben tartson bennünket, hiszen a zene sokféle célja közt e talán legszélsőségesebb egyúttal a legellenálhatatlanabb is.
