Szerette nézni a füst szürke táncát, ahogy a felperzselt földről az ég felé száll. Akkor volt a legszebb, amikor sűrűn gomolygott, mert a harmattól nedves fűszálakkal élet-halál harcot vívtak a lángok. Időnként a természet erősebbnek bizonyult, és a tűz elhalt, de Yamanik azt szerette, amikor napokig nem kellett újra meggyújtania, mert egész éjszaka égett. Otthonos, meleg érzés volt a lángok útját követni, ahogy végigkúsznak a domboldalon, és meghódítják a távoli meredélyeket is. 

A tűzgyújtás egyfajta rituálé volt, hajnalban kezdődött egy rövid fohásszal, amelyben az istenek támogatását kérte, és Yamanik mindig figyelt rá, hogy pontosan úgy gyújtsa meg az aznapra kijelölt területet, ahogy azt az apjától tanulta. A füves pusztát rendszeresen fel kellett égetni, mert mérges kígyók és veszedelmes pókok lapultak a fűcsomók között, de azért is kellettek a lángok, hogy visszahódítsák a földet az őserdőtől. Az elhamvasztott erdő helyén a falubeliek édeskrumplit, yucát és kukoricát ültettek a száraz évszak végén, és a soványka termés több családot is eltartott a következő hónapokban. 

A kis indián település néhány száz lakója művelte a földet, a kiásott gumókat rendszerint levesnek főzték meg, és ha az istenek kegyesek voltak, az őserdőben lőtt vadhússal vagy a lagúnákban szigonnyal fogott hallal egészítették ki. Yamanik nem vágyott többre. Néhány unokatestvére a dzsungelen túli városkába költözött, azóta rakodómunkásként nyomorogtak, vagy a piac környékén csellengve koldultak. Yamanik vadász és földműves volt, a tűz csiholója, aki apjához és nagyapjához hasonlóan tengette életét egy kunyhóban a Gran Sabana egyik eldugott kis indián településén, Venezuelának abban a távol csücskében, ahol éppenséggel csak a madár jár. 

Boldog és elégedett volt, ha nevezhetjük boldogságnak és elégedettségnek a létezést magát. Számára a vidék különleges formájú hegyei, amelyekről eső után vízeséseket formálva zubog le a víz, az őserdő burjánzó zöldje és a falu határában kanyart vető folyó nem volt sem szép, se megkapó, legkevésbé pedig festői, egyszerűen csak az élet mindennapos helyszínét jelentette, a vadászterületet, ahol a pemón indiánok nemzetsége ősidők óta összefonódva él a természettel. 

Yamanik számára természetes volt, hogy amikor férfivá vált, megnősült és gyerekeket nemzett, akik aztán unokatestvéreikkel a szabad bennszülöttek életét élték, szurtosan csatangoltak a falu környékén, visítva ugráltak a lustán hömpölygő folyóban, és nyálukat csorgatva gyűltek a bogrács köré, amikor elkészült a leves, éppen úgy, ahogy azt Yamanik is tette gyerekkorában. 

Amikor serdülni kezdett, apja egyre többször vitte magával a falun túli területre, hogy együtt járják körbe a vidéket, az esős évszakban a termés fejlődését figyelve, a száraz évszakban pedig a soron következő sávot meggyújtva, hiszen a tűznek követnie a kellett vizet, hogy elűzze az elszaporodó csúszómászókat és visszaszorítsa az erdőt, ahová csak vadászat idején tették be a lábukat. 

Aztán egy szép napon kisrepülőgép szállt le az égből a falu melletti réten. Három fehér bőrű, európai ember mászott ki belőle nagy táskákkal. Yamanik apja, az idős törzsfőnök tudott a vendégek érkezéséről, bár maga sem hitte igazán a hírt, amit a szomszéd faluban élő rokonoktól kapott. Tanult, városi emberek látogatják végig az indián településeket, hogy felmérjék a falvak állapotát, és beszélgessenek a lakókkal. A felnőttek ámulva nézték az érkezőket, a gyerekek a kunyhók mögé rejtőztek. Yamanik hároméves kisfia rémült sírásba kezdett, amikor a magas, napszemüveges fehér ember barátságosan odaintett neki. 

A kis közösség minden felnőtt tagja összegyűlt a fából tákolt, nádtetős pajta előtt, ahol a közös étkezésekre és szertartásokra szokott sor kerülni. Itt ültették le a vendégeket, akik először is néhány hasznos ajándékot húztak elő a táskájukból. Az indiánok legjobban a fertőtlenítőnek és fájdalomcsillapító gyógyszereknek örültek, mert hiába ismerték a gyógynövények hatását, bizonyos bajokra, például az elfertőződött, mély vágásokra, csípésekre és görcsökre nem mindig bizonyult elég hatásosnak a növények ereje. 

A vendégek édességet és konzerveket is hoztak, nemcsak a saját étkezésükhöz elegendőt, hanem annyit, hogy az indiánoknak is jusson belőle. Miután barátságosan elbeszélgettek a törzsfőnökkel, engedélyt kaptak, hogy két napra felverjék sátrukat a pajtában. A kutatók méréseket akartak végezni a folyóban, megszemlélték a kunyhókat, elbeszélgettek a falubeliekkel a mindennapjaikról. Különleges élmény volt a jelenlétük, az asszonyok izgatottan összesúgtak, a férfiak tartózkodó figyelemmel kísérték minden mozdulatukat. Szégyenlősen válaszolgattak a kérdésekre, miközben nehezen leplezett ámulattal nézték a városi emberek tetszetős ruháit, furcsa lábbelijét, telefonját és műszereit. Bizonyára komoly tudósok, akik nemcsak a gyógyításhoz, de sok más tudományhoz is értenek!

Este, miután a vendégek megkínálták az indiánokat a magukkal hozott ételekből, engedélyt kaptak, hogy a tűz köré telepedjenek, és meghallgassák a közös esti éneket.  Aztán elfogadták a cachirit, a pemónok yucából és édeskrumpliból erjesztett erős italát, amitől az erekben ugyanúgy végigszáguld a tűz, mint a kiszáradt szavannán, végül a törzsfőnök unszolására ők maguk is énekeltek néhány városi dalt.

Másnap a két fiatalabb vendég a faluban maradt, hogy az asszonyokkal beszélgessen, vezetőjük, José azonban megkérdezte, hogy Yamanikkal tarthat-e. Együtt indultak a pemón törzs szent hegye irányába, amelyet sűrű dzsungel vett körül. Yamanik az őserdő szélén készült tüzet gyújtani, mert a falubeliekkel azt tervezték, hogy oda is yucát telepítenek majd. José érdeklődéssel figyelte, ahogy Yamanik kiválasztja a megfelelő területet, majd egymástól szabályos távolságban több helyen is tüzet csihol, hogy a szikrák belekapjanak a száraz fűbe. A lángok hamarosan fel is csaptak, és mivel az erdő felől enyhe szél érkezett, a tűz gyorsan terjedt a falu irányába. Yamanik elégedetten nézte, ahogy a fakósárga felszín előbb narancsosan izzó tűztengerré, majd fekete hamumezővé válik.

José a tűzről kérdezősködött, mindenáron meg akarta érteni, miért szükséges az állandó gyújtogatás. 

– Tudod, Yamanik, lángokban áll az egész Gran Sabana, sőt, Venezuela és a környező országok is mind, ahol indiánok élnek. Idefele jövet a repülőből negyvenöt perc alatt vagy húsz felgyújtott területet számoltam meg. 

Yamanik bólogatott. Hiszen ez a természet rendje! 

De José más véleményen volt.

– Ártalmas ez, amit tesztek – magyarázta. – A termőföld minősége romlik, ha elpusztulnak a benne élő növények és állatok. Silányabb lesz a termés, ha felégetett földbe ültettek. Az őserdő területe is rohamosan csökken, pedig az egész Földnek nagy szüksége van rá. Ráadásul a levegőt is szennyezi a füst! Ti is tapasztaljátok, hogy egyre hosszabb ideig tart a szárazság és kevesebb az eső. Változik a klíma, forrósodik a föld, szélsőségessé válik az időjárás. És ez a változás egyre gyorsul, ahogy pusztulnak a fák és megtelik a levegő szennyező anyaggal. 

Yamanik nem felelt. José szavai mintha egy másik, idegen világból érkeztek volna. 

– Van megoldás arra, hogy több legyen a termés – folytatta José –, ha nyitottak vagytok a fejlődésre. De a gyújtogatással mielőbb fel kellene hagynotok. 

Yamanik a fűben lapuló kígyókra és halálos csípésű pókokra gondolt. Mi történne a faluval, ha ezeket nem emésztené el időről időre a tűz? Hogyan védené meg a családját, és mit ennének? Hogyan is érthetné ezt meg a városból érkezett fehér ember, akinek szúnyogriasztó spray-je, csillogó fémből készült bicskája, fejlámpája és mobiltelefonja van? 

Némán baktattak vissza a faluba, és Yamanik egész nap kerülte a vendégek társaságát. Este az idegenek újra a tűz mellé telepedtek, cachirit ittak és a férfiakkal beszélgettek. Yamanik apja érdeklődéssel hallgatta José fejlődésről tartott előadását, hümmögve bólogatott, amikor újra előkerült a tűzgyújtás, és annak káros volta. Mintha az apja értette volna az idegen érveit, legalábbis olyan megfontoltan simogatta az állát, mint amikor a szomszéd települések törzsfőnökeivel egyeztet fontos kérdésekben.

Aztán másnap a vendégek elbúcsúztak. Yamanik testvérei vállalták, hogy kenuval lecsorognak velük a folyón, a következő településig. A gyerekek a vízpartig kísérték az idegeneket, és lelkesen integettek utánuk. Yamanik csak azután vette észre José öngyújtóját, ami előző este a tűz mellett maradt a földön, amikor a gyerekek már visszaértek a faluba. 

A kenu már nem fog visszafordulni, ha utánuk futna a parton, sem tudná utolérni őket. Különben is ideje volt, hogy elinduljon a határba. Az előző napi tűz hamar elhamvadt, ma újra meg kell gyújtani. De igaza van Josénak, a fejlődést nem lehet megállítani. Ma végre nem kell szikracsiholással vacakolnia! Az öngyújtóval fog tüzet gyújtani!