Keresés
rovatok
novella | 2023 tél
Fotó: pexels.com
Puskás Panni
A Vajda Zoli BMW-je
Részlet egy készülő regényből

A pszichológusom azt mondja, hogy a mai alkalommal igazán mélyre fogunk ásni, én pedig azon gondolkodom, hogy mégis mi a francot csináltunk az elmúlt tizennégy ülés alatt, alkalmanként tizenkettőezer forintért, de csak mosolygok, hogy persze, menjünk mélyre, és kérdezem, hogy mégis mi az a mély, hogy hát, a gyerekkor, mondjam szépen el, mi az első emlékem gyerekkoromból, visszamosolyog közben, azt hitte, ezzel megfogott, pedig dehogy, tök emlékszem az első emlékemre, négykézláb mászom egy szobában, ahol zöld a szőnyeg, és a látóteremben két labda is van, az egyik egy piros alapon fehér pöttyös, a másik egy olyan nagyobb, strandos, felfújhatós, sárga, világoskék és fehér csíkos, azt veszem célba, meg akarom szerezni, de amikor odaérek hozzá, és megfogom, a kis béna kezemmel véletlenül meglököm, és a laszti elgurul, hát, lényegében a franc tudja hova, mert eltűnik a látóteremből, mintha nem is lett volna, és akkor arra gondolok, hogy sebaj, ott volt az a pöttyös, majd azt jól megmacerálom, aztán fordulok, de addigra már a pöttyös sincs sehol, és ettől totál ideges leszek, igen, jól hallja, Klára, mondom a pszichológusomnak, az első gyerekkori emlékem az, hogy nagyon fel vagyok baszva, mert valamit nem találok, Klára meg azt mondja ez érdekes, hogy mi a második emlékem, és ebből már tudom, hogy vizsgáztat, ha helyesen felelek, megkérdezi majd a harmadik emléket, aztán a negyediket, az ötödiket, és így tovább, egészen addig, amíg azt nem mondom, hogy nem tudom, na, akkor fog beírni egy egyest, amit már biztosan nem javíthatok ki a tanév végéig, én pedig rühellek egyest kapni, meg aztán be is ugrik, hogy anyuval vagyunk a Balaton partján, ülünk egy padon, nézzük a vizet, és anyu sír, vagyis nemcsak hogy sír, hanem ömlenek a könnyei, mondja, hogy várjak itt a padon, és ő ruhában besétál a vízbe, még innen is látszik, hogy sötét foltokban elkenődött a smink az arcán, anyu könnye tenger, hullámokat vet a Balaton szélén, egyre magasabbra csapnak fel, de Klára közben arra kér, hogy inkább azt próbáljam meg felidézni, hogy valóban mit láttam akkor, de nem tudok mást mondani, mint hogy anyu könnye óceán, kagylókat, polipokat sodor ki a fűre, magával rántja a part menti sziklákat, fel kell másznom egy fűzfa tetejére, hogy bajom ne essen, mert nem tudok még jól úszni, anyu könnye a világ összes cseppfolyós állagú anyaga, örvénylik, mindent magába ránt, de Klára közben nem adja fel, mindenképp félbe akarja szakítani a második gyerekkori emlékem, ami elég idegesítő, tekintve, hogy ő kérte, hogy meséljem el, viszont most inkább arra lenne kíváncsi, hogy mi fájt vajon olyan nagyon az én anyámnak, de nem törődöm vele, mert még nem fejeztem be, és tudnia kell azt is, hogy úgy emlékszem, hogy anyu könnye volt az univerzum, könnycsatornája a tejút, és eláztatta az összes bolygót, a Plútót, a Vénuszt, az Uránuszt meg a Neptunuszt, a többit vajon hogy is hívják, nem jut eszembe, de a terméketlen bolygókon ettől kisarjadtak a növények és élet költözött rájuk, és én mindenképp a Plútóra akartam költözni, mert annak tudtam a nevét, és azt is, hogy az a legkisebb, plusz a Miki egérnek is így hívták a kutyusát, de anyu nem engedte meg, azt mondta, hogy ezek a bolygók addig lesznek szépek, amíg egyetlen ember sem teszi rájuk a lábát, úgyhogy maradtam végül a fűzfa tetején, de Klára nem tágít, hogy mondjam meg, mitől volt az én anyám ilyen szomorú, én meg visszakérdezek, hogy mit gondol, ki itt a szomorú, mert a második gyerekkori emlékem egyáltalán nem szomorú, sőt, a világ egy rakás problémáját megoldotta, például a klímakatasztrófát, ezenkívül eltakarította az összes idióta embert egy özönvízzel és új világot teremtett az űrben, ha nem venné észre, de persze nem veszi észre, azt mondja, hogy nehéz velem együtt dolgozni, de nincs igaza, és ha őszinte akarok lenni, én inkább az ő szakmai felkészültségében érzek hiányosságokat, ezen pedig az sem segít, hogy azzal hirdeti magát a honlapján, hogy a legjobb angol egyetemen szerzett klinikai szakpszichológusi diplomát, és ami azt illeti, még ezzel kapcsolatban is felmerülhetnek kétségek, a Tuna, aki délután jelent meg az ajtómban, hogy kölcsönkérjen tőlem egy kis pénzt, azt mondja például, hogy egy olyan honlapot, amilyen ennek a nőnek van, bármikor összedob nekem, az angol diplomáját is simán átfotosopolja az én nevemre, aztán akkor én is kérdezgethetek majd baromságokat pénzért akárki anyjáról, de igazság szerint én ugyanannyira leszarom mindenki anyját, mint a sajátomat, úgyhogy emiatt aztán igazán felesleges lenne pszichológusnak állnom, viszont a Tuna kereshetne végre magának valami melót, mert úgy tűnik, hogy ez a dílerkedés nem hoz elég pénzt a konyhára, ráadásul börtönbüntetés jár érte, mint tudjuk, de a Tuna ezt nem tartja jó ötletnek, szerinte ugyanis a társadalomnak szüksége van aktívan gondolkodó emberekre, és az a fajta munka, amivel én mérgezem magam, példának okáért, semmi másra nem jó, mint hogy kiüresítse az ember agyát, és tényleg mondjam már meg, hogy mikor volt nekem utoljára egy eredeti gondolatom, amiben igaza van, nem volt talán soha, de nem ezt mondom neki, hanem azt, hogy nézzen már magára, olyan, mint egy kiöregedett, halálra várakozó junkie, vagy ötven kiló lehet, de csak akkor, ha megivott hat liter vizet és felvette a télikabátját, nem bántani akarom, aggódom miatta, de persze, hogy megbántódik, és visszavág, hogy nagy a pofám, de én sem vagyok épp jó formában, az idő vasfoga ugye mindannyiunkba, hogy is mondják ezt, mindegy, beleharap, álljak csak oda a tükör elé, és utána magyarázzak neki, és én nem tudom miért, de tényleg odaállok a tükör elé, most nézem meg magam először ilyen szemmel, kissé ráncosodik a nyakam, sötét karikák vannak a szemem alatt, rövid gatya van rajtam, nem is értem, hogy gondolhattam, hogy ennyi idősen még ezt felvehetem, mert a térdem körül is ráncosodik a bőr, a felkaromon nagy száraz foltok vannak, már rég el kellett volna mennem velük bőrgyógyászhoz, de ami a legrosszabb, minden arcvonásomra kiült az életuntság, mi értelme van ennek az egésznek, amit csinálok, van-e ebből kiút, nem késő-e vajon, a Tuna szerint de, legyünk magunkhoz őszinték, mi már minden örömről lecsúsztunk az életünkben, ettől a nem várt fordulattól elnehezülök, visszaroskadok a kanapéra, és hogy ne kelljen a szemébe néznem, a telefonomat babrálom, és akkor, mintha csak egy jel lenne, hogy van még remény, látom, hogy Waller Márk bejelölt a Facebookon, sőt, egy üzenetet is küldött, ott van az engedélykérések között, hogy szeretne velem találkozni, mert nagyon érdekes volt, amiről múltkor beszélgettünk, jó lenne folytatni, én meg írom, hogy persze, boldogan, és este nyolcra már ott is vagyok az egyik szar körúti kocsmában, ahol csak folyóbort mérnek, úgyhogy kénytelen vagyok viszkizni, azt meg felvizezik, undorító, de nem érdekel, mert kis késéssel tényleg megérkezik Márk, és ülünk, és hosszú órákon keresztül arról beszélünk, hogyan lehetne a leghatékonyabban magunkhoz ragadni a hatalmat erőszakos eszközökkel, hogy aztán végre igazságosan és boldogan élhessünk, és beszélünk másról is, irodalomról, istenhitről, társadalmi emlékezetről, én meg azon tűnődöm közben, hogy fér el ennyi tűz egyetlen emberben, hogy ami a Tunából meg belőlem kimaradt, az tutira mind ebbe a fiúba került, semmi cinizmus, semmi megkeseredettség, csak vegytiszta szenvedély, mellette én is megfiatalodom, a legnagyobb hülyeségre is képes lennék miatta, azt hiszem, csak azért, hogy ez az érzés tartson még sokáig, ő pedig azt mondja, hogy az erőszakot szerinte be kellene gyakorolnunk, hogy mire valóban szükségünk lenne rá, addigra rutint szerezzünk benne, úgyhogy kezdetnek verjünk szét, mondjuk, egy kukát itt, a körúton, én meg azt javaslom, hogy inkább egy autót, amitől egy pillanatra mintha megijedne, de elmondom, hogy van egy autó, amit nagyon utálok, most is a céges parkolóban áll, mert a Vajda Zoli elektromos rollerrel ment haza, és hogy számomra ez az autó szimbolizálja az összes rosszat, ami ellen amúgy is harcolnánk, plusz tudom, hogy lehet észrevétlenül bejutni a parkolóba, és akkor a Márk felkap az egyik körúti kocsma elől egy sörpadot, lazán a vállára dobja, aztán a következő sarkon széttörjük, kiszedünk belőle két méretes deszkát, és bemászunk a Vajda Zoli BMW-jéhez, én a csomagtartóra állok, ő a motorháztetőre, a riasztó megszólalásától körülbelül három perc, amíg ideér a biztonsági őr, szóval nincs sok időnk, kicsit aggódom, Márk rám mosolyog, megnyalja a szája szélét, kérdezi, hogy készen állok-e, és én készen állok mindenre, izomból ütni kezdjük a kocsit, a riasztó bekapcsol, a hangja fülsüketítő, törnek az ablakok, horpad a tükörsima felület, ugrálunk, üvöltünk, aztán gyorsan kimászunk a kerítsen, rohanunk az utcán, be a parkba, a földre fekszünk, nevetünk, átöleljük egymást, ebbe bele kell őrülni, olyan jó, és már nem veheti el tőlem senki, ahogy a harmadik gyerekkori emlékemet sem, amit egy hét múlva mesélek el a pszichológusnak, hogy egyszer hajnalban, amikor még mindenki aludt, egy fémvödörbe olajat öntöttem, égő gyufát dobtam rá, és egyenként égettem el anyám összes ruháját, aztán a nővérem összes babáját és plüssállatát, recsegett a textil és folyt szét a műanyag, a tárgyak fájdalmasan sikongattak, könyörögtek, hogy ne bántsam őket, de én azt mondtam a farmerszoknyának, a lila blézernek, a plüss Timon és Pumbának és a hajas babáknak, hogy nincs kegyelem, el kell pusztulnotok, mert az erőszak az egyetlen lehetőség a boldogságra, és én boldog akarok lenni, Klára meg csak ingatja a fejét, meggyőződése, hogy amit elmondok neki, az semmilyen formában nem fedi a valóságot, és arról érdeklődik, miért találtam ki számára ezt a közepesen szórakoztató horrormesét, én meg mondom, hogy de hát ez így igaz, az elsőtől az utolsó szóig, aztán az olajos vödröt közelebb vittem az asztalhoz, az is lángra kapott, meg a székek, a konyhapult, a függöny, az ajtó, a szekrény, a szőnyeg, az összes bútor, mindenki, aki élt és minden, ami nem, sírtak a tárgyak és én is sírtam velük, csak én örömömben, de Klára megállít, szerinte, ha a terápiát így, ezzel a hozzáállással folytatom, nem fog tudni nekem segíteni, pedig úgy gondolja, nagy szükségem volna a segítségre.