A Lajos utcai Budapest Galéria előszeretettel rendez tematikus tárlatokat a világ számára is fontos társadalmi témákról. Az intézményre ez akkor is jellemző, ha éppen csak egy alkotó művészetét mutatja be. 

– Mi olyan kortárs témákkal is foglalkozunk, melyek egyre szorulnak ki a kormányzat által uralt közterekből és médiumokból. A művészeti intézményekben is jóval kevesebb kritikai hangvételű projektet látunk. Kiállításaink rendre fontos, de a közbeszédben kevesebb teret kapó témákkal foglalkoznak, ilyenek például a nem normatív szerelmek, az otthon kényszerű elhagyása vagy a nők elleni erőszak – mondja Erőss Nikolett, a Budapest Galéria főosztályvezetője. Szerinte az óbudai intézmény azért is dönthet szabadabban a kiállítások terén, mert nem az államhoz, hanem a fővároshoz tartozik, ezért náluk nincs jelen az a belső cenzúra, amely az állami intézményekre egyre jellemzőbb.

– Budapesten két közintézmény foglalkozik dedikáltan kortárs képzőművészettel: ezek a Trafó és mi vagyunk mint a Budapesti Történeti Múzeum egyik tagintézménye – mondja Erőss Nikolett, majd kiemeli, hogy van egy nemzetközi művészeti csereprogramjuk is, illetve hozzájuk tartoznak a főváros által állíttatott és kezelt köztéri szobrok és emléktáblák is. Ha például Budapest kiír egy szoborpályázatot, azt a Budapest Galéria koordinálja, amikor pedig elkészül egy szobor, azt szintén menedzseli, és az állagmegóvási tevékenységeket is felügyeli. Emellett a galériához tartozó Varga Imre Gyűjteményben a 2019-ben elhunyt, Kossuth-díjas szobrász alkotói életútját kísérhetjük végig – novemberben a művész születésének centenáriumára újrahangolják a kiállítást. 

A galéria korábban jóval nagyobb helyen valósíthatta meg a terveit. – A Bálna második emeletén egy nagy léptékű kiállítóhelyük volt 2019-ig, mikor is az akkori fővárosi vezetés eladta a Duna melletti épületet a Magyar Turisztikai Ügynökségnek. Minket gyakorlatilag egyik napról a másikra kiköltöztettek. Azóta a Budapest Galériának nincsen tágas, reprezentatív tere, ahol látványos kiállításokat rendezhetne. Négy éve egyeztetések kezdődtek a Fővárossal a Városház utcai épülettömb Gerlóczy utcai szárnyában egy teremsorról, amelyhez el is készültek az építészeti tervek, de a megvalósítás még várat magára – mondja Erőss Nikolett. Szerinte egy nagyobb helyszín azért lenne hasznos, mert kortárs kiállítást kis méretű, visszafogott terekben igencsak nehéz rendezni. Ezzel a problémával néz szembe a Budapest Galéria kurátori csapata is, hisz a Lajos utcai épület szűk tereiben „sakkozni” kell, hogy kitalálják, melyik mű hova kerüljön. 

Szabadon szervezett tárlatok

A Budapest Galéria már 1982 óta nyújt jobbnál jobb kiállításokat a fővárosiak számára, sokan nem tudják viszont, hogy az intézmény már 1979 óta létezik Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság néven, majd 1983-tól Budapest Galéria a neve. Kezdetben nem is Óbudán, hanem a 6. kerületi Liszt Ferenc téren működött, illetve az 5. kerületben, a Szabadsajtó úton. – Nekem a Budapest Galéria a második otthonom volt. A kollégáimmal itt azt csinálhattuk szabadon, amit szerettünk volna – meséli Török Tamás, aki harminchat évet dolgozott az intézményben, először mint kiállításrendező, kurátor, majd 2013-tól a galéria vezetőjeként. – A nyolcvanas években a Budapest Galéria előnye az volt, hogy több helyszínen működött, így egyszerre több kiállítást is rendezhetett. A kezdetben miénk volt még a nyolcadik kerületben a Józsefvárosi Galéria és a Vas utcai szoborkert, a harmadik kerületben az Óbuda Galéria és a Budapest Galéria Kiállítóháza, illetve Kőbányán a Pataky Galéria – mondja Török.

Ő 1982-ben került a Lajos utcai Budapest Galériához, amikor ez a helyszín megnyílt. – Abban az évben még nem kortárs képzőművészetet mutattunk be, hanem a nagy elődök, Pátzay és Bernáth műveit – emlékszik vissza Török. A galéria akkori igazgatója, Zsigmond Attila ipari formatervező viszont nyitott az új alkotók felé, az intézmény pedig a nyolcvanas évek során a kortárs művészet egyik fő színtere lett. Mindez bizonyos fokú szabadságot jelentett, hisz a Lajos utcai kiállítótérben olyat láthatott a közönség, amit máshol nem feltétlenül. – A Budapest Galéria nem tartozott a lektorátus alá, sem a Művelődési Minisztérium alá, ezért nem kellett engedélyeket kérnie, sem zsűriztetnie a kiállításait. Utóbbit már csak azért sem, mert a Budapest Galériának kellett 1989-ig a fővárosi kortárs kiállítások zsűrizését szerveznie, beleértve saját magáét is – mondja Török.

Ilyen tárlat volt 1980-tól a Tendenciák című kiállítás-sorozat, amelyen bemutatták a legfrissebb kortárs törekvéseket, 1983-ban a Helyzet című kiállítás, amely a Sárospataki Képtár anyagából demonstrált válogatást a neoavantgárd művekből, 1985-ben Erdély Miklós kiállítása, vagy a 101 tárgy című tárlat, amelyen százegy kortárs művész talált tárgyát mutatták be. A korszak végén 1989-ben nagyot szólt a Kék Acél című kiállítás, amely címét az ózdi Kékacél Étteremről (sic!) kapta, a vendéglátóipari egység homlokzata az esemény plakátján is szerepelt, a tárlaton pedig szocialista motívumokat –  mint a vörös csillag – mutattak be ironikusan. Kicsiny Balázs képzőművész például egy szénosztályozót készített fémből, míg az 1984 és 1992 működő Helyettes Szomlyazók (sic!) nevű csoport a Gazdálkodj okosan! című társasjáték átírt változatát mutatta be, amelyen Ózdról indultak a bábuk. – Ez a tárlat a rendszerváltás kiállítása volt, állítólag – mondja Török, hozzátéve, amikor az ember tárlatot szervez, nem tudhatja előre, hogy az jelentős lesz.

A kilencvenes évektől a galéria haladt tovább a megkezdett úton, de a nyitásnak köszönhetően már nagyobb nemzetközi együttműködésekben is részt vett, így olykor külföldi intézmények keresték meg őket, a Germinations nevű programnak például a Budapest Galéria volt az első kelet-európai együttműködője. – Valójában én nem éreztem, hogy az átmenet után a galéria nagyobb szabadságot kapott volna, egyrészt a nyolcvanas években megcsináltuk, amit lehetett, másrészt ’89 előtt is pénzkérdés volt, hogy mit engedhetünk meg magunknak, a kilencvenes években meg különösen – mondja Török. Számára az évtized legizgalmasabb kiállításai közé tartozott, amikor Marcel Duchamp művészetére reflektáltak magyar művészek, vagy amikor kiállítottak olyan bécsi akcionisták, mint Günter Brus és Otto Muehl.

Köztéri peformanszok

A Budapest Galéria az utóbbi években is sokszínű programokat kínál. Idén Vékony Dorottya Az elengedés rítusai című tárlatán például a termékenység és a reproduktív jogok kérdésköre merült fel a gyerekvállalásról való lemondás kapcsán. Dallos Ádám és Hopp-Halász Károly képzőművészek Aszterión című tárlata a férfiszerelem témáját járta körül, míg tavaly a Növények országa című csoportos kiállításon arról esett szó, hogy a pandémia hatására az elmúlt években mennyiben változott meg a gondoskodáshoz való viszonyunk. A Határeset 2.0 című tárlat Közép-Kelet-Európát gondolta újra, az Andreas Fogarasi műveit bemutató tárlat pedig az elbontott városi épületek és a helyükön születő létesítmények kapcsolatáról szólt.

– A Budapest Galéria egyik előnye, hogy a Budapesti Történeti Múzeumhoz tartozik, így számíthatunk a többi tagintézményre, miközben mi is a főváros történeteivel foglalkozunk – mondja Erőss. A közelgő Flaszter nevű kortárs köztéri művészeti biennálén például ideiglenes installációkat és performanszokat mutatnak be, az eseményen szó esik majd a roma holokausztról, a hajléktalanságról, illetve a meleg kultúra budapesti jelenlétéről és láthatatlanságáról is. – De lesznek könnyebb témák is, például nyílik két játszóutca, az egyik programon a köztereken lévő gyümölcsfákat lehet leszüretelni és lekvárt főzni, míg a Margit-szigeten a Margit-legenda kortárs újraértelmezését láthatjuk a futókör mentén – mondja Erőss, hozzátéve, hogy azt remélik, az esemény a következő években is folytatódik majd.