A római Aquincum településegyüttesének épületmaradványai és régészeti leletei több száz éve rendszeresen kerülnek elő Óbuda földjéből. Kezdetben inkább műkedvelők, régiséggyűjtők, a városi előkelőségek megbízottai és a korabeli értelmiség tagjai kutattak antik tárgyak után, majd a 18.század utolsó évtizedeitől sokkal inkább a tudományos kíváncsiság hajtotta a kutató egyetemi tanárokat, egyházi személyeket. Céljuk – a szép tárgyak gyűjtése helyett, vagy inkább mellett – az egykori római város történetének és topográfiájának megismerése lett, aminek eszköze a rajzokkal, képekkel és szöveges leírással is dokumentált ásatás volt, így segítve a modern régészeti feltárás gyakorlatának megszületését.
A nagyjainkra való emlékezés pedig annál is inkább aktuális, mert jövőre maga az Aquincumi Múzeum és a római kori város is kerek évfordulót ünnepel majd: egyrészt 1894. május 10-én (azaz 130 éve!) nyílt meg a Főváros első múzeuma, amely azóta is töretlen népszerűségnek örvend, másrészt Aquincum Kr.u. 194-ben (azaz 1830 éve!) nyerte el a legmagasabb városi rangot (colonia)! Kiknek köszönhetjük a múzeumot és hogy ma már ennyi mindent tudunk a városról és lakóiról?
A sorban az első aquincumi kutató Schönvisner István egyetemi tanár és kanonok, aki 205 éve hunyt el (1738–1818). A mai Szlovákia területén lévő Sóváron született későbbi ókortudós az egyházi pályát választotta, belépett a jezsuita rendbe. A filozófiai és teológiai tanulmányokat is végző Schönvisner bécsi egyetemi évei alatt kezdett érdeklődni a régészet, a numizmatika és általában az ókortudomány iránt. 1777-től már a nagyszombati egyetem könyvtárának másodőre, majd ebben a minőségében került Budára, a könyvtárral együtt. Ugyanitt lett munkatársa az ekkor még az egyetem égisze alatt működő múzeum érem- és régiségtani tárának is. A következő évben már Óbudán találjuk, ahol felkérésre megvizsgált néhány „réginek tűnő” romot. A római kor tekintetében ekkorra már komoly tudással bíró Schönvisner fürdőként azonosította a későbbi Flórián téren előkerült falmaradványokat, amelyekről egy közel 60 évvel később előkerült felirat kapcsán az is kiderült, hogy az az egykor itt állt legiotábor nagyobbik fürdője volt (Thermae Maiores). A ma Fürdő Múzeumként ismert, birodalmi szinten is egyedülálló méretű komplexum első feltáróját Mária Terézia császárnő külön dicséretben is részesítette, valamint elrendelte a feltárt romok védelmét is, így a fürdő romjai hazánk első bemutatott műemlékévé váltak. Az eredményeket – mai szemmel is – rekordgyorsasággal, mindössze pár hónap alatt publikáló kutató (De ruderibus laconici caldariique Romani… /A római izzasztó és hőfürdő romjairól…/) a hazai ókorkutatás mérvadó személyiségévé vált.
Bár Aquincum emlékeihez nem tért vissza többé, a korszakkal továbbra is foglalkozott pályafutása során (pl. római kori mérföldkövekkel, egyéb feliratokkal, érmekkel). Aquincum feltárásának története szempontjából Schönvisner István tekinthető az első, tudományos igénnyel dolgozó kutatónak, aki az akkor szinte még teljesen ismeretlen római településegyüttes területén dolgozott, és sikerrel értelmezett épületmaradványokat, illetve elsőként ő azonosította helyesen a település nevét Aquincummal (a korábbi Sicambria helyett).
A 19. század második felétől – a korábbi, alkalomszerű kutatásokkal szemben – rendszerszerűen meginduló aquincumi ásatások kiemelkedő alakja volt Hampel József. Idén emlékezünk meg halálának 110. évfordulójáról (1913).
Az 1849-ben, Pesten született régész, a görög-római korszakokat oktató egyetemi tanár, az MTA rendes tagja a Magyar Nemzeti Múzeumban kezdte pályafutását, ahol később, az Érem- és régiségtár igazgatójaként főként az ásatásokból származó leletanyag feldolgozásán munkálkodott. Magánéleti érdekesség – és ezzel együtt jelzi is, milyen körökben forgott Hampel –, hogy felesége a korabeli hazai műgyűjtés doyenjének, a régész és politikus Pulszky Ferencnek a lánya volt, Pulszky Polyxéna író. A szigorúan csak a tényekre hagyatkozó, hipotézisektől ódzkodó régész már pályája kezdetén, az 1870-es évek elején cikkekben kísérelte meg összefoglalni Aquincum történetét, közel 10 évvel később, 1881-ben pedig ő tárta fel – és igen precíz módon publikálta is – a polgárváros nagyobbik közfürdőjét. Munkáját azóta is forgatják a témával foglalkozó kutatók. A városban végzett ásatásain kívül intenzíven foglalkozott vallási emlékekkel és környékbeli római temetkezésekkel is, így a Filatori gát építése során előbukkant nagy kiterjedésű római temetőt is jelentős részben ő tárta fel. Az előkerült sírokat – képekkel illusztrálva, sőt, a temetkezések pontos elhelyezkedését térképre is vetítve! – szintén ő közölte.
Óbuda római korának kutatása mellett más korszakokkal is foglalkozott, így például a római hódítást megelőzően egykor itt élt őslakos kelta törzs, az eraviscusok történetével is. Noha Aquincummal kapcsolatos kutatásai később megszakadtak, munkája e tekintetben befejezetlen maradt, a településegyüttes mai kutatói sokat köszönhetnek akkurátus cikkeinek, ma már pótolhatatlan terepi megfigyeléseinek, feljegyzéseinek.
A korszak hasonlóan kimagasló tehetsége volt az Aquincumi Múzeum alapító régésze, Kuzsinszky Bálint, aki Szabadkán született 1864-ben és idén 85 éve, 1938-ban hunyt el Budapesten. A régész, ókortörténészt, sőt görög-latin szakos tanári diplomát is szerzett kutatót olyan nagyságok oktatták, mint a fent említett Hampel József, vagy éppen Torma Károly. A pályáját szintén a Magyar Nemzeti Múzeumban gyakornoki, segédőri, majd múzeumőri funkciókban kezdő Kuzsinszkyt 1888-tól bízták meg a polgárváros területén éppen csak meginduló kutatásokkal. A következő években olyan híres épületeket ásatott ki és azonosított, mint a város húspiaca (macellum), a Mithras istennek szentelt templom, de feltárt számos lakóházat is. A nagy volumenű terepi munka mellett – és ez akár ma is követendő példa – jutott ideje, energiája az eredmények publikálásra is: évente jelentette meg a friss ásatási eredményeket, az előkerült leletek listájával, sokszor képeivel együtt.
A számos ásatás rengeteg régészeti leletet eredményezett, amelyeket már az első évben sikerült bemutatni a nagyközönségnek a romokkal szomszédos Krempl-malom akkor már használaton kívüli egyik helyiségében ideiglenesen kialakított kis „múzeumban”. A munkálatok azonban folytatódtak, a kis kiállítás kinőtte a helyét, és Kuzsinszky Bálint kitartó „ostromának” eredményeképpen 1894-re a Főváros saját beruházásában elkészült a saját múzeuma, a római város kellős közepén. Az Aquincumi Múzeum görög templomot utánzó épületét Orczy Gyula tervezte és már 2 évvel később bővítésre szorult, illetve a következő években (egészen 1904-ig, sőt később még egészen 1930-ig módosítottak rajta) nyerte el ma látható képét a két oldalszárnnyal és körülötte az ún. Oszlopos Kőtárral. A múzeum első igazgatójaként Kuzsinszky több bizottság (pl. a Műemlékek Országos Bizottsága) és az MTA tagja is volt, egyetemen tanított (sőt, később dékán is lett), illetve ő lett a Budapesti Történeti Múzeum elődje, a Fővárosi Múzeum első igazgatója is 1899-től 1912-ig, majd 1921-től 1934-ig. Pályája során tehát számos pozíciót töltött be, de Aquincumhoz sosem lett hűtlen: a feltárásokat folyamatosan irányította (50 éven át!) és számos olyan cikket, sőt ismeretterjesztő kiadványt is írt, amelyeket ma is haszonnal forgatnak mind a témával foglalkozó régészek, mind a látogatók. Nevét nemcsak a múzeumi szakkönyvtár, hanem a kerületben utca is őrzi, munkásságának gyümölcse pedig maga a régészeti park, ahol a ma látható római épületek jelentős részét ő tárta fel először. Úttörő régészeink közül végül – de egyáltalán nem utolsó sorban – Sz. Póczy Klárára (1923–2008) emlékezünk, aki idén lenne 100 éves, és szintén idén 15 éve távozott az élők sorából. A kolozsvári születésű régész rövid soproni kitérő után haláláig Aquincumot kutatta.
A régész, később múzeumigazgató munkássága a mai napig megkerülhetetlen része a főváros római kori kutatásának: nevéhez fűződik a romkert régészeti parkká alakítása, 1963 és 1972 között a polgárváros szinte teljes keleti felének újrafeltárása (valamint építéstörténetének pontosítása) és romkonzerválásának felügyelete (Hajnóczi Gyula építész-régésszel közösen) is. Egyik kezdeményezője és vezetője volt a fent említett Hajnóczi mellett az 1966–1972 között zajlott nemzetközi építésztábor programjának (Interstudex), amelynek keretében a város nyugati részén egyetemisták kutatták az aquincumi polgárváros kevéssé ismert épületeit, utcáit. Maradandót alkotott az aquincumi katonaváros utcahálózatának és épületeinek kutatásával, egyes városrészeinek értelmezésével és nevéhez fűződik – számos más, híres felfedezésen kívül – például a Római Strand területén előkerült fa kútházak feltárása is.
Kutatási területe igen sokrétű volt, foglalkozott például a különböző kerámiaedény-típusokkal, kisplasztikával, és komolyan vette a múzeum oktató-ismeretátadó szerepét is. Számtalan érdekes és színes tárlatvezetésére és kiállításvezetésére máig sokan emlékeznek az idősebb generáció tagjai közül, emellett számos érdeklődő az ő, Aquincumról szóló népszerűsítő könyveit forgatva ismerte és szerette meg a római kort.
A most ismertetett négy kutató példaként szolgál nekünk, késői utódoknak, mintát adtak kitartásból, hivatásszeretetből, szorgalomból és precizitásból, illetve életművük egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy sohasem dőlhetünk hátra. Aquincumról még messze nem tudunk mindent, sok még a felfedeznivaló, ahogy feladatunk az is, hogy mindezt a csodát meg tudjuk őrizni az utókor számára is.
