– Te hol veszed a ricottát, drágám? – kérdezte Donna Lucia, miközben Vittoria újabb hajcsavarót rögzített a fején, majd választ sem várva folytatta. – Attól, amit a boltban kapsz, nem áll össze a sfogliatelle!

– Én azt a mai napig az anyósomra hagyom – kacsintott a szomszéd székben ülő Rosalia –, így legalább nem fumigálja a főztömet!

– Az én receptemben még ő sem találna hibát! – mosolyodott el Vittoria az utolsó tincs tekerése közben, mire Donna Lucia hitetlenkedve felkacagott.

– Vittoria tényleg istenit készít – bizonygatta a kozmetika ajtajában ácsorgó Nicola, akinek éppen késett az ötórás vendége. 

– Akkor hát halljuk azt a híres receptet! – tapsolt Donna Lucia, ám ekkor nyílt az ajtó, és minden szem a belépőre szegeződött. 

Kopott macskanadrágot és divatjamúlt pulóvert viselő, középkorú nő lépett be tétován a fodrászüzlet ajtaján, savószínű szemét bizonytalanul szegezve a hajszárítóval bíbelődő Vittoriára. Napszítta, vörös haja alaposan lenőtt, a fejtőnél háromujjnyi szélességben kilátszott az ősz haj.

– Volna most egy kis ideje, Vittoria? – kérdezte ügyet sem vetve a döbbenten bámuló hölgyekre. – Holnap utazom, és hát… meg kéne csinálni a dauert.

– Tegnap még festésről volt szó – húzta össze a szemét a Vittoria. – Azt kérte, tegyem fel a festéket délelőtt.

– Nem értem rá – legyintett idegesen a nő, és megremegett a szája széle. – A hivatalban álltam sorba az űrlapért, de így sem sikerült elintéznem. De most már mindegy, csak a dauer legyen meg.

– A festés fontosabb volna – jegyezte meg Vittoria, futó pillantást vetve a szürke hajtövekre.

– Nem lehet mindkettőt? – kérdezte a nő sírásra görbülő szájjal.

– Nézzen körül, tele vagyok! – tárta szét a kezét Vittoria –, és fél hatra is jönnek. Különben sem lehet egy napon mindkettőt, a festéktől kiugrik a friss dauer. Döntse el, melyiket szeretné, hét után megcsinálom.

A nő tehetetlen kétségbeeséssel toporgott. Donna Lucia megvetéssel futtatta végig a tekintetét a kitérdesedett, szűk nadrágon, amely nem tudta feszesre rántani a megereszkedett combokat és a nő löttyedt hasát. Az olcsó, műszálas pulóver felcsúszott a derekán, hogy kivillant alóla a petyhüdt, fehér bőr. Donna Lucia lopva az arcára pillantott. A cicaszerűen szép vonásokat már eltorzította a kor, de az arcon még így, romjaiban is látszott hajdani szépsége. A savókék szemek zavartan, könyörögve bámultak a fodrásznőre, és Donna Lucia megborzongott, amikor felfedezte az arcot több irányból átszelő, halvány forradásnyomokat. 

– Jó, akkor legyen a festés – sóhajtott megadóan a nő –, hatra visszajövök.

– Hét után érek rá – felelte Vittoria, de a nő már becsukta maga mögött az ajtót.

– Furcsa vendégeid vannak – biggyesztette a száját Donna Lucia. – Sőt, inkább azt mondom, ijesztőek.

– Én mindig mondom neki, hogy nem normális – kuncogott Nicola. – El kellene hajtania az öreglányt, de Vittoriának vajból van a szíve. Mert még ha fizetne, akkor azt mondom, hogy rendben, csinálja, vállaljon egy századik vendéget is, ha nem elég tíz órát állnia itt a szalonban, de…

– Állj! – vágott közbe Donna Lucia. – Még csak nem is fizet?

– De, fizet valamennyit – próbálta menteni a helyzetet Vittoria, aztán elnevette magát.  – Három éve járt itt először. Bejött és azt mondta, összesen két eurója van, felteszem-e neki ennyiért a festéket, amit hozott.

– Na, ekkor kellett volna elzavarnod – kotyogott közbe Nicola, de Vittoria nem hagyta magát kizökkenteni.

– Megsajnáltam. Az jutott eszembe, hogy nyilván már száz helyről elküldték. Két euró egy festésért? Nevetséges. De olyan kétségbeesettnek tűnt. Végül is – gondoltam – egyszer az életben belefér.

– Hogy te milyen naiv vagy, drágám! – csóválta a fejét Donna Lucia. – Nyilván ideszokott.

– Évente kétszer jön – rázta a fejét Vittoria. – Mindig siet, mindig utazik tovább.

– Utazik, persze – legyintett Donna Lucia. – Hová menne egy ilyen?

– Azt mondja, orvos – felelte Vittoria. – Tudjátok, van ez az MSF, a Medecins Sans Frontieres. Orvosok határok nélkül vagy mi, akik veszélyes helyeken segítenek a rászorulókon. Azt mondja, nekik dolgozik.

– És te ezt el is hiszed? – álmélkodott Donna Lucia.

– Nem tudom – vont vállat Vittoria. – Így, első ránézésre elég nehéz elhinnem. De mindig mesél a munkájáról, el szokta mondani az eseteit. Nekem úgy tűnik, ért hozzá.

– Vagy csak sok kórházas sorozatot látott – biggyesztette a száját Donna Lucia.

– Láttátok a forradását? – szólalt most meg a másik fotelben figyelő Rosalia, majd látványosan megborzongott. – Fehér hegekkel van teli az arca!

– Azt mondja, Észak-Szíriában szerezte. Egyik éjjel az egészségügyi központot is bombázták – mondta tűnődve Vittoria. – Most komolyan, kitalál ilyet az ember?

– Holnap meg újra utazik? – borzongott tovább Rosalia. – Képes ezek után visszamenni a háborúba?

– Állítólag holnap Lampedusába megy, ott most nincs háború – mondta Vittoria. – Menekülteket fog gyógyítani.

– Vagy nem – szúrta közbe epésen Donna Lucia.

– Vagy nem – ismerte be Vittoria. 

– Én azért utánanéznék, hogy tényleg van-e ilyen nevű orvos abban a szervezetben – csóválta a fejét Nicola. – A nevét tudod, bármikor rákereshetsz. Legalább kiderülne, hogy átver-e vagy sem.

– Úgy van! Az a legkevesebb, hogy ellenőrizd! – hepciáskodott Donna Lucia. – Lehet, hogy csaló!

– Végül is mindegy, vagy nem? – tárta szét a karját Vittoria.

Donna Lucia haja elkészült. Amíg fizetett, Rosalia már elhelyezkedett a hajmosóban, és befutott Nicola megkésett vendége is. A vörös hajú nő záróra előtt érkezett, zavartan, hervadt fehér rózsával a kezében. Miközben Vittoria a festéket kente a hajára, a nigériai, szomáliai és szudáni menekültekről mesélt, akik zsúfolt lélekvesztőkön keltek át a Földközi-tengeren, és kiszáradva, csonttá soványodva, traumatizált állapotban értek partot Szicília partjainál. Vittoria türelmesen hallgatta, hümmögött, bólogatott, néha kérdezett. 

Lassan a festés is elkészült, a ragyogó vörös hajkorona különös keretet adott a réveteg tekintetű, hegekkel szabdalt, öregedő babaarcnak. A nő hosszan kotorászott degeszre tömött válltáskájában, majd zavartan egy eurót tett le Vittoria elé az asztalra.

– Ne haragudjon, a másikat nem találom – motyogta. – De fogadja el, kérem, helyette ezt a rózsát.

A hervadt virágot a hajszárító mellé helyezte, és elindult.

– Köszönöm szépen – fordult vissza az ajtóból. – Ugye, ha visszajöttem Lampedusából fél év múlva, újra befest?

– Jöjjön csak – bólintott Vittoria.

Sietve felsöpört, elrendezte az eszközeit és átöltözött. Mire leeresztette a redőnyt, és mind a négy lakatot rákattintotta, már megjelentek az égen az első csillagok. Vittoria felült a fodrászüzlet előtt parkoló robogójára, és beindította a motort. A Via Medinán végigrobogva egy pillanatra elnézett a Vezúv irányába, élvezte az arcába csapó langyos, kora májusi szelet, a város fényeit, a csendet. Áldotta az eszét, amiért reggel, indulás előtt bevásárolt, és most otthon minden készen várta a vacsorához. 

Hazaérve, a négyemeletes bérház előtt leparkolta a robogóját, a kapualjban szinte öntudatlanul, a megszokott mozdulatokkal keresztet vetett a neonfényekkel övezett feszület előtt, és már a postaládában kotorászott, amikor átfutott az agyán egy gondolat. Gyorsan visszafordult, és a műanyag kereszten feszülő alpakka Jézus lábához helyezte a fonnyadt fehér rózsát.